Chris Hemsworth sem elég, hogy A pók feje szórakoztató legyen

A Spiderhead (magyar címén: A pók feje) egy olyan sci-fi, amiben a jövő bizonyos rabjainak rendszeresen különféle gyógyszereket adnak, hogy befolyásolják a valóságérzékelésüket vagy azt, ahogy egymáshoz vagy a külvilághoz viszonyulnak, és egészen biztosan nem ez volt a film célja, de én nagyon szerettem volna legalább egyet azokból a kísérleti drogokból, hogy hamarabb eljussak a végére. Vagy legalább őszintén élvezzem egy kicsit, színesebb legyen, izgalmasabb, meredekebb, bármi.

Pedig A pók feje egyáltalán nem érdektelen háttérrel érkezett. A sztori a Booker-díjas George Saunders a New Yorkeren olvasható novellájából készült. A rendező az a Joseph Kosinski, aki a legbanálisabb sci-fi történeteket (Tron: Örökség, Feledés) is úgy tudta prezentálni, hogy legalább lenyűgözően nézzenek ki, a legfrissebb sci-fis teljesítménye pedig az volt, hogy rendezőként hitelesen faragott kiöregedett vadászpilótát Tom Cruise-ból. A főszereplő és producer Chris Hemsworth, aki túl ritkán kap lehetőséget arra, hogy a karizmáját is használja, ne csak a két karizmát, mellé pedig kvázi második főszereplőnek ott van Miles Teller, aki szintén a Top Gun folytatásában visszatért ahhoz a figyelemhez, ami már a Whiplash óta járt volna neki.

Hemsworth alakítja a startuposnak tűnő vezetőt, Abnestit, aki különböző kísérleti gyógyszerek hatását teszteli olyan rabokon, akik hajlandóak ilyesmire. Egy ilyesmire hajlandó ember Jeff (Miles Teller), aki egy szerencsétlen baleset miatt került börtönbe, de azóta élvezi a drogközpont luxusát, ami főleg abból áll, hogy fincsi falatokat kapnak a kísérletek között, és néha olyan vegyszereket fecskendeznek beléjük az áramvonalas sztómazsáknak tűnő adagolón, amitől teljesen gyagya lesz. A Pókfej-bázison minden kísérletet az alanyoknak kell jóváhagyniuk, de ők se mindig tudják, hogy mi az, amit éppen megkapnak. Néha csak vad szerelembe esnek a másikkal, néha a beszédközpontjuk kap egy löketet, hogy jobban leírják az érzéseiket, néha pedig úgy érzik, hogy megőrülnek.

A probléma megint ott van, ahol a legtöbb adaptációnál: Saunders novellájának cselekménye főleg az egyes szám első személyben beszélő Jeff sztorija, akiben a drogok hatása a narrációt változtatja meg, nem pedig azt, ami történik körülötte. A filmváltozat pedig kényszerből kipárnázta az elég egyszerű alaphelyzetet, a hátterek bővebbek, a cselekmény szerteágazóbb, Jeff pedig kap egy romantikus partnert is a novellában nem létező Lizzy (Jurnee Smollett) személyében. Egy több évadnyi Black Mirroron edződött nemzedék pedig egészen biztosan nem fog lepetézni azoktól a váratlan fordulatoktól, amikkel a filmváltozat jár.

Az alaphelyzettel aztán a grandiózus látképeket imádó rendező sem igazán tud mit kezdeni, A pók fejében ugyanis a szereplők javarészt egy betonbunker belsejében beszélgetnek egymással, vagy egy detektívtükör egyik oldalán morfondíroznak a másikról. Jeff és Abensti végtelenül passzív főszereplők, akiknek az a dolguk, hogy átbeszéljék a dilemmáikat olyan témákról, mint a szabad akarat, a szerelem mibenléte vagy a felelősség egy másik ember iránt, olyan átéléssel és retorikával, mintha egy futár beszélgetne egy recepcióssal. Jeff egy egyszerű ember, akit drogokkal kell rábírni arra, hogy fogalmazza meg a gondolatait, Abnesti pedig egy egyszerű karakter – a legjobb mondatai mind egy az egyben a novellából jöttek, és csálén állnak Hemsworth Szilícium-völgyi szájában.

Se emlékezetes képek, se emlékezetes mondatok, se emlékezetes pillanatok – akkor mégis miből áll A pók feje? Az egész másfél óra vibe, látszóbetonnal, ironikus hetvenes és nyolcvanas évekbeli amerikai slágerekkel – mintha talán mondana is valamit arról a generációról, amibe például én is tartozom, és amiről Abnesti hadovál is valamit. A generáció, ahol minden oké addig, amíg lehet enni a prosciuttót gránátalmával meg inni a fincsi french presses kávét, felőlünk akár kísérletezni is lehet velünk meg nyomatni belénk olyan dolgokat, amik megváltoztatják azt, ahogy a világot látjuk. De csak mintha. Ugyanúgy mintha beszél A pók feje arról, hogyan is működik az egészségügyi rendszer, a büntetés-végrehajtás, hogyan csavarják az ujjuk köré a startupvezetők a náluk kevésbé szerencséseket, és hogyan törik őket ketté ugyanazon ujjnak egyetlen mozdulatával.

De megint csak mintha. A pók feje túlságosan ragaszkodik egy olyan formulához, ami az alapanyagban nincsen, a novella befejezésének egzisztencialista kárhozatát is inkább lecseréli valami olyasmire, ami inkább emlékeztet egy kevésbé szórakoztató Fortressre vagy egy sokkal laposabb A szigetre. A sztorijának tanulsága az, hogy nem annyira lehet szintetikusan cicázni az emberek érzelmeivel, mert abból csak baj lehet – de a végeredmény ezt meg sem próbálja.

A pók feje a Netflixen látható.