A Top Gun folytatása elveszi az ember lélegzetét

2022. május 27. – 17:57

A Top Gun folytatása
elveszi az ember lélegzetét
Maverick és a bőrdzsekije – Fotó: Paramount Pictures – Skydance Me / Collection ChristopheL / AFP

Másolás

Vágólapra másolva

A Top Gun: Maverick egy óriási emlékmű Tom Cruise-nak, a színésznek, producernek, jelenlétnek, jelenségnek, talán az utolsó amerikai filmcsillagnak, akinek megvan az a különleges képessége, hogy besétál egy olyan dzsekiben a vászonra, amit harmincnál is több éve láttunk rajta utoljára, és a szemünk sem rebben. Van a Spielberg-filmekben mindig egy beállítás, amikor a főszereplők bámulnak valamit és elalélnak. A Top Gun folytatásában is vannak ilyenek, és mindig, kivétel nélkül Tom Cruise az, akitől mindenkinek elakad a szava, ahogy végigviszi a lehetetlent. A Top Gun: Maverick első jelenetében tesztpilótaként úgy tűnik, mintha Tom Cruise a szférákon keresztül egyenesen a mennyekbe akarna elrepülni.

Illetve bocsánat, nem Tom Cruise, hanem Pete Mitchell, azaz Maverick az, aki még mindig képes legyűrni a fizikát, akinek meg sem kottyan lelkileg, hogy valószínűleg egy harmadik világháborút robbantott ki a nyolcvanas években azzal, hogy lelőtt három MIG gépet, és aki megöregedett. Nem én mondom, hanem a szereplők: a cselekmény jelentős része abból áll, hogy különböző karakterek a háta mögött, vagy éppen a szemébe mondják azt, hogy Maverick nem egy mai csirke. Egy vénember, egy őskövület, aki nem ismeri az új generációt, aki nem igazán van tisztában az új szabályokkal, és akit mégis megkérnek arra, hogy képezzen ki egy csomó fiatal pilótát, hogy véghez vigyenek egy elképesztő küldetést.

A Top Gun: Maverick már alapból egy kendőzetlen nosztalgiatúra, az első pillanatoktól kezdve: Harold Faltermayer zenéje szólal meg már az első képkockák alatt, a dobgép és a szintihangok olyanok, amiket multiplexekben már nagyon régóta nem lehetett hallani. Ugyanúgy egy anyahajón kezdődik, mint az előző rész, és ugyanúgy a Danger Zone szólal meg, ami azt a benyomást kelti, mintha egy zenekar a koncerten a legnagyobb slágerével nyitna. A színezés ugyanolyan sárgás, a vágások ugyanolyan gyorsak, az anyahajó legénysége pedig ugyanolyan praktikus piruetteket tol a vadászgépek között. Aztán amikor a Top Gun: Maverick letudja gyorsan a kötelező köröket, és mindenki biztonságban érezheti magát, hogy az új rész túlságosan is eltérne az előző mentalitásától, megérkezik az igazi nosztalgiabomba – a hatvan év felé közelítő Tom Cruise.

Cruise eddigi szerepeire mindig is jellemző volt egy izzó intenzitás, mintha az ember szemébe nézve nem a mondanivalóján gondolkodna, hanem azokon a lehetőségeken, hogy hogyan tudná a leghatékonyabban elpusztítani a másikat, akár a szó szoros, akár az átvitt értelmében. Ez az intenzitás a korral teljes megszállottsággá nemesedett, ahol nemcsak másokat, hanem saját magát is szeretné az elpusztítás határmezsgyéjére eltolni.

Jennifer Connelly és Tom Cruise – Fotó: Scott Garfield / Paramount Pictures
Jennifer Connelly és Tom Cruise – Fotó: Scott Garfield / Paramount Pictures

Cruise-nak ez roppant jól áll. A Mission: Impossible-filmsorozat nyak- és a való életben bokatörő mutatványai mellett egyszerűen lenyűgöző látni a Top Gun: Maverickben, ahogy küszködik a gravitációval, a nyomással, a sebességgel, ahogy kidülled a szeme, ahogy görcsbe rándul az arca, amikor próbál megküzdeni egy megküzdhetetlen földi erővel.

És ezt mind nagyon részletesen láthatjuk, a Top Gun: Maverick ugyanis eszetlenül látványos lett. Az előző rész légi felvételeit és pilótafülkében felvett közelijeit a technológia segítségével sikerült egyesíteni, ami ott még külön-külön volt, itt nagy, potenciálisan IMAX-méretű képekben lehet látni a pilótát, és a mögötte suhanó tájat is, ami olyan zsigeri élményt okoz, hogy néhol tátva maradt a szám. Ha megbindzsizték is a képet számítógépes animációval, akkor is tökéletes az illúzió, ha pedig nem, akkor még inkább el lehet mondani, hogy ilyesmit régóta nem lehet látni mozikban.

Pont emiatt több öncélú nosztalgiánál a Top Gun: Maverick. Igen, felvonultat régi karaktereket, olyanokat is, akiket az előzőben csak említettek. Felbukkan benne Iceman megint, akit a súlyos egészségi gondokkal kínlódó Val Kilmer pont úgy testesít meg, ahogy a szerepe megkívánja. Jennifer Connelly alakítja Penny Benjamint, aki csak névvel szerepelt az első részben, mint Maverick egyik hódítása, itt pedig egy ellenpontja a pilóta feltételezett vagányságának. De semmi sem szintetizálja jobban a folytatás szándékait, mint Miles Teller karaktere, aki az első részben, baleset közben meghalt Goose karakterének fiát, Roostert alakítja. A lúdból kakas lett, Teller magasságban hasonlít Anthony Edwards karakterére, bajsza is van hozzá, de már egy szívósabb, felpumpált változata annak a karakternek.

Hogy kerül Rooster a képbe? A Top Gun: Maverick messze legnagyobb erénye nem Tom Cruise istenítésében van, hanem abban, hogy az első résszel ellentétben a történetének van célja és tétje is. Mavericket azért csábítják vissza a haditengerészethez, mert egy különösen veszélyes küldetésre kell kiképezni az Egyesült Államok legjobb pilótáit: egy meg nem nevezett országban meg kell semmisíteni egy urándúsító üzemet, amit szinte egészen pontosan úgy kell megtámadni, mint a Halálcsillagot a Csillagok háborújában, szűk kanyonokban, bizonyos magasság alatt, pillanatok alatt becélozva egy szellőzőnyílást, aztán meg rimánkodni, hogy a szintén meg nem nevezett ellenfél sokkal jobb vadászgépei ne szedjenek le.

A küldetésre pedig összeboronáltak mindenkit, aki elvégezte a Top Gun-iskolát, és néző legyen a talpán, aki a film végére mindegyikük kódnevére emlékezni fog, de Rooster mellett vannak még emlékezetesek. Ott van ennek a filmek az Icemanje, Hangman (Glen Powell), akit alanyi jogon képen szeretne mindenki törölni, annyira tenyérbemászó. Ott van az egyetlen női pilóta, az egyáltalán nem kvóta hatást keltő Phoenix (Monica Barbaro). Vagy a személyes kedvencem, Bob (Lewis Pullman), akinek a neve és a hívójele is ugyanaz. Sorozatgyilkos-szemüvege is van.

A küldetés maga nonszensz, de marha izgalmas, főleg mert totális képtelenségnek tűnik véghez vinni, az embertelen G-nyomástól kezdve a gyors manőverezésen keresztül a pontos célzásig ez már szinte nem is katonai hadműveletnek, hanem egy lehetetlen bankrablásnak tűnik. A Top Gun: Maverick a maximumot kihozza a tréningezési alaphelyzetből, és maga az akció egy tényleg lélegzetelállító, zajos, földbe döngölő fináléban mutatja meg, aminek a végén nehéz nem ujjongani. Ujjongani annak, hogy az amerikai hadsereg éppen megtámad egy idegen országot csak úgy, de ez most mindegy. A világpolitikát is sikerült áthozni az első részből.

Fotó: Paramount Pictures / Skydance Media / Jerry Bruckheimer Films / Tencent Pictures Productions / AFP
Fotó: Paramount Pictures / Skydance Media / Jerry Bruckheimer Films / Tencent Pictures Productions / AFP

A rendező, Joseph Kosinski már egyszer képes volt arra, hogy új életet lehelt egy ósdi, nyolcvanas évekbeli filmbe (Tron: Örökség), most sikerült neki másodjára is. Az előző Top Gunt rendező Tony Scott stílusát csak érzésben másolja, a lenyugvó nap sárgás fényét megtartja ő is (főleg a legendás röplabdás jelenet új változatában), de sokkal jobban hisz a szimmetriában, mint Scott, a képei is letisztultabbak, nagy, széles kompozíciókban gondolkodik, amitől a Top Gun: Maverick még epikusabbnak is tűnik. Annak sajnos nem bír ellenállni, hogy fekete-fehér jelenetet vágjon be az első részből, ami már igazán kimehetne a divatból, ha minden más is arra emlékeztet, hogy egy régi klasszikus folytatását nézzük.

Tom Cruise-ból viszont nem nagyon sikerül szigorúan véve alakítást kipréselni, akármennyire is szép gondolat, hogy Maverick hogyan néz szembe a múltjával és az örökségével, Cruise néha meglehetősen robotszerű, aki mintha csak mímelné az emberi érzelmeket. Az évtizedes mosolyához is úgy nyúl, mint amikor valaki a számítógépes játékokban ugyanazt a trükköt veti be újra és újra, de mindig más eredményt vár tőle. Cruise és Connelly között nem igazán szikrázik a levegő, de a Val Kilmerrel közös jelenetében odateszi magát. Nem lehet nem arra gondolni, hogy végigméri Kilmert, és talán az jár a fejében: szinte ugyanonnan jöttek, de a partnerével elbánt az élet, miközben ő meg a halállal cicázik minden filmjében.

De ő még egészséges, él, mégpedig hogyan. A Top Gun: Maverick eredetileg két éve került volna a mozikba, de a koronavírus-járvány miatt folyton tolták, Cruise producerként is ellenállt annak, hogy bármilyen streamingoldal kínálatába felkerüljön. Jól tette. Minden marhasága, ki nem érdemelt pátosza, megkérdőjelezhető patriotizmusa, és sokszor hülye viccei ellenére a Top Gun: Maverick egy lehengerlő élmény a moziban, egy izgalmas, néha lebilincselő látványfilm, ami csak akkor működik igazán, ha alávetjük magunkat neki, dübörög és legyalul. Ha bevisz minket a Veszélyzónába.

A Top Gun: Maverick május 26-tól látható a magyar mozikban.

Kövess minket Facebookon is!