Ez a cikk több mint egy éve jelent meg, elképzelhető, hogy pár elavult infó is van benne. Ha ilyet látna, kérjük, jelezze.
Villámgyorsan lőtt ki a hegyi karrierem 2007-ben, néhány hónap alatt a Gellért-hegyről indulva Ausztria legmagasabb hegyén, a Grossglockner csúcsán találtam magam. Ahol rájöttem: van az a fáradtság, amikor az ember egy szexbombától is csak egy dolgot kívánna. (A Szépkilátás blog egyik legelső posztja alapján.)
Érdeklődésem a hegyek iránt 2007 novemberén egy ausztriai klettersteig-, azaz via ferrata túrán ébredt fel. Pedig a kezdet szörnyű volt. Szállásunkat (Ottohaus) egy körülbelül négy órás kaptató után (1000 méteres szintkülönbséget letudva) értük el, majd kiköptem a tüdőmet, akkor ugyanis még dohányoztam.
Bénázások fala: az első via ferrata a Raxon
A menedékhaustól nem messze volt egy kisebb szikla, egy fél órás drótköteles mászóúttal. Vezetőnk nem engedte, hogy belemerüljünk a söröskorsóba az izzasztó menet után, hanem egyből kirendelt még minket a sziklára, hogy mielőtt lemegy a nap, még gyakoroljunk egy kicsit a másnapi Haidsteig nevű, kezdő szemszögből komolyabbnak számító klettersteigre (beépített drótkötél-biztosítású sziklamászó útra).
Már a fal alatt volt a csapat, mikor rámjött a szapora. Szóltam az előttem levő Beának, hogy visszaszaladok a házba, várjanak meg. Ez valahogy nem rögzülhetett neki, mert mire visszaértem a fal alá, már sehol nem volt senki. A 30-40 méter magas szikla tetejéről hangokat hallottam, gondoltam, ott várnak rám.
A karabineres biztosító-szett rajtam volt, nekiveselkedtem életem első mászásának. Egy darabig jól ment, aztán találkoztam egy nehezen áthidalható résszel. A drót ernyedten lógott, a tartója mozgott a sima, meredek falban, se fogás, se lépés. Nem tudom hogy, de valahogy átszenvedtem magam. Aztán jött egy hasonló horizontális szakasz, majd ugyanez vertikálisan. A fogást (kapaszkodót) nem értem el olyan magasan volt, alattam pedig 20 méteres mélység tátongott.
Közben rám is sötétedett. Tudtam, visszamászni nem lehet. Fönt már egy hang sem volt, biztos elmentek, segítség egy szál se. Talpam egytized részével egyik kis kiszögellésen álltam, a lábam remegett, az erőm fogyott. Arra gondoltam, milyen jó lesz reggelig itt csüngeni, ha most elengedek mindent és beleesek a biztosítókötélbe. De valahogy összeszedtem magam, elrugaszkodtam, elértem az áhított csücsköt, felhúztam magam, és néhány perc múlva fenn voltam a szikla lapos tetején.
A kezdő mászó 1-es számú törvénye: Indulás előtt mindig jól szard ki magad!
Tényleg nem volt már ott senki, viszont láttam a 300 méterre levő haus fénylő ablakait, és esküszöm, csengő kacajt is kivenni véltem a távolból. Elindultam a ház irányába, amikor egy mély szakadék állta az utamat. Hoppá, erre nem megyünk. Megint kétségbeejtő percek következtek. Hason feküdtem a szikla lapos tetején, a szél süvített, a holdat felhők takarták, olyan egyedül voltam, mint még soha. Nem alhatok itt, mormogtam, és elkezdtem kúszni az egyetlen megmaradt lehetséges irányba.
Mintha egy festett jelet láttam volna fejlámpám fényében derengeni az egyik kisebb kövön. Közelebb kúsztam, tényleg az volt. Mint valami radarfej, úgy monitoroztam a sziklákat, és nicsak, néhány méterre megint derengett valami. Az is egy jel volt. Ezzel a módszerrel szépen lekúsztam a szikla – egyébként kevésbé meredélyes – oldalán, leértem az útra, majd kurvamérgesen elindultam a haus felé. A keresőcsapat már jött felém. Ott hüledeztek, hogy ennek a sziklának nem szabadott volna nekimenni egyedül, ráadásul sötétben, mindenki azt hitte, hogy a házban várok rájuk. Mérgemet aznap este számos hideg korsó csökkentette végül nullára, de abban szinte biztos voltam akkor, hogy a hegymászást nem nekem találták ki.
Másnap felmentünk a Haidsteig klettersteigen, ami fárasztó volt, meg a magasban néhányszor a torkomban volt a szívem. Tetszett, de úgy gondoltam, egy életre elég volt ez az egész mászás-dolog. Két-három nap telhetett el itthon Budapesten, és valami rettentően elkezdett hiányozni. Nem a hegytető, a csúcs, a látvány, ...vagy a sör, hanem az érzés, amit első nap, a kötélen csüngve vagy a sziklatetőn hasalva éreztem. Amikor csak ketten voltunk, én meg a hegy. Akkor sejtettem meg, hogy mégsem a Rax volt az utolsó hegyem. A Haidsteig térképe ide kattintva előcsalogatható.
Következő lépés: Spagettiláb a Großvenedigeren
És következzen a hosszúra nyúlt bevezető után maga a poszt, hiszen a blog kilátókat, csúcsokat, látványos panorámát ígér. A Rax után egy háromnegyed év telt el, amikor egy csapattal újra nekivághattam. A cél ezúttal a Großvenediger (3667 méter), Ausztria negyedik legmagasabb hegye, valamint rögtön utána Ausztria teteje, a Großglockner (3798 méter), azaz a Nagyharang. (A Großvenediger neve állítólag abból származik, hogy jó időben ellátni a csúcsáról Velencéig.)
Anikó, a túravezető tamáskodásomra, hogy nem lesz-e ez túl nagy falat nekem második túrának, felemlegette a raxi antrémat, ha azt meg tudtam csinálni, itt sem lesz gond. Hát jó. Első nap délután érkeztünk meg Lienzbe, ahol az éjszakát a Matrei Tauern házban töltöttük. Másnap reggel nagy lélegzetet véve (már nem bagóztam), nekivágtam az első szakasznak, ami egy hat órás kaptató volt, 1100 méteres szintkülönbséggel, a 2800 méteren fekvő Prager Hüttéig.
Ebből a szakaszból három dologra emlékezem: az egyik, hogy hülyeség volt telepakolni a hátizsákom fémkonzervekkel, mert bár olcsók, de a parkolóban kiosztott többi felszereléssel, úgy mint hágóvas, biztosító-szett, jégcsákány, túrabot, sisak, és az egyéb cuccokkal úgy megterhelték a zsákot, hogy majd levágta a vállam.
A másik az volt, hogy ahányszor szembejött valaki velem – elég nagy volt a forgalom a turistaúton –, mindig eltüsszentette magát, hogy grszdhhh..., meg hogy grszgrttt... Eleinte el-el mormogtam, hogy egészségére, vagy hogy gezundheit, aztán egyszer az egyik túratársam rám szólt, hogy hagyjam már abba, mert a sógorok nem tüsszögnek ilyenkor, hanem azt mondják Grüßdich, meg Grüßgott, ami nagyjából annyit tesz, mint az Adj'isten. Scheiße.
A harmadik emlékezetes dolog a Schlaten Kees gleccser volt, vagy legalábbis az egykori helye. A gleccser széle ugyanis a globális felmelegedés miatt feljebb húzódott, és így napvilágra kerültek az évmilliók alatt lesmirglizett sziklák. Óriások csúszdája.
Másnap reggel hágóvassal, jégcsákánnyal és kötéllel felszerelkezve indultunk a csúcsra. Itt már hó volt és jég, néha pedig konkrétan a gleccser felszínén haladtunk. Nyolcan-tízen mehettünk libasorban, összekötve egy kötéllel a gleccserhasadékok miatt.
Másik vezetőnk, Konyi lúdbőröztette a hátamat a történeteivel azokról a szerencsétlenekről, akik beleestek egy ilyen, akár több kilométer mély hasadékba, majd évekig utaztak az alján, hogy a gleccser szélénél kiolvadjon a tetemük. Maga az út nem volt nagyon meredek, szépen lassan emelkedett fel a csúcs előtti keskeny ösvényig.
Mint mondtam, elég nagy volt a forgalom, hatos-tízes csoportok váltották egymást a csúcskeresztnél, viszont az ösvény a gerincen kellemetlenül keskeny volt. Ha valaki megszédül, kilométereket bucskázott volna le a hegyoldalon. Erre az esetre az volt a tanács, hogy ha a társam előttem jobbra letántorodik, akkor ne akarjam megfogni, hanem gyorsan csússzak le a gerinc másik oldalára, ezáltal mint egy ellensúly, megfogom a zuhanását. Szerencsére nem volt rá szükség.
A csúcskeresztnél kinézelődtük magunkat a vakító napsütésben, lőttünk néhány fotót, majd a sarkon toporgó következő csoport sürgető pillantásainak kereszttüzében továbbálltunk. Lefelé menet derült ki, hogy a Humanic-bakancsot nem hágóvashoz tervezték, a szerkezet ugyanis állandóan levállt a puha talpú lábbeliről. Egyik túratársam elszörnyedve nézte városi bakancsomat, és megkérdezte, hogy ebben akarok feljönni a Großglocknerre? Mit tudtam neki mondani?, mezítláb mégse mehetek fel...
A kezdő mászó 2-es számú törvénye: Végy egy jó bakancsot!
Az állandó botladozás a hosszú lefeleúton teljesen kikészítette a térdszalagjaimat, mire végre leértünk a parkolóba, legszívesebben ki se szálltam volna a kocsiból. Még aznap átmentünk a kocsikkal a Großglockner lábához a Lucknerhaushoz, ahol sajnos ki kellett kászálódnom. Hamar rájöttem, hogy a térdfájás legjobb gyógyszere a sör, ezért szorgosan gyógyítgattam magam, azzal a tudattal, hogy ilyen térdekkel nem megyek én másnap sehova.
A túraútvonal térképe:
A Großglockner elaggott Quasimodója
Másnap reggel a többiek rávettek, hogy legalább a következő szállásig, a 900 méterrel magasabban fekvő Stüdlhüttébe menjek fel velük. Az út valóságos sétaút volt, kanyargó szerpentinnel, csodálatos látvánnyal, el-elszórt hüttékkel, bennük finom csapolt radlerrel, így észre se vettem és hip-hop fenntermettem.
A következő nap reggel térdem egészen rendbe jött (felfelé egyáltalán nem terhelődött annyira), ezért úgy döntöttem, hogy mégiscsak felsétálnak azok a Humanic-bakancsok a Großglocknerre. Felkaptattunk a 650 méterrel magasabban levő Erzherzog Johann Hüttéhez, lepakoltuk cuccaink egy részét, hiszen a csúcsról visszatérve itt akartunk aludni, és megtámadtuk a csúcsot. Az odavezető meredek hólejtőt elhagyva marsbéli tájhoz érkeztünk, szilánkosra tört sziklákon kellett magasabbra és magasabbra hágnunk.
Sajnos a csúcsra egy ronda szürke felhő tette le a seggét, ezért egy idő után csalódottan raktam el a fényképezőgépet. Nem is nagyon lehetett fotózni, itt ugyanis már csak néhány karó segítette a mászás biztonságát (ahhoz kötöttük a biztosítóköteleket), azaz nagyon kellett figyelni.
A csúcskeresztnél örültünk egyet, szusszantunk, itt már közel sem volt akkora forgalom, mint a Großvenedigeren, meresztgettük szemeinket a ködbe, majd elindultunk visszafelé.
A keserves visszaútról csak annyit, hogy lefelé egy perc alatt kiújult a térdfájásom, a végén már úgy döcögtem két túrabotomra támaszkodva, mint egy elaggott Quasimodo. Teljesen elkészültem az erőmmel mire másnap leértünk a kocsikhoz: a lábaim úgy kígyóztak, mint a túlfőtt spagetti, a vállamat szétnyúzta a hátizsák.
Ha akkor szembejött volna csodás piros úszódresszében Pamela Anderson, és felajánlja, hogy teljesíti egy kívánságomat, annyit tudtam volna neki nyöszörögni, hogy vedd át a zsákom Pamela, és cipeld a kocsiig légyszi. El kell mondanom még, hogy a Humanic viszont hősiesen kitartott, és csak a végén vált le a talpa, de akkor már mindegy volt. A kocsiban hazafelé ismét arra gondoltam, hogy a hegymászást nem nekem, azaz nem az én térdemnek találták ki, néhány nap elteltével azonban megjött az ismerős érzés, és újra alig vártam, hogy hegyek közelében legyek. A túraútvonal térképe ide kattintva bújik elő.
Hat év múlva már barátnőmmel másztuk meg a Großvenedigert. Szép túra volt egészen a csúcstámadásig. A csúcson pedig utolért minden hegymászó átka: a tejköd. A csúcskeresztet alig láttuk.
A Raxon pedig azóta számtalanszor jártam, barátnőmmel, fiaimmal, túrázni, via ferrátázni vagy éppen hótalpazni. Nagyon megszerettük, ami nem csoda, hiszen alig több mint három órányi autóútra van Budapesttől, és igazi magashegyi hangulatot áraszt. Legutóbb tavaly ősszel, két fiammal és egyikük barátnőjével másztuk meg a Haidsteiget, hegyi karrierem egykori első lépcsőjét, és az egyik leghangulatosabb turistaházában, a Habsburghausban aludtunk.
A Szépkilátás – A Telex túrarovata friss anyagokból, valamint a korábbi blog.hu-s Szépkilátás blog túraleírásainak az archívumából állt össze. Ez a poszt 2012-ben jelent meg, de hangulatában most is ugyanilyen végigjárni az útvonalat.
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szép kilátás! Facebook-oldalán is, sőt lájkold a blogot, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek.
További magashegyi csúcstúrák a Szépkilátáson:
