A Skye Trail Skócia egyik vad és látványos hosszú távú túraútvonala. 128 kilométeren és hét szakaszon át vezet jelzések és néha egyértelmű ösvények nélkül, észak–déli irányban a drámai Skye-szigeten. Kiszámíthatatlan viharok, mocsaras terep és csúszós ösvények teszik próbára az erre túrázókat. Amikor viszont megnyugszik a szél, elvonulnak a felhők és a nap is kisüt, olyan tájak tárulnak a szemünk elé, amelyeket nem lehet egykönnyen elfelejteni.
Skye szigetére többféleképpen is el lehet jutni. Mi Edinburghba repültünk, majd buszra szálltunk Inverness felé. Itt feltankoltunk kempinggázból, aztán indult is tovább a vonatunk Kyle of Lochalshba. Itt zord, hűvös, esős időben ismerkedtünk a helyi vendéglátás egyszerűségével, abszurditásával és áraival, végül egy apró kikötői étterem teraszán elfogyasztott helyi sör bizonyult a legkellemesebb élménynek.
Aztán ismét buszoztunk, és elpilledve érkeztünk meg a Skye hídon át az esti órákban a sziget központjába, Portreebe. Fél órát még gyalogoltunk egy tengerparti sziklás, gazdag növényzetű ösvényen, majd egy legelőnél, szemerkélő esőben vertük fel az első táborhelyünket.
Megpihentünk és elégedetten nyugtáztuk, hogy háztól sátorig, reggeltől estig 6 átszállást bonyolítottunk le zökkenőmentesen. Reggelre elállt az eső. Izzasztó párában gyalogoltunk vissza Portreebe: ellátmányszerzés, víztöltés és egy utolsó buszút várt még ránk.
A skót ember az utcán barátságos, közvetlen, imád bensőségesen megszólítani. Másfél nap alatt hívtak minket sweetheartnak, love-nak, darlingnak, és megkaptuk a „you are a genius” titulust is. Kedvenc témájuk természetesen az időjárás volt. Mivel a felszerelésünkön látszott, hogy ki leszünk téve az elemeknek, előszeretettel jósoltak időt és adtak tanácsot. Ami főleg az volt, hogy számítsunk a kiszámíthatatlanságra és addig örüljünk, míg eső és szél van, hiszen addig sincs midge. (A midge a Skót-felföld rettegett, apró, csípős rovara.)
A busz egy óra alatt vitt el minket szűk, javarészt egysávos kacskaringókon Rubha Hunishhoz, a sziget északi részére. Fokozatosan üresedett a járatunk Portreetől távolodva, mindössze ketten maradtunk a leszállásnál, a Skye Trail kezdeténél.
Már az első lépéseknél belecsöppentünk a friss, élénkzöld fűvel borított tájba, amin kisebb-nagyobb fehér pamacsokként birkák legelnek. Az állatok hozzászoktak az emberi jelenléthez, egészen közel csúszkáltunk el mellettük a sáros ösvényen. A tengernél húzódó szakadék tetején elmentünk egy kis kabin (vagy ahogy a helyiek hivatkoznak rá, bothy) mellett, ami a Lighthouse nevet kapta. Kívülről szerény kis doboz volt, de belülről csodálatos menedék, visszafogott, de stílusos bútorokkal és díszítőelemekkel. Jó lett volna ott aludni, kár, hogy még délelőtt volt és más terveink voltak.
Első napi menetünknek ugyanis nemcsak a 13 kilométeres nyitószakaszt terveztük, hanem fel akartunk merészkedni a második szakaszt lefedő Ridge első harmadáig. A Ridge, azaz a Trotternish-gerinc mintegy 30 kilométer hosszan választja két részre a szigetet. Hatalmas bazaltplatók és a tengerre néző, függőleges sziklafalak peremén halad rajta a Skye Trail, ikonikus földcsuszamlásos formációkat érintve.
Mivel a gerinc teljesen nyitott és 500-600 méteres tengerszint feletti magasságban fut, a terepen semmi nem véd az Atlanti-óceán felől érkező viharoktól. Az extrém széllökések, a hiányzó ösvények és a hirtelen leereszkedő köd miatt a navigáció is kifejezetten emberpróbáló ezen a szakaszon. Mivel folyamatosan romló időjárást jósoltak, bölcsnek tűnt mielőbb átérni rajta.
De még sütött a nap és lankás volt a terep. A gerinc még csak valami távoli, statikus háttérképként kísértett. Ebédre Flodigarrybe értünk, ahol színes padokon fogyasztottuk el rögtönzött rámenünket egy kicsípett pincér társaságában, aki a szomszéd kastélyszállóból átsétálva választotta a szép kilátást az ebédje mellé. Ebéd után felszedelőzködtünk, vizet töltöttünk még utoljára a civilizációban, és elindultunk a fokozatosan emelkedő gerinc első nagyobb alakzatai felé.
Ahogy oldalaztunk a Quiraing sziklaképződményen, egyre több részlet tárult a szemünk elé a gerinc ránk váró, először fennsíknak tűnő tetejéből. Lélegzetállító fények és egyelőre tiszta idő várt ránk, meg egyre sokasodó autós kirándulók hada. Mintha valami elveszett világba csöppentünk volna.
A Quiraingot és a gerinc délebbi oldalát elválasztó autóúton átkelve hamar megritkult a sokaság, mígnem teljesen egyedül találtuk magunkat egy hosszú emelkedő végén. A nap felhők mögé bújt, a szél erősödött. A lassan zorduló világot egy megtermett juh társaságában éltük meg: a szakadék szélén, vaslábakon állva meredt a felhők vonulási irányába. „Még néhány kilométer, és ott a táborhelyünk” – okoskodtam a térképen feltüntetett pontra hivatkozva.
Egy fennsíkos résznél meg is találtuk a táborozásra éppen csak alkalmas, vízszintesnek és száraznak pedig csak mérsékelten nevezhető pontot. Mohás, pocsolyás lyukak és hepehupák terültek el szerteszét körülöttünk. Folyamatosan fújt a szél, sőt egyre erősebbeket lökött. Sokat látott csősátrunk felállítása fegyelmezett csapatmunkát igényelt. A légmozgás éjszaka sem csillapodott.
Reggel hamar szedtük a sátorfánkat. Nem esett, csak fújt, ki kellett használnunk, amíg csak lehetett, mert egy óra múlva már áztatta az arcunkat a vízszintes eső. Féltucatnyi fel-le kaptatás várt ránk a gerinc csúcsain át. Bal oldalon rendre szakadék kísért minket, ösvényt pedig csak hébe-hóba találtunk az offline térképen jelzett útvonal mentén. A látótávolság egyre csökkent, egy-egy ereszkedésnél igazán oda kellett figyelnünk, hogy véletlenül se a mélység felé vegyük az irányt.
Eltelt pár óra, de még mindig sok volt hátra. Az oldalszél miatt erős ellentartást igényelt az egyenes gyaloglás. Pihenőket nem tartottunk, mert ülni vagy állni sem volt pihentető ilyen körülmények között. Szenvedtünk. Én halkabban, párom hangosabban, és nagyon vártuk már, hogy szárazabb körülmények közé, vagy legalább szélárnyékba kerüljünk.
Ki tudja, mennyi idő múlva ereszkedni kezdtünk az Old Man of Storr felé. Egy hosszabb meredek után végre csendesült a folyamatos süvítés, itt volt az alkalom, hogy együnk egy kiadósat. Étkezés után bő vizű forrásból szűrtünk magunknak ivóvizet (a gerinc híres a kevés vízpótlási lehetőségről), és a szélcsendben csengő fülekkel botorkáltunk le a lejtőn a Skye-sziget legnépszerűbb látványosságához.
Sárosan és viharverten szlalomoztunk el a kisebb-nagyobb csoportok között. Az emberek mintha túraboltok kirakataiból csöppentek volna erre a terepre, Storr Vénjének lábai elé. Perceken belül ismét autójuk melegét és biztonságát fogják élvezni. Nekünk viszont aznapra már bőven elég volt az újra kikacsintgató napfény, egy gyönyörű táborhely a közelben, és a tudat, hogy megcsináltuk a szakaszt épségben.
Másnap reggeli közben meghoztuk a döntést, hogy a harmadik szakaszt külön utakon teljesítjük. Párom elbuszozott Portreebe feltöltődni és melegedni egy keveset, én pedig nekiindultam egy előző napinál könnyebb, 14 kilométeres menetnek, de ugyanúgy barátságtalan terepen, esőben-szélben.
A fennsíkon a láptenger elől aznap sem volt menekvés: sorsomat elfogadva szántottam a bokáig érő vizet. A városhoz közeledve fényfátyol vetült az öbölre, megláttam a legelőt is, ahol érkezésünk napján táboroztunk. Megfontoltan ereszkedtem a sártól csúszós ösvényen. A legelőre érve szunnyadó nyulak seregeit vertem fel a fűben: az egyik gyorsabban, a másik lassabban ugrándozott el a sűrűbb növényzet felé.
A városba érve a kikötő felé kanyarodtam. Kedvesem skót füstölthal-levessel (Cullen Skink) és töltődő powerbankokkal várt egy takaros étteremben. Rendeltünk még fish & chipset és két helyi whiskyt – ez utóbbit még szoknia kell az ízlésünknek. Közben arra jutottunk, hogy délután nekivágunk a negyedik etapnak is, mivel derülni kezdett az idő.
Vizenyős tengeröbölben indult az utunk, amit aszfaltos kilométerek váltottak. Legelők sora kísért minket jobbról és balról, precízen leválasztva egymástól. A kistermelőket errefelé croftereknek hívják, saját kis földterületük van, a hegyi legelőket pedig közösen használják. Évente néhányszor terelőkutyákkal gyalogosan bejárják a hegyeket, és beterelik a nyájakat a völgyekben lévő karámokba. Birkáikat gyakran színes pöttyökkel különböztetik meg, hogy a jó viszony biztosan megmaradjon.
Enyhe midge-invázióban lépkedtünk el a braes-i csata gael és angol nyelvű emléktáblája mellett. Az 1882-es zendülést az utolsó brit földön vívott csataként emlegetik: a legeltetési jogaiktól megfosztott helyi crofterek botokkal és kövekkel csaptak össze az ellenük vezényelt glasgow-i rendőrökkel. A felkelés országos szimpátiát váltott ki, végül jogi védettséget biztosított a kistermelőknek.
Gyorsan elrepült a délután, hamar megérkeztünk a nyúlánk Sligachan-öböl keleti csücskéhez, ahol tábort vertünk. Az időjárás-előrejelzés nem sok jót ígért a következő napokra, csak az nem volt biztos, hogy másnap vajon tizenegykor, vagy egykor szakad le az ég. Az látszott, hogy másnap érdemes hajnalban elindulni, hogy idejében elérjük a hívogató faházat a Camasunary-öböl szélén a tengerparton, szűk 20 kilométerre tőlünk. Pirkadatkor velünk egyidőben bújtak ki sátraikból a szomszéd kedélyes csehek. Úgy tűnt, hasonló tervet eszeltek ki, mint mi. Viszlát a faház ölelésében!
Napi túránk a hatalmas Glen Sligachan-völgyben folytatódott. Kétoldalt a Cuillin hegyei emelkedtek. Kihasználtunk egy ötperces napsütéses periódust és utunk kezdete óta először jólesőt fürödtünk egy hegyi patak derékig érő medencéjében. Mire újra ruha került ránk, már ismét gyűltek felettünk a szürke fellegek. Először cseppekben ért az égi áldás, majd egyre inkább dézsából öntötték, az ösvény pedig szertelen patakká változott. Hol gázolva, hol hídon át jutottunk át a vízen, majd egyszer csak feltűnt az öböl a faházzal.
A Fekete-Cuillin szikláinak és a Blà Bheinn tömbjének árnyékában a Camasunary faház száraz kényelmet nyújtott az óráról órára bővülő vendéglétszámnak. Négyen voltunk, amikor megérkeztünk, de estére már húszan csevegtünk, ettünk-ittunk és száradtunk a kissé szűkössé vált menedékben. A legkésőbb érkezők viharvert madárként estek be az előtérbe, óriásira dagadt folyókról, megvaduló természetről beszámolva a bent pihenőknek.
Hamar téma lett, hogy ki honnan jött és ki merre tart, és ki vesztett társat útközben a rossz idő miatt. Egy srác azt mesélte, hogy egy nappal utánunk még cudarabb arcát látta a Ridge-nek. Hegyimentőkkel folyamatos kapcsolatot tartva, zéró látótávolságban verekedte át magát a gerinc szélcsatornáján. Sokan fontolgatták a kiszállást, azaz a túra feladását.
Nekünk még bőven volt időnk a maradék két szakaszra hazaindulásig, így kivártunk a faházban még egy napot, hátha kedvez nekünk a szerencse. Ebédidőben népesebb csapat érkezett, hegyi vezetőkkel. Mikor megemlítettem, hogy a part felé haladnánk tovább, az egyik vezető csak annyit kért: „Kérlek, ne menjetek arra ebben az időben!”
Elszántságunkat látva végül csak annyit javasolt, hogy a „Bad Step” nevű szakaszt mindenképp kerüljük el az esőben. A „Rossz lépés” egy kockázatos, tenger feletti oldalazás egy párkányon, majdnem minden évben súlyos baleset történik ott. Délutánra kiürült a házikó, aztán betoppant két korunkbeli amerikai, akikkel hamar barátságot kötöttünk Robert Macfarlane – Is The River Alive (Élnek-e a folyók) című könyvének köszönhetően.
A hatodik reggelen még mindig szakadt az eső. A jótanácsot megfogadva a hegy felé vettük az irányt. Lassan szelídült a világ körülöttünk, és már-már kellemesen szemerkélő eső és szélcsend volt a jutalmunk. Torrin előtt az öbölben számtalan birka és jó pár tehén legelészett egykedvűen, nem zavartatva magát a gyalogos- vagy autós forgalomtól.
Az öböl feletti kávézónál megálltunk. Hamar megakadt a szemünk a helyben sütött scone-on, ami nem más, mint egy félbevágott édeskés pogácsa, belül vajjal és lekvárral megkenve. Pont erre volt szükségünk! Energiája leendő táborhelyünkig lökött tovább minket, ahol gyorsan felvertük a sátrat. A zöldellő tengerparton egy elveszett bárány kereste bégetve a mamáját. Szerencsére megkerült, így nekünk is nyugodalmas lett az éjszakánk.
Következő reggel végre arra ébredtünk, hogy nem esik! Áldásos ilyen körülmények között a szedelőzködés. Elindulva téglalap alakú vágásokat láttunk a tájban: a tőzegkitermelés nyomait. Hamarosan szürke sziklák lábánál fordultunk le a tenger felé. Mellettünk feketés sziklafal borult a sűrű páfrányos fölé, mintha a karbon időszak párás mocsárvilágában lennénk.
A sziklafal lépcsőin fehéren porzó vízesések futottak bele a páfrányerdőbe, eltűntek, hogy aztán a tengerben oldódjanak fel. Később egy csoda szép völgybe értünk, ahol kőfalak között juhok legelésztek. Tökéletes helyszín volt nekünk is az utolsó ebédre.
Pár kilométer legyaloglása után befutottunk Broadfordba, a Skye Trail utolsó állomására. Gigantikus mennyiségű fish & chipset ropogtattunk el a parton falánk sirályok felhőjében, aztán egy helyi pubba kanyarodtunk be koccintani a megérkezésünkre. Kissé spiccesen értünk vissza egy páfrányos legelőre, ahol a móka kedvéért stopperrel mértük, milyen gyorsan épül fel a sátrunk. Elégedettek voltunk az eredménnyel. Az utolsó éjszakán a sors is kegyes volt velünk: se eső, se szél, csak a sátrunk piroslott harsányan a zöld végtelenben.
Gyakran kérdezik, hogy milyen is volt a Skye Trail. Sorolhatnám a szélsőséges jelzőket, néha pillanatok leforgása alatt változott minden: paradicsomi és kietlen, édes és mostoha, barátságos és gyilkos. Ilyen a Skye-sziget. Kétarcú, mint a görög színházi maszk. Komédiák és tragédiák színhelye.
Az útvonal nagyítható túratérképen:
További nagy kalandok északon:
- Lofoten Long Crossing: 160 kilométernyi gyönyör a vadkempingezők Kánaánjában
- Nagy északifény-kergető kerékpártúra Izlandon
- Bringával az északi fény nyomában: irány az Aranykör!
- Így lehet kihozni két hetet 200 ezer forintból a méregdrága Lofoten-szigeteken
- Izland legszebb túrája: a Laugavegur
- Izland legszebb túrája: folytatás az Istenek földjén
