Stranger Things: Nagyobb, hosszabb, de azért valaki megvághatta volna

Miközben a Netflix története legnagyobb mélypontján van, megjelent annak a Stranger Thingsnek a legújabb (fél? kétharmad?) évada, ami az évek során a streamingszolgáltató egyik zászlóshajója lett. Az első évad 2016-ban derült égből villámcsapásként érte a streamingforradalmat vezető Netflix nézőit: a nyári holtszezonban jött ki, a sorozatot készítő Duffer fivérekről a többség még életében nem hallott, és egyedül az jelentett némi kapaszkodót az embereknek, hogy a mozifilmekből ismerős Winona Ryder benne a főszereplő (meg rakás ismeretlen kölyök).

A sorozat aztán pár hét alatt elképesztően nagy siker lett, hiszen a lehető legjobb pillanatban találta telibe a zeitgeistot: a 2010-es évek közepére nagy divat lett a nyolcvanas évek iránti nosztalgia, legyen szó kultikus mozifilmekről, a kor nagy slágereiről, az akkori popkultúráról vagy a korra jellemző elektronikus zenéről, amit máig leginkább synthwave-nek szoktak hívni. A Stranger Things lett a nosztalgiától dübörgő popkulturális metamodernizmzus kirakatterméke, amitől a 30-as éveibe lépő, vagy akár idősebb korosztály azt érezhette, hogy ismét otthon ül egy CRT tévékészülék előtt, kezében egy üveg Bambival, és imádkozik azért, hogy a VHS-lejátszó ne csípje be a kazetta szalagját a legfontosabb jelenetnél.

Ám jóval többről volt szó, mintha szimpla ódáról a nyolcvanas évekhez. A készítők tökéletes gyerekszínészeket találtak a legfontosabb szerepekre: a még mindig csak 18 éves Millie Bobby Brown valóságos tiniikon lett, Finn Wolfhard gyakorlatilag a következő Michael Cera, és akkor még nem beszéltünk a sorozat szívéről és lelkéről, az imádni való Gaten Matarazzóról. A Netflix gyorsan kapcsolt, a cég egyik legfontosabb saját gyártású produkciójaként kezelte a további évadokat, és ma már egyértelmű, hogy ha valakinek azt mondjuk, a Netflix saját sorozata, akkor nagy valószínűséggel a Stranger Things jut először eszébe.

A sorozat akkora szórakoztatóipari tényező lett, hogy a nyolcvanas évek iránti nosztalgia és a kényszeres popkulturális utalások kötelező elemei lettek a filmes-sorozatos világban. De valahogy a Stranger Things maradt az egyetlen, ahol ez nem tűnt erőltetettnek. Ehhez persze az is kellett, hogy Ryderen és a gyerekszínészeken kívül berobbant David Harbour karrierje is, és az új évadokban számos emlékezetes figurát épített fel a sorozat, legyen szó a valószínűtlen frizurájú Steve Harringtonról (Joe Keery), a nyolcvanas évek macsókultúráját egy személyben megtestesítő Billy Hargrove-ról (Dacre Montgomery), vagy Uma Thurman és Ethan Hawke lányáról, Maya Hawke-ról. De mondhatnám a sajnos csak epizódszerepeket kapó Erica Sinclairt (Priah Ferguson) is, aki rendre elviszi a show-t minden egyes jelenetben.

Az élesedő streamingháborúban, amikor minden résztvevő igyekszik minél nagyobb franchise-ok felépítésével új előfizetőket szerezni, a Netflix minden évadra egyre több pénzt és energiát fektetett be annak érdekében, hogy a Stranger Thingset a kortárs sorozatok legfontosabbjai között érezhesse a közvélemény. Még azt is vállalták, hogy az első évadhoz képest a következő kettő 1-1 órával hosszabb lett, aminek köszönhetően az új év új évad tempót sem tudták már tartani. Emiatt történhetett meg, hogy a harmadik évadhoz képest három évet kellett várni arra, hogy megérkezzen a negyedik. Ami sokkal, de sokkal nagyobb, és hosszabb, mint az eddigiek. Talán túlságosan is.

(Innentől spoilerek következnek. Az új részek már május 27-én megjelentek, de ha valaki nem látta az utolsó részt, és nem akarja elrontani a szórakozását, térjen vissza ehhez a cikkhez inkább később.)

