2023. szeptember 30. – 15:35
Ez a cikk több mint egy éve jelent meg, elképzelhető, hogy pár elavult infó is van benne. Ha ilyet látna, kérjük, jelezze.
A 3252 méter magas Ankogelt belépőnek tartják az igazán magas, háromezres hegyek világába. Megmászása lényegében egy magashegyi túra. Igaz, sokszor kézzel-lábbal kell haladni a kitettebb, meredekebb részein, ezért ha technikai felszerelésre nem is, de komolyabb magashegyi tapasztalatra, vagy annak hiányában hegyi vezetőre van szüksége annak, aki a csúcsát megcélozza. A tetején az istenek csarnokában érzi magát a túrázó. Aki nem mászna, a cikk azoknak is tartogat helyi lehetőséget az egészen könnyű felvonós csúcsmenettől a vízeséses szurdokokon keresztül az eldugott hegyi tavakig.
Nehéz leírni azt az érzést, amikor az ember több órás, néha kitett és meredek peremeken megtett kapaszkodás után, szép időben eléri a csúcsot, és ráérősen elkezdi élvezni 3252 méter magasból az elébe táruló látványt. A szél fúj, a nap süt, az Ankogelről pedig szinte a fél Alpokot be lehet látni körben, mint egy felhőkarcolóról egy hatalmas várost. A hegyet már akkor felírtam a listámra, amikor öt évvel ezelőtt eltúráztunk az Ankogelbahn felvonó mellett az Alpok-Adria hosszútávú túraútvonalon. Idén nyáron nyílt újra lehetőség a környéken járni, ezért úgy intéztem, hogy mindenképpen a csúccsal tegyük fel a koronát a túrakörutunkra.
Szurdokok, hegyi tavak
Aki az Ankogelre tart, legjobban teszi, ha Mallnitz községet választja bázisnak. A faluban sok a vendégház, de itt található az (állítólag) legszebb osztrák kemping is. Gyerekekkel, vagy bemelegítésnek jó pár kisebb kirándulást ki lehet választani: közel van a hegyek közé szorult, tükörfelszínű Stappitzer-tó, de szintén gyalog elérhető két vízesésben gazdag szurdok is. A Rabischschlucht (Rabisch-szoros) fél óra alatt bejárható, a Groppensteinschlucht inkább egy egyórás menet, ahol a 2,5 km hosszú, 230 méter esésű szűk szurdok fahídjait és -lépcsőit 7 euró fejében lehet használni, gyakran 20-30 méterrel a száguldó víz felett.
A bemelegítés után jöhet egy komolyabb falat. A községbe kelet felől két nagy völgy fut be. A Seebachtal a Seebach (See-patak) völgye, erre az indul, aki a Stapitzer-tó, vagy az Ankogelbahn felé veszi az irányt. A másik pedig, két kilométerrel délebbre a Dösnertal (itt folyik a Dösen-patak). Hogy mennyire a hirtelen kiemelkedő magas hegyek hazája ez, mutatja, hogy a két völgy közötti kis területen tornyosul hosszanti irányban elhúzódva a 2915 méter magas Maresenspitz irdatlan tömbje.
Tervünk, hogy az Ankogel megmászása előtti napon a Dösnertal bejáratától felgyalogolunk a völgyben a festői hegyi tó, a Dösner See partjáig, ahol egy nem kevésbé festői menedékház, az Arthur-von-Schmid-Haus várja egy császármorzsára (Kaiserschmarren) vagy házi levesre a betérőket. Kis sétának tűnik, de oda-vissza összesen húsz kilométeres menet, 1000 méternyi szintemelkedéssel.
A faluból hamar beérünk a völgybe, de előbb még elmegyünk a vasút és a Tauern-alagút bejárata mellett. A nyolc kilométeres alagutat, amiben a hegyvonulat északi, salzburgi oldalára jutnak át a vonatok, 1909-ben adta át Ferenc József. Érdekes, hogy a császár neve latinul (Francisco Josepho) szerepel a bejárat tetején.
Erről az alagútról van egy legenda: építésekor teljesen kétségbe ejtette a tervezőket, hogy a két oldalról megindított fúrás nem akart találkozni a tervezett időben a hegy mélyében. Őrjítően teltek a napok, az egyik mérnök pedig annyira elvesztette a reményt, hogy kétségbeesésében öngyilkos lett. Pedig csak egy napot kellett volna várnia még, és megkönnyebbülhetett volna: a két alagút rendben összeért középen.
A völgy szájától megkezdődik a fokozatos emelkedés. Alpesi réteken, fenyves foltokon vágunk keresztül szekérúton trappolva, kétoldalt meredeken emelkedik a völgyfal, a távolban előttünk a 3086 méteres Sauleck csapott, keskeny csúcsa pipál felhőket. Különösebb megerőltetés nélkül érjük el a Konradlacke tavacskát, ami mellett néhány mezőgazdasági épület mutatja, hogy itt még gazdálkodás folyik. A tavas, laposabb rész után újabb emelkedő, majd egy szétterülő, dús füves, láposabb rész következik, amit a fentről érkező patak táplál.
Vili fiam észrevételt tesz: ahogy emelkedünk a tereplépcsős völgyben, mintha emeletenként új felvonáshoz nyílnának szét a függönyök, mindig változó kulisszákkal. A réteket, erdőket láp, a lápot köves hegyoldal, a hegyoldalt újabb medence követi, benne a Dösner-tóval. 2281 méteren vagyunk már, a tó nyugodt felszínére rátelepszik a csönd, csak a szél zúgása és a tóparti Arthur-von-Schmid-Haus néhány vendégének hangja zavarja meg. Egyébként a ház névadója a Grazi Kereskedelmi Akadémia egykori igazgatója, akinek nagylelkű adományából vásárolta meg a Német és Osztrák Alpesi Szövetség grazi tagozata a tó melletti területet, és ebből építették a menedékházat is 1911-ben.
A Dösner-tó sziklás partját körbe lehet járni. A felső oldalon különleges természeti jelenség, egy sziklagleccser (Blockgletscher) vár minket. Az időjárás és az erózió alakította, szikla és jég keverékéből álló, évente 20 métert haladó gleccser messziről egy óriási törmelékmezőnek tűnik. Elkezd pötyögni az eső, bemenekülünk a menedékházba egy radlerre. Nincs készpénzünk, a kártya nem játszik, de a pultoslány hozomra kiadja az innivalót, majd átutalom lent, ha lesz térerő.
A házban találkozunk a soproni Mártonnal, akivel egyszer régen az egyik Fjallraven Vándortúrán koptattuk együtt a bakancsot. Mint meséli, közben belevágott a nemzetközi hegyi túravezetői képzésbe, és frissen végzett IML aspiránsként (International Mountain Leader) ősztől UIMLA (Union of International Mountain Leader Associations) teljeskörű tagként vezethet túrákat az Alpokban. Most fiával és ismerősökkel volt fent a völgy felett nyakát nyújtogató Saulecken. A szép háromezres csúcs Márton leírása szerint magashegyi túraútvonalon, külön mászófelszerelés nélkül elérhető, meg is beszéljük, hogy egyszer visszanézek ide.
A felhők mögül kisüt a nap, elindulunk lefelé. A völgy mintha egy teljesen más, ideális világ lenne: derűs, kedélyes túrázókkal futunk össze, osztrákokkal, németekkel, olaszokkal, akikkel a pihenőkön barátságosan elbeszélgetünk. Félúton egy magyar társasággal elegyedünk szóba: a gyerekekkel a mallnitzi kempingből jöttek fel, de eléggé elfáradtak. Megbeszéljük, hogy felesleges a faluból felgyalogolni, kb 1500 méteren van egy parkoló, ahová műúton fel lehet jönni kocsival, jelentős távot megspórolva. Ha tudtuk volna, valószínűleg úgy jövünk, az 5 eurós parkolási díj ellenére. (Sőt, Mallnitzból ingyen fel lehet buszozni ebbe a parkolóba, de csak hétvégén.) A túra nagyítható térképe erre a linkre kattintva érhető el.
Az Ankogel megmászása
Következő nap már az Ankogel csúcsára tartunk. Többféle verzió áll előttünk. A leggyorsabb az lenne, ha az Ankogelbahn felvonóval 1300 méterről egyből felsuhannánk 2600 méterre, azzal a lendülettel nekiszaladnánk a hátralevő 600 méternek a csúcsig, majd vissza, le a völgybe. Az ilyen villám-csúcsmászásokat viszont nem szeretem, nem éli meg az ember rendesen, ha végig kell rohanni egy túrán. Amúgy is jobb fent aludni a felvonó felső állomásánál álló Hannoverhaus menedékházban, mert ha aznap rossz az idő, mehetünk a csúcsra másnap reggel is.
Ezért azt találjuk ki, hogy a felvonóval csak az 1930 méteren fekvő köztes állomásig (Mittelstation) megyünk, onnan 700 méter szintet megtéve érkezünk meg a Hannoverhaushoz, ahol az éjszakát is tölthetjük. Ha szép az idő, aznap, ha csúnya, akkor másnap reggel törünk a csúcsra. Ezzel a megoldással megspórolunk 700 méter szintet az alsó állomástól (az ehhez szükséges energiával együtt), úgyis inkább a házig tartó felső szakasz a szebb, érdekesebb, amit így szép nyugodtan be is járhatunk.
Az Ankogelbahn hatalmas parkolójában ingyenes a parkolás. A felvonó folyamatosan közlekedik, a nyári szezonban hétköznap szeptember végéig, hétvégeken tovább. A teljes retúrjegy 33,5 euróba kerül. Ha egynapos csúcshódítást tervezünk, be kell számítani, hogy az utolsó kabin 16.30-kor indul lefelé. Mi ráérősen szállunk ki a középső állomáson, hogy megkezdjük a felső állomásig és fenti szállásunkig a túrát.
A jól kitaposott Római út (Kulturwanderweg Römerstraße) ösvényén kezdjük meg a kaptatást. Elképzelem, hogy kétezer éve ugyanezen az úton még római sarukban slattyogtak a kereskedők, ugyanis a kissé feljebb fekvő hágó (a Korntauernnek is hívott Hoher Tauern) a római kortól fontos észak-déli kereskedelmi átkelőhely volt az Alpok keleti fő gerincén. Leírások szerint a Tauern szó az „út a hegyeken át” kifejezésből jön, a középkortól viszont már az egész hegyvonulatra elkezdték használni, egészen máig. A hágón azután hanyatlott szinte a nullára a kereskedelmi forgalom, amikor a fentebb említett vasúti alagutat kifúrták, onnantól egyszerűbb volt azon átpöfögni.
Első jelentősebb orom a Vordere Lucke (2119 – Elülső Nyílás) kőrakása, ami lentről, Mallnitzból is jól látszik. Ebből következik, hogy az oromra kiállva madártávlatból mi is nagyon jól belátjuk a völgyet a faluval együtt. Már csak pár lépés, és fenn vagyunk a Kleiner Tauernsee tengerszemnél 2300 méteren. A sziklákkal körülvett tavacska fölött meredezik a Römerspitz töredezett gerincéle, amelynek egyik részén kutyafej-alakú szikla billen kifelé, várva, hogy néhány éven belül az erózió hatására lezuhanjon a völgybe. A pamacsvirágos miniláppal, természetes csobogóval körített tó szikláin jót pihenünk, közben harapunk valamit. A Tauernseetől szintben oldalazunk a hegyoldalon egészen addig, amíg meg nem pillantjuk a gerinc felső, laposabb részén álló Hannoverhaust.
Mivel az idő nem az igazi (az Ankogel innen jól látható csúcsa folyamatosan felhőbe burkolózik), másnapra halasztjuk a csúcstámadást. Viszont a lendület felvisz még minket a ház fölé, az Arnoldhöhe nevű magaslat 2700 méteren fekvő kis platójára. A platón kőbabasereg fogad, ők őrzik Karl Arnold kicsi kőmauzóleumát. Arnold kezdeményezésére épült itt a legelső menedékház 1888-ban, amit az idők során átépítettek és odébb költöztettek.
A mai Hannoverhaus onnan kapta a nevét, hogy az Alpenverein birodalmi német Hannover osztálya tartotta fenn a múlt század elején. A korabeli Turisták Lapja szerint már 1928-ban nagy forgalmat bonyolított a ház, naponta 100-150 turista fordult meg benne, és szinte valamennyien meg is háltak.
Az Arnoldhöhe kiváló úti cél annak, aki csak fellibegőzik az Ankogelbahn-nal a felső állomásig, és rövid ideig marad. Negyed óra alatt fel lehet lépcsőzni, és a kis platóról nagyon jó kilátás nyílik körbe a Dolomitoktól a Grossglocknerig. A másik irányban jól látszik az Ankogel és az oda vezető gerinc, amint látjuk, egy kisebb csapat épp a gerincen túrázik. Távcsővel alaposabban szemügyre véve kiderül, hogy a gerinc egy hatalmas, törékeny sziklás letörésben (Grauleitenspitze) ér véget, szóval az Ankogel felé zsákutca. A térkép szerint alatta kell eltúrázni, de hogy hogyan, azt meghagyjuk másnapra.
Reggel ráérősen indulunk, mindenki elment már előttünk. Azonban az idő szikrázóan jó, és az előrejelzés szerint így is marad, ezért nem kell sietnünk. Bárhogy adná magát a gerincút, már tudjuk, hogy lejjebb kell mennünk az 520-as számú ösvényt követve. Törmelékmezőkön, sziklagörgetegeken kelünk át a hegyoldalt követve. A nap a szemünkbe süt, a kövekre festett jeleket minduntalan elveszítjük. A sziklásabb részeken az ösvény nem is látszik, néha elő kell venni a mobiltelefont és rajta a GPS-es túratérképet, hogy el ne keveredjünk.
A szélesebb palalemezek veszélyesen billegnek a lábunk alatt. A széttört kövezet furcsán csillog a napfényben: gazdagon erezett különböző fémekkel. Felemelek egy kisebb darabot. Jó súlya van, és hirtelen meg se tudnám mondani, hogy kő- vagy fémdarabot tartok a kezemben. Ha geológus lennék, hetekre letáboroznék itt.
Beérünk a Kleiner Ankogel, azaz a 3096 méteres előcsúcs alatti kis gleccser (Lassacher Kees) alá. Szerencsére az ösvényre csak kisebb hónyelvek nyúlnak be, ezeken kell átkelni. Döntésem, hogy bakancs helyett elég lesz a túracipő, itt inog meg egy kicsit, mert némi hó kerül a zoknim mellé.
A Kis-Ankogel platóján már beérjük a legtöbb előttünk indulót. A legtöbben rákészülnek az innen már nehezebbé váló útra, de van, aki úgy dönt, hogy csak eddig jön. Ez nem is rossz opció szédülőseknek, mert itt ráfordulunk a csúcstömb kőpiramisának éles gerincére. A szűk gerincösvény mellett kétoldalt meredek szakadék, az emelkedés közben gyakran mindkét kezünket használni kell. Közvetlenül a csúcs alatt jön a legveszélyesebb rész – erre előre figyelmeztettek –, egy kis csúszós párkányon kell átoldalazni néhány métert, ami alatt mély szakadék tátong. Átlépdelünk könnyedén, de a bizonytalanabb túrázóknak jól jön a kapaszkodó: egy mögöttünk érkező csoport biztonsági kötelet épít ki.
Meglátjuk a csúcskeresztet, körülötte az elhúzódó kúpos platón 6-8 ember. Leülünk egy kőre, hátradőlünk, és élvezzük a műsort, amit a környék második legmagasabb csúcsa nyújt. Körben az Alpok csipkés skyline-ja, alattunk a nagy gleccser (Kleinelendkees), és grandiózus völgyek, türkiz tavakkal. Elkap az érzés, amiről a cikk elején írtam.
Az Ankogel történelmi jelentőségű hegy, legalábbis a hegymászó históriában: 1762-ben ez volt az első gleccsercsúcs a Keleti-Alpokban, és egyike az első háromezresnek, amit az Alpokban megmásztak. A szerencsés úttörőt Patsch gazdának hívták, és az Anlauftal-völgyből érkezett. Sokan ezért mondják, hogy itt ringott a hegymászás bölcsője. Csúcsa eredetileg 3263 m magasan volt, de a csúcstömbből 1932. január 6-án éjjel földcsuszamlás miatt leszakadt egy 11 méteres darab.
Hosszabb idő eltelte után is alig akarunk elindulni lefelé, de lassan muszáj. A visszaút ugyanarra halad egészen a felvonó felső állomásáig. A csúcs elérése után sem szabad nagyon kiengedni, az éles gerincen könnyen kicsúszhat a túrázó, lent pedig a kövek morzsolóját kell még megúszni bokaficam nélkül. Félúton találkozunk egy magyar csapattal, ők már tudják, hogy nem érnek fel a csúcsra úgy, hogy az utolsó felvonóval le tudjanak menni. Reggel benézték az ösvény elejét, és a fenti gerincúton indultak el, ahonnan később vissza kellett fordulniuk – ezzel ment el az idő. Ezért meg kell elégedniük a Kis-Ankogel csúcsával.
Mi továbbmegyünk, kényelmesen elérjük a felvonót, és megkezdjük az ereszkedést a hegyi klímából a nyári kánikulába. Az alsó állomáson a kabinból kiszállva szinte orrba vág a párás meleg. Hátranézve búcsút veszünk az Ankogeltől és elindulunk haza.
Milyen nehéz a csúcsmászás?
A Kis-Ankogelig tartó túraút bukdácsolós kicsit ugyan, de technikailag nem nehéz, bárki végig tud menni rajta. Ha valaki idáig elér és nem akar kockáztatni, az is megkapja a kilátás és a fenti hangulat 75 százalékát. A Kleiner Ankogel és az Ankogel közötti gerincszakasz nehézsége hivatalosan I+ az UIAA skála szerint; talpraesettség, tériszony teljes hiánya és alpesi tapasztalat szükséges hozzá, mert a kicsúszás lehetősége miatt elég veszélyes.
Éppen ezért a legbiztosabb, ha valaki hegyi vezetőt fogad, ha nem teljesen biztos magában. Az Ankogelre több magyar cég is kínál kötött időpontokban túrát, de lehet jelentkezni olyan nemzetközi képesítésű magyar hegyi vezetőknél, mint Márton, akivel a Sauleck alatt találkoztunk. Hasonló áron helyi, tartományi hegyi vezetőt is bérelhetünk (listájuk itt megtalálható), a kommunikáció viszont akkor valamilyen idegen nyelven folyik majd.
Az útvonal nagyítható térképen:
(A cikk elkészítéséhez elfogadtuk az Österreich Werbung és a Kärnten Werbung felajánlását, a szervezetek fizetté újságírónk kint tartózkodásának költségeit, a teljes egészében szerkesztőségi tartalom készítésére azonban semmilyen befolyással nem bírtak.)
További alpesi csúcstúrák a Szépkilátáson:
- Dachstein: ilyen üldögélni a felhők felett
- Csak egy ugrás a Gellért-hegyről a Grossglockner, de jó nagy
- Amikor olyan helyen égsz sebesre 4000 méteren, ahol álmodban se gondoltad volna
- Elérhető Alpok: körülnéztünk a Hohe Veitsch fennsíkján
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek.
