A Lofoten Long Crossing egy nem hivatalos, hosszú távú túraútvonal, mely a Lofoten-szigetek négy fő szigetén halad végig 160 kilométeren keresztül. Útinapló, túrabeszámoló Norvégia sarkkörön túli csücskéből.
Skandinávia a vadkempinges túrázók Kánaánja. Két évvel ezelőtt augusztusban gyalogoltuk végig a Svéd Lappföldön a Kungsledent, azaz a Királyok útját. Már akkor egyértelművé vált számomra, hogy a vadregényes skandináv tájak és a túrázóbarát vadkemping szabályok újra visszahívnak Európa gyéren lakott, északi zugaiba, ahol rengeteg a kristálytiszta, iható a patak és folyó, a bogyós gyümölcsökkel pöttyözött, kanyargó ösvény. Itt hosszúak a nyári nappalok és az Allemannsretten (mindenki joga) törvény értelmében jóformán bárhol tábort verhetünk, a lényeg, hogy legalább 150 méterre legyünk a legközelebbi lakóháztól, és ne megművelt földön tegyük ezt.
A korábbi élményeken felbuzdulva, hasonló filozófiával és felszereléssel indulunk útnak a párommal Lofotenekre. A Lofoten Long Crossing egy nem hivatalos, hosszútávú túraútvonal, mely a Lofoten-szigetek négy fő szigetén halad végig 160 kilométeren keresztül, több mint 9 ezer méter szintemelkedéssel (egy túrán fel-le megy az ember, a szintemelkedés a túrán felfelé megmászandó összes szintemelkedést jelenti összeadva). Nyárközepi túránk kanyargós vonalra fűzi fel az észak-norvégiai szigetcsoport számos látnivalóját: ismert hegyeket és partokat, valamint elrejtett természeti kincseket. A 11 szakaszból álló Lofoten Long Crossing északról déli irányba halad.
Budapestről Oslóba repültünk, majd félnapos csatangolás és strandolás után egy szuperül felszerelt éjszakai buszra szálltunk, ami másnap reggelre, 7 órás menetidővel Trondheimbe vitt minket. Innen vonattal utaztunk tovább Bodøbe, további 11 órán keresztül. A sínpár az út nagy részében közvetlenül a tenger mellett halad végig, így igazán autentikus hangolódásban volt részünk. Egészen addig, míg egyszer csak a vonat gyanúsan lassú sebességre váltott, az addig kisimult kalauz pedig gondterhelten kezdett fel-alá járkálni.
Nyár, 27 fok, napsütés. Úgy tűnt, mindez nem csak itthon jelent kihívást. A sínek felforrósodtak, nem volt biztonságos a gyorsabb haladás. Kezdtünk a csigatempó miatt feszültebbek lenni, mert jegyünk szólt egy hajóra, amely naponta egyszer jár és minden esélyünk megvolt rá, hogy lekéssük. Végül egy hatalmas hátizsákos sprint után éppen elcsíptük, így már nyugodtabban, de kimerülten ringatóztunk a Norvég-tengeren kétnapos utazásunk utolsó négy órájában.
Közeledve úti célunkhoz, Svolværhez, szemünk ismerkedett a tenger fölé tornyosuló, fűrészfogakra emlékeztető hegycsúcsokkal és az utazás aggodalmait hátrahagyva kezdtük elhinni és átérezni, hogy mindjárt megérkezünk.
Az út a Svolværtől északra fekvő Delp nevű falutól indult, ahova nyáron busz sem jár, csak stoppal lehet eljutni. Első éjszakánkat a késő esti érkezés miatt egy Svolvær feletti dombon töltöttük, szoktattuk magunkat az éjszakai napfényhez, hiszen tudtuk, hogy ezen a vidéken még egy hétig egyáltalán nem fog lemenni a nap. Kaptunk pár egészen izmos szúnyogcsípést is sátorállítás közben.