Hejhó, a Gulag nem annyira jó

A harmadik évadnál már kicsit lehetett érezni, hogy kezd fáradni a formula, ráadásul a gyerekszínészek lassan felnőtté cseperednek, szóval nem véletlen, hogy a készítők az ötödik szezonnal lezárják a történetet. És ez talán nem is baj, mert ahogy ügyeletes horrorszakértőnk, Klág Dávid fogalmazott a Telex belső levelezőlistáján:

„Inkább megnézek 6 random horrorfilmet a nyolcvanas évekből, mint még egy évadot ebből.”

Való igaz, aki alapból keni-vágja a nyolcvanas évek horrorfilmjeit, annak a második évadtól fájóan önismétlőnek tűnhet a sorozat, hiszen folyamatosan horrorfilmes kliséket vesznek át többé-kevésbé ismert filmekből, és amennyire ez frissnek és újnak hatott először, annyira lehet ez már halál unalmas sokadszorra. Más szemszögből viszont én pont azért értékelem a Stranger Thingset, mert világéletemben kerültem a horrorfilmeket, itt mégis képes vagyok végignézni olyan részeket, amelyeket más filmek esetében nem.

A negyedik évad (pontosabban annak kb. a kétharmada, mert a 9-ből csak 7 részt hoztak ki most) mindezek ellenére pontosan ugyanazt hozza, mint az eddigiek. Tele van nyolcvanas évek iránti nosztalgiával, és nemcsak a díszletek, az utalások vagy a történet, hanem a karakterek szempontjából is. Ahogy Billy testesítette meg a bajuszos, sportkocsis macsó fenegyereket dauerolt hajjal, úgy az új évadra is jutott pár jól ismert archetípus: a tökéletesen kinéző sportoló, aki a helyi kosárcsapat kapitánya, és egy igazi seggfej; az állandóan beszívott szmóker; vagy az iskolai közösség perifériáján mozgó heavy metal rajongó.

A legnagyobb baj a negyedik évad eddigi részeivel nem is az, hogy önismétlők, hiszen éppen ez a sorozat egyik legnagyobb erőssége. Sokkal nagyobb baj, hogy az eddigi három évad alapján annyi horror és borzalom történt szerencsétlen Hawkins város lakosai körében, hogy ennyi tragédia után épeszű ember hanyatt-homlok menekülne máshová, de minimum kiköltözik a helyszínre az FBI. Ehhez képest a Hawkinsban élő felnőttek csak hümmögnek, hogy hát igen, meghalt ez a gyerek, meghalt az a gyerek, hát ez a város el van ám átkozva! Az új részekben megint hullanak a tinik, mint a legyek, de a helyi rendőrfőnöknek még mindig olyan arca van, mintha épp elfogyott volna a kávé a kedvenc cukrászdájában.

Hawkinsban a helyzet változatlan

Fogalmam sincs, hogy a Duffer fivérek eredetileg hány évaddal terveztek, de az biztos, hogy annyi szálon bonyolítják a sztorit évek óta, hogy abból egyre nehezebb bármi értelmeset kihámozni. Hawkins egy elég szerencsétlen település, ahol mindenféle földöntúli lények tizedelik a lakosságot, létezik egy párhuzamos horrordimenzió, és szuperképességekkel megáldott gyerekeken kísérletezik egy titkos szervezet, plusz valamiért megjelennek még a szovjetek is. Utóbbi egyértelműen a leggyengébb része az egész összképnek, és minden olyan jelenet, ahol szerencsétlen Hopper (David Harbour) fejti a követ valami kamcsatkai munkatáborban, kész kínszenvedés. És pont szegény Antal Nimródnak jutott rendezőként az, hogy a ötödik és hatodik részben minél többet foglalkozzon a sorozat legérdektelenebb szálával.

A szovjet vonal annyira eltér mindentől, ami Hawkinsban történik, hogy az is felmerült bennem, hogy csak azért fűzték tovább ezt a szálat, mert a Netflix fejesei nem szerették volna, ha végleg kiírják David Harbourt a sorozatból. Ennek következtében a mindig bájos Winona Ryder és néha egész vicces társa, Murray Bauman (Brett Gelman) a komplett évadot szerencsétlenkedéssel töltik, hogy a nézőnek egy csomó súlytalan dialógust kelljen végigszenvednie, amiben emberek orosz akcentussal beszélnek angolul.

Ez a történetszál szinte semmit nem ad a sorozat lényegi részéhez, és simán meglettünk volna nélküle.

Sokkal izgalmasabb, ami Hawkinsban folyik. A gyerekek hamarosan elballagnak, mindannyian traumatizáltak valamilyen szinten, de amikor végre mindenki szabadon élhetné a tinédzserek életét, ismét furcsa gyilkosságok történnek. A tinik pedig úgy indulnak megfejteni ezt a rejtélyt, mintha nem nézték volna végig az elmúlt években, hogyan gyilkolják le az ismerőseiket mindenféle földöntúli szörnyek.

Mielőtt elindulna a hajsza, a sorozat másfél epizód alatt igyekszik bemutatni, mennyire nehéz ezeknek a tiniknek az élete. Na, nem amiatt, mert sátáni teremtmények tartják rettegésben a lakóhelyüket, hanem mert baromi nehéz az a fránya középiskolai élet.

• Lucas nem akar többé lúzer lenni, ezért szerepjátékozás helyett a kosarazást választja, és inkább lóg a tahó sportoló haverjaival, mint a legjobb gyerekkori barátaival.
• Will és Mike nagyon eltávolodtak egymástól.
• Max nehezen tudja feldolgozni a mostohabátyja halálát.
• Jonathanből nagy sztóner lett egy Argyle nevű haverjának köszönhetően.
• Eleven próbál beilleszkedni a normális emberi társadalomba, de valamiért pont őt pécézik ki az iskola menő csávói és lányai, és effektíve két és fél-három órányi képernyőidőn keresztül azt kell nézni, hogy totál életszerűtlen módon bullyingolják mindenhol. A bullying nyilván valós probléma minden középiskolában, de itt olyan szinten túltolják, hogy annak semmi más értelme nincs, mint egyszerűen lehozni a nézőt az életről. Olyannyira, hogy amikor Eleven eltöri az őt kipécéző lány orrát egy görkorival, szerintem minden jó érzésű ember elégedetten csettint, hogy na végre.

Lucas pálfordulása különösen nem illik a karakteréhez, és számos értelmezhetetlen döntést hoz a történetben, ahogy a sztóner vonal is kicsit feleslegesnek és erőltetettnek tűnik. Eleven bullyingolásáról pedig az említett orrtörés után soha többet nem esik egy szó sem, mintha ettől minden megoldódott volna.

Lassan talán kiderül minden

Van helyette viszont olyan kőkemény horror, hogy csak pislog az ember. A sorozat évadról évadra egyre jobban ráerősített erre a részre, a negyedik évadban már konkrétan premier plánban nézheti végig a néző, ahogy egy démonszerű valami ripityára töri tinédzserek végtagjait, majd kidurrantja a szemgolyóikat. Az úgynevezett Upside Downban, vagyis a Hawkins alatti (?) horrordimenzióban is egyre több időt töltenek el hőseink, illetve folytatódik szerencsétlen Eleven tragédiája is, akit visszavisznek minden traumája kezdetéhez. A vége felé már kifejezetten rossz volt nézni, hogy ezt a naiv, szeretetre vágyó karaktert a készítők mennyiféleképpen tudják újra és újra traumatizálni. Még úgyis, hogy az utolsó részre talán választ kaptunk volna arra, mi a franc is ez az egész, amit emberek százmilliói néznek világszerte.

Az különösen tetszett, hogy a sorozat a jól látható felnőttesedés ellenére meghagyta gyereknek a központi karaktereket (Dustin, Max, Mike, Lucas, Eleven), cserébe a pár évvel idősebbekből az utolsó részekre kész horrorhősöket faragtak. Steve-ből a fináléra konkrétan egy farmerdzsekis szörnyvadász lett, aki simán megállná a helyét Bruce Campbell mellett az Evil Deadben. Kifejezetten szórakoztató látni, hogy az alapvetően mindenre rácsodálkozó gyerekek mellett az idősebbek (tehát Steve, Jonathan, Robin, Nancy és a metálos faszagyerekstílust képviselő Eddie) hogyan válnak fiatal felnőttekké. Mindezt úgy, hogy a sorozat elképesztően jól néz ki, nincs egy olyan CGI vagy díszletelem sem, ami lelógna a képernyőről, az Upside Down dizájnja pedig tökéletes, még a Disney is nyugodtan példát vehetne róla.

Egy dologról még így a végén mindenképpen kell beszélni. A Netflix, mint a streamingpiac úttörője, nagyban tehet arról, hogy divattá vált a binge watching (erre itthon talán a sorozatdarálás szót szoktuk használni), vagyis hogy az emberek egy menetben néznek meg akár egy teljes évadot. Ezt az elmúlt években próbálta több szolgáltató is átvenni (főleg az Amazon), viszont mostanra megfordulni látszik a trend. Akkora lett a verseny a szolgáltatók között, hogy kezd visszatérni az epizódonkénti megjelenési forma, tehát heti rendszerességgel jön ki egy vagy két új rész.

Ennek az az egyszerű magyarázata, hogy ha felraksz egy komplett évadot egyszerre, azt pár nap alatt megnézi mindenki, abban a pár napban a produkció esetleg dominálja az online teret, aztán mindenki megy tovább a következő nagy durranást nézni. Nem véletlen, hogy az HBO vagy az Apple is a nagy költségvetésű produkcióikat szétnyújtják heti megjelenésekkel, hiszen így egy sorozat élettartama így akár hónapokig is kitart. Gondoljunk bele, mi lett volna, ha annak idején az HBO egyszerre rakja fel az összes Trónok harca-epizódot mindegyik évadnál. Garantáltan nem lett volna akkora generációs élmény minden új rész, mint amilyen volt.

De nemcsak marketinges szempontból volt fura döntés egyszerre kitenni ezt a hét részt a Stranger Thingsből, hanem fogyasztói szempontból is. A negyedik évad részei átlag egy és negyed óra hosszúak, a záróepizód 1 óra 40 perc, ami bőven megfelel egy mozifilm hosszának. Emiatt jutott annyi feleslegesen elnyújtott történetszál ebbe az évadba, és emiatt volt majdnem egyhetes program megnézni az összes részt. Az iszonyatos tartalomtúltolás miatt pedig egész egyszerűen súlyukat vesztették bizonyos drámai részek.

Ha minden héten kijött volna egy új epizód az évadból, az embereknek lett volna idejük megemészteni, megbeszélni, kielemezni a látottakat (bőven van mit!), ehelyett csak annyi jött össze, hogy a Z generáció felfedezte magának Kate Bush egyik legjobb számát egy kifejezetten erős jelenet nyomán. Egyáltalán ne lepődjön meg azon senki, ha két hét múlva már senki sem fog a Stranger Thingsről beszélni, ami nagy kár.

Mondom ezt úgy, hogy a Netflix az évad utolsó két részét csak július 1-jén adja ki. A nyolcadik szintén egy és negyed órás lesz, a finálé pedig kereken két és fél óra (!), ami tényleg akkora túltolásnak hangzik, amire nehéz épelméjű választ adni. Főleg úgy, hogy lesz még egy ötödik, sorozatzáró évad is, ami a tervek szerint akár már 2023-ban megjelenhet. Mintha a Netflix nem akarna tisztában lenni a piaci realitásokkal, és még mindig abban a lendületben lennének, hogy utánuk kullog a konkurencia. Pedig épp az idén derült ki, hogy erről már szó sincs.

Az mindenesetre biztos, hogy a Stranger Thingsnek az új részek alapján is ott a helye a 21. század meghatározó sorozatai között, és az is érthető, hogy az ötödik évad után a Netflix már spinoffokban gondolkodik. Sikerült egy egyszerre egyedi, mégis ismerős világot kreálni, tele kicsit sztereotipikus, mégis szerethető karakterekkel, baromi jó látvánnyal, díszletekkel és jelmezekkel, sőt még egy olyan emberhez is kicsit közelebb hozta a horror műfaját, aki mindig is kerülte. Ez óriási teljesítmény, és jár a dicséret a készítőknek. Már csak annak szurkolok, hogy sikerüljön tényleg méltó módon lezárni ezt a történetet.