A Mesés pillanatok ösvénye köti össze az azúrkék Tengerszemet az élénkzöld Mese-réttel a karintiai Bodentalban, ezer méterrel fölöttük pedig a Hochstuhl hatalmas fehér sziklafala őrködik. Megnéztük, hogy működnek egy túrába szedve.
Letekintek a mély, sziklás bevágásba, szinte függőlegesen fut le a via ferrata biztosító drótkötele, majd egy bukkanó után eltűnik. Arról volt szó, hogy ez egy könnyű út, mormogom magam elé. A verejték a szemembe csepeg a sisak alól, markom szürkés bevonatot kapott a fémhuzaltól. Már vagy 400 méternyi szintet ereszkedtem a Hochstuhl sziklafalán, érzem minden tagom. Valahonnan lentről tehénbőgést sodor a szél. Nagyon megirigylem a teheneket: csak zabálnak és henyélnek a dús füvön, nem kell sziklán mászniuk. Nekem viszont még muszáj.
Egy könnyű, élvezetes sajtóútnak indult a túra. Karintia tartomány meghívására indultam neki, de úgy gondoltam, ha már a Wörthi-tó és a Karavankák mellett bóklászunk, leválok a csapatról és megmászom magamban a hegység legmagasabb csúcsát. Így visszagondolva egyáltalán nem volt rossz ötlet, csak kicsit elszámoltam magam.
Szóval az eredeti program szerint a tóparti Pörtschach városkából indulva a 2237 méter magas Hochstuhl-csúcs alatti Bodentalban, azaz a Boden-patak völgyében kezdtünk. Ez egy nagyon népszerű kirándulóhely, köszönhetően egy azúr színben csillogó, különleges tengerszemnek (Meerauge) és egy valóban tündéri hangulatú zsengezöld havasi mezőnek, a Märchenwiesének, azaz Mese-rétnek. Ezt a két látványosságot köti össze az osztrák turisztikai marketingben csak „Mesés pillanatok ösvényének” nevezett slow trail, magyarán lazulós sétaút.
Ez az út nemcsak a kényelmesebb újságíróknak, hanem errefelé nyaraló családoknak is érdekes. A bodentali parkolóból először a Tengerszem felé ballagtunk. Nem kellett sokat, 400 méternyire indult az úttól a tóhoz vezető, fapallóba váltó ösvény. (A pallóra a tavat körülvevő lápos rész védelmében van szükség.) Kopogó léptekkel érkeztünk a Tengerszemhez, amit teljesen körbe lehetett járni.
Sajnos a nap még nem világított be teljesen a fák között, így csak félig látszott, hogy az áttetszően kék tó alján bedőlt farönkök fekszenek. Úgy tűnik, a helyi nemzeti parknak nem szálka a szemében az a néhány szálfa, mert nem emelték ki a tóból őket. Ettől viszont egészen sajátos lett az egykori gleccsertó, amit azért neveztek el régen Tengerszemnek, mert tápláló felszíni patak hiányában sokáig azt hitték a népek, hogy valahogy mélyen a föld alatt kapcsolatban van a tengerrel.
Egy helyi legenda szerint a Tengerszemben egyszer szekerestül elsüllyedt két ökör, aztán hetekkel később az ökrök igáját meglátták úszni a Karavankák hegyvonulatának túloldalán, a Szlovéniában hullámzó Bledi-tóban. Ezáltal, ha a tengerrel nem is, de a néphit szerint a Bledi-tóval kapcsolatban lehet a mélyben a Meerauge. Persze nyilván nem.
A Tengerszemtől visszafelé frissítettünk egy kávéval a Bodenbauer háznál, aztán szép lazán továbbsétáltunk a széles erdei úton a két kilométerre fekvő Märchenwieséig. A Mese-rét, vagy földhözragadtabb szlovén nevén Mlaka (Zsombékos) sokak szerint Karintia legszebb hegyi rétje. Egészen elképesztően zöld színű gyepét sudár fenyőfák veszik körbe, mögöttük pedig dél felé a hegyvonulat hatalmas fehér sziklafala áll őrt.
A tisztás szlovén nevét azért írtam ide, mert a Karavankák szlovén és osztrák oldalán is kettős elnevezésük van a földrajzi helyeknek, lévén hogy mindkét népnek voltak települései a hegység körül. Ma már tisztultak kissé a nemzetiségi viszonyok, de az elnevezésekhez mindkét oldal ragaszkodik.
A zöldellő Mese-rét szélén érzékeny búcsút vettem a többiektől és elindultam a hegy felé a 662-es túraútvonalon. Hamar túlestem a magas lucfenyők, néha bükkök között kanyargó kaptatón és ráfordulhattam a hegyoldalban nagyjából szintben haladó Stinzesteigre.
Ez az útvonal a Štince/Stinze néven ismert keresztező sziklás gerincről kapta a nevét, és egyébként része a Dél-Alpokban kígyózó hosszú távú panorámaösvénynek (Panoramaweg Südalpen). Az oldalgerinc sziklalépcsőinek (innen a név: štengice, azaz lépcsők) leküzdéséhez a kezemet is használnom kellett, de nem volt vészes, mert – valószínűleg a jeges, csúszós időszakokra – egy fix biztosító drótkötelet is beépítettek oda.
Egy tízperces, könnyű – talán még A, azaz legkisebb nehézségűnek sem mondható – kapaszkodás után átértem a gerinc másik oldalára, ahol egy hegyi forrást jelzett a térkép. A forrás nevéből tudtam, hogy itt nem fogom degeszre inni magam, és ez így is lett: Fünfminutendreitropfenwasser-forrás a nevéhez híven nagyjából három csepp vizet produkált öt perc alatt.
A Stinzesattelnél (Stinze-nyeregnél) útelágazódáshoz értem, mint egykor Medgyessy Péter. Most nehéz volt a választás, mert egy könnyűnek tűnő, szintbeni, de jelöletlen út jó rövidítést ígért, szemben a hosszabb, de jelölt fel-le úttal a közeli Klagenfurterhütte felé. Végül a frissítő üdítő és a túraútlevelembe ütött hüttepecsét miatt az utóbbit választottam. A pohár Almdudler negyedórás sorban állás után öt másodperc alatt legurult, de legalább a háznak szép pecsétje volt.
A háztól induló harántoló ösvény ferdén szaladt neki a hegyoldal kőlejtőjének. Ezen a magasságon (körülbelül 1700 métertől) már eltűntek a növények, a száraz, sziklás pusztaságot legfeljebb egy-két havasi gyepfolt szakította meg. Megérkeztek fölém rikoltozva az alpesi hegytetők légterének lakói, a túrázók morzsáira ácsingózó havasi csókák is.
A hegyvonulat főgerincére 1840 méteren, a Bielschitza-nyeregben értem fel. Itt derült ki számomra, hogy a minimum fél órával gyorsabb levágótól nem kellett volna tartani, többen is jöttek onnan és az ösvény is kijártnak tűnt. Kicsit meglepődtem a nyeregben álló útirányjelző táblán, ugyanis az állt rajta, hogy még két óra gyaloglásra fekszik elsődleges célom, a Hochstuhl. Az sok.
Mindegy, a nap melegen sütött, a szél gyengéden fújdogált, körbevett a fantasztikus magashegyi táj és még bőven volt időm. A túraútvonal valószínűleg a gyakran tomboló viharok miatt nem a hegygerinc tetején, hanem a lankásabb déli oldal kőlejtőin és szikláin vitt. Mivel az osztrák–szlovén határ viszont pont a gerincen húzódik, ezért a csúcsig hátralevő 2,3 kilométeren Szlovénia sziklás vendégszeretetét élveztem.
Biztos sok embernek nem jönnek be a merész, szédítően magas mészkőcsúcsok, a meredek esésű, félkör alakú, kőgörgeteges cirkuszvölgyek, hatalmas távlatok, de nekem ez a rész tetszett a legjobban. Alapvetően nem szeretek egyedül túrázni, de itt nem okozott gondot a magány. Nem sokan zavarták meg, összesen ha négy emberrel találkoztam az ösvényen. Az osztrák oldalról meredeknek és nehéznek tűnő Hochstuhl csúcstömb Szlovénia felől nem volt vadabb csúcshódítás, mint a Nagykovácsi melletti Nagy-Szénás megmászása. Furamód a dombszerű tetőn ismét megjelent a zöld gyep, könnyű léptekkel sétáltam fel rajta.
A csúcsot egy kisebb törmelékes sziklacsoport uralta. Állítólag annyira laza itt a kőzet, hogy a csúcskeresztet is kénytelenek voltak kissé lejjebb felállítani. (Még ott is megdőlt.) A sziklahalmon mindössze a csúcskönyv fémdoboza mutatta, hogy célhoz értem. Annak ellenére, hogy a Hochstuhl magyarul magasszéket jelent, és a csúcs szlovén neve is szék (Stol), még leülni sem tudtam.
A látványért viszont egyértelműen megérte felmenni. Az Ausztria és Szlovénia határán húzódó Karavankák (németül Karawanken, szlovénül Karavanke) az Alpok leghosszabb egybefüggő, zárt hegylánca. Összesen 120 kilométer hosszú. Nevét nem a karavánszerűen vonuló hegycsúcsairól kapta, hanem valószínűleg a kelta „karv”, azaz szarvas szóból származik. A jelentés a hegyvonulat egyik legszebb csúcsának szláv nevében (Košuta) is fennmaradt.
Nézzük, mit kínál a Hochstuhl híres panorámája! Déli irányban az egész vonulatra jellemző lankásabb, sziklás-füves lejtőket egészen a Száva folyó völgyéig. A völgyön túl látszik a teljes Júliai-Alpok a Triglavval, és ott dereng a távolban a Bledi-tó is. Nyugat felé az Isztriai-hegység csúcsai és a Gorski Kotar (Dinári-Alpok) hegyei, majd a Kamniki-Alpok meredélyei hullámoznak. A hegy északi oldala sziklás és meredek. Erre látható a Hohe Tauern, a Gurktal-Alpok, északon pedig a Dachstein. Annyira bele lehet feledkezni az élménybe, hogy elröppen az idő.
Két óra körül elindultam lefelé. Még az indulás előtt konzultáltam egy osztrák hegyi vezetővel arról, hogy a Hochstuhl via ferrata útvonalán, vagy annak kicsit nyugatabbra fekvő levezető útján, a Grüner Riese/Siroka riza kőlejtőjén aránylag gyorsan le tudok ereszkedni a Bärentalba, ahol egy parkolóban várnak rám. A via ferratát választottam, hogy átmozgassam kissé a felsőtestem is, meg amúgy is felcipeltem a teljes mászófelszerelést. Felfele érkező szembeforgalomtól hétköznap nem kellett tartanom.
Azt tudtam előre, hogy az útvonal felső része kellemetlen, csúszós ösvény, hiányos biztosított szakaszokkal. Valóban meredek volt, sok helyen a sziklába kapaszkodva tudtam haladni, de nem volt vészes. Sziklavályúk és kitettebb gerinckibúvások váltották egymást, sokáig valóban nem túl nehéz, de minőségét tekintve nem túl kiváló biztosított szakaszokon. A hevenyészett, dróttal lekötözött doronglétrákon kissé meglepődtem, de végül is nem szakadtak le.
Az út felétől javult a drótkötélbiztosítás minősége, ennek megfelelően az ereszkedés is nehezebb lett, néha már C, azaz komolyabb nehézségű. Már több mint két órája jöttem lefelé, és a völgy alig akart közeledni. Ekkor ért a cikk elején említett, tehénbőgéssel körített felismerés, hogy ez nem is lesz olyan könnyű út. Az alsó részen már tényleg technikásabb (de C-s fokozatnál nem nehezebb) via ferrata szakaszokon eresztettem le magam. Végül három óra alatt értem le a fal aljára, innen még egyórányi gyaloglás várt rám a parkolóig. Tényleg nem találkoztam egy szál emberrel sem végig.
Az út ugyan csak 14 kilométer volt összesen, azért ehhez jelentős, majdnem 1300 méternyi szintemelkedés és közel ugyanannyi ereszkedés társult. A Mapy.com túratérkép 9 és fél órás útnak kalkulálja ezt a kört, aminek én személy szerint nem hittem, úgy gondoltam, hogy meglesz az 7 óra alatt is. Ha nem mentem volna be a Klagenfurterhüttébe, akkor biztos közelebb lettem volna ehhez, de végül azért csak 8 óra lett a menetidő. Ezért ezt az útvonalat így csak tapasztaltabb túrázóknak ajánlanám, és lehetőleg párban vagy kisebb csoportban.
Ezzel szemben a Bodental 5 kilométer hosszú „Mesés pillanatok ösvénye” tökéletes, könnyű családi program, amely babakocsival is nagyrészt bejárható. Nyilván ezért senki sem fog elutazni Magyarországról, de ha valaki a Wörthi-tó környékén nyaral, nagyszerű kísérőprogram lehet.
Az igazi megoldás azonban, ha valaki a Klagenfurterhüttét vagy szlovén oldalon a Stol menedékházat használja bázisként (ott alszik), és innen indul csúcshódító útjára. Jó változat innen a csúcsra a Hochstuhl via ferratán fel, és a Grüner Riese kőlejtőjén le, de az általam bejárt útvonalat kiegészítve még három szép csúcsot (Bielschitza/Svačica, 1959 m; Mali Stol, 2187 m; Wertatscha/Vrtača, 2180 m) lehet megmászni kevésbé megerőltető módon.
Az útvonal nagyítható túratérképen:
A Hochstuhl után sajgó tagjaimat a Wörthi-tó kellemes, 23 fokos vizében pihentettem Pörtschachban, ahol Brahms a Magyar táncokat komponálta, majd másnap egy könnyed tóparti kerékpártúrával búcsúztattam az izomlázat. Teljes tókerülő túrára sajnos nem maradt idő, pedig a 44 kilométer még megállókkal is meglett volna 3-4 óra alatt.
Ami viszont meglepett, hogy több szabadstranddal is találkoztam a Wörthi-tó partján. Pörtschachban is működik egy, a Freibad Edelweiss, ami konkrétan a régi balatoni szabadstrandokra emlékeztetett.
(A cikk elkészítéséhez elfogadtuk a Region Wörthersee-Rosental Tourismus meghívását, a szervezet fizette újságírónk kint tartózkodásának költségeit, a teljes egészében szerkesztőségi tartalom készítésére azonban semmilyen befolyással nem bírt.)
További alpesi csúcstúrák a Szépkilátáson:
- Történelmi gleccsercsúcs, amit ma már egy átlagember is megmászhat
- Dachstein: ilyen üldögélni a felhők felett
- Csak egy ugrás a Gellért-hegyről a Grossglockner, de jó nagy
- Amikor olyan helyen égsz sebesre 4000 méteren, ahol álmodban se gondoltad volna
- Elérhető Alpok: körülnéztünk a Hohe Veitsch fennsíkján