Reggel a már nálunk levő szárazáruk (bulgur, kuszkusz, vöröslencse, fűszerek) mellé vásároltunk még két-három napnyi ellátmányt, ugyanis jellemzően ennyi idő telik el majd két bolt között. A kiindulási pontra stoppal mentünk tovább: előbb svájci egyetemisták, majd egy norvég lány vett fel minket kis várakozás után. Mint megtudtuk, a lány azt a túrát készült megtenni kis hátizsákkal, ami számunkra az első szakasz első felét jelenti: fel a Matmorára.
Kezdetben értetlenkedett, hogy miért nem hagyjuk a parkolóban a nehéz hátizsákokat. Időbe telt körülírnunk, hogy mi onnan nem a parkolóhoz jövünk vissza, hanem megyünk tovább, tovább és tovább. Felcsillant a szeme, sok szerencsét kívánt és az első nagy emelkedőn kis táskájával, zerge sebességgel hamar lehagyott bennünket.
A Matmorára vezető út megelőlegezte az előttünk álló két hetet. Meredek, helyenként kitett ösvények, sokszor erősen köves-sziklás terep, máshol saras, ingoványos, süppedős szakaszok. A Kungsledennel ellentétben itt nem hosszú, széles völgyekben gyalogoltunk pallókon kilométereken át, és másztunk meg egy-egy hegyet, hogy utána végtelen fennsíkokon vándoroljunk órákig, napokig. A Lofoten-szigeteken „kétütemű” a menet: direktbe fel, vagy direktbe le. Ezeket kötik össze sík, vagy majdnem teljesen sík, tengerszinten haladó szakaszok, melyek egy része autóút mentén halad.
A matmorai próbatétel után megfáradva, még az első szakasz vége előtt tábort vertünk a csúcs déli lábánál, egy hegyekkel körbeölelt, paradicsomi tavacska mellett. Innen egyszerre nyílt kilátásunk a tóra, a tengerre és a környező hegyekre. Az elszigeteltség és a nyitottság szokatlanul kellemes egyvelege tárult elénk. Az egész napos izzadás után csobbantunk a tóban, majd kis napfürdő és meleg vacsora után a második fehér éjszakánkon sem bajlódtunk a világossal: zavartalanul és mélyen aludtunk reggelig.
Hátizsákunk 3 és 4 évszakos hálózsákokat, felfújható matracokat, pulóvert, aláöltözőt, esőkabátot, esőnadrágot, vízálló zoknit, fokozottan szél- és vízálló, komfortos csősátrat rejtett. Volt nálunk minden, ami a Lofoten messze földről híres, kiszámíthatatlan és viharos időjárása miatt indokolt lehet.
Az érkezésünk előtti hetekben nagy esőkről számoltak be: több bőrig ázott túrázó Facebook-csoportokban kért menedéket, és volt, hogy a komp sem közlekedett. Ehhez képest az első napokon, és csaknem az egész túrán, rendre perzselő napsütésben gyalogoltunk. 20-25 fok között volt a hőmérséklet, még éjjel sem ment 15 fok alá. Nemhogy eső, még felhő sem volt az égen: táborverésig a pólón és a rövidnadrágon kívül minden ruházat a zsákunk mélyén pihent érintetlenül.
Felfelé haladva hamar tűnnek el a fák, az erdőhatár nem több mint 200-300 méter magasan fekszik. Alatta sűrű fenyvesek helyett is inkább ligetes nyírfás és cserjés erdőket látni, felette pedig a kopár sziklás környezet és a zuzmós, füves tundrai növényzet váltakozik. 400 méteres magasság körül megjelennek az első hófoltok, helyenként pedig az egykori gleccserek patakokká olvadó, csillogó maradványai.
A Botnvatnet, azaz a „Völgymélyi-tó” királykék vízén júniusban is szigetszerűen terülnek el a jégtáblák, a hosszú és kemény tél mementójaként. Lofotenen nagyon kevés a magányos tó. Szinte mindegyik átfolyik újabb, alacsonyan fekvő tavakba, a többszöri áttét után útjuk a tengerben végződik. A tavakat követve ereszkedtünk mi is a tengerszintig.
Másnap már egy baljóslóan meredek hegyoldalon kapaszkodtunk felfelé. A hegyoldal itt egyre inkább az ég irányába tör, s egy szűk méter átmérőjű, vastag cső fut fel a magasba, fel egészen egy vízesés tetejéig. A csőre megfáradt köteleket hurkoltak, melyek azt sugallták, hogy az ösvény erre tart, és azért tették oda őket, hogy a mászásban segítsenek.
Megszeppenve haladtunk a néhol szinte függőleges sziklákon, reménykedve, hogy nem épp alattunk pattan el az egyik szél- és naprágta kötél. Valamennyi hegymászó és via ferrata tapasztalattal teljesíthető a menet – igaz, nagy hátizsákkal így sem a legegyszerűbb. A kedvesemnek a mászásban kevesebb rutinja van: ő érezhetően izgult. Fel is merült, hogy inkább lemászunk és kerülünk, de végül felértünk és örömmel állapította meg, hogy jé, képes ő ilyenekre is. A nap végén jéghideg hegyipatak, szélcsend és egy csodás gleccsertó volt a jutalmunk egy magányos völgyben, ahol a madár is alig jár.
Az ösvényeken napjában néhány túrázónál nem találkoztunk többel. Jellemzően szólóban haladó figurákkal, vagy hozzánk hasonló fiatal párokkal futottunk össze. A találkozások jó alkalmak arra, hogy tájékozódjunk az előttünk álló szakaszok terepviszonyairól. Rengeteg juhot láttunk, szabadtartásban pihengettek és kóboroltak a drámai tájon a hatalmas zöld dombokon legelve.
Megaludtunk egy fennsíkon, aztán haladtunk tovább a birkabirodalomban. A Long Crossing középső szakaszain több, ingyenesen használható kabint is lehet találni. Ezek közül a Gammen névre hallgatót szemeltük ki. Fűvel benőtt, hobbitlak-szerű, komfortos kalyibák ezek, esőben-hidegben életmentők lehetnek.
Mikor ellátmányért stoppoltunk egy-egy településre, luxus elektromos autók komplett arzenálja állt meg nekünk. Vittek minket helyiek, lakóautós családok, olaszok, szlovének. A campervan egyébként kezd szitokszóvá válni a térségben, ugyanis a nyári szezonban nem ritka, hogy forgalmi dugókat okoznak a szélesen kígyózó lakóautósorok a kétsávosnak csak jóindulattal nevezhető mellékutakon. Ráadásul sokan fittyet hánynak a rájuk vonatkozó autós kempingezési szabályokra, sok borsot törve a helyiek orra alá.
Véletlenül összefutottunk ismét egy kedves osztrák párral, akik korábban saját útvonalukat módosítva vittek el az egyik szakasz kezdetéhez bennünket. Irány a Haukland beach, ahol jól megérdemelten strandolunk egyet.
Kopár, sziklás partszakasszal fordultunk a Long Crossing második felére. Tudtuk, hogy rövidesen ismét kitettebb rész vár ránk: egy meredek, de mászható sziklatömb, nagyjából 15 méteres szakaszon, biztosítás nélkül. Némi hezitálás után elkészült a harci terv: előbb felmászom egyedül a saját zsákommal, azt a rázós szakasz végén hagyom, leereszkedek, majd magamra veszem a páromét, és mögötte mászok megint. Sikerrel vettük az akadályt.
A táj itt a páfrányos növényzetével kezdetben a dinoszauruszok korára emlékeztet, majd a druidák földjén érzi magát az ember a hatalmas ingókövek és faragottnak tűnő szikladarabok között gyalogolva. A napunk Nusfjordban végződött, ahol az egykori tradicionális halászfalu élő skanzenként vonzza a turistákat a világ minden tájáról. A gofri finom, a sör még a norvég árakhoz képest is drága, de a szállás legalább piros csősátrunkban továbbra is ingyen van.
A halászszezon hagyományosan januártól áprilisig tart a Lofoten-szigeteken. Ez az az időszak, amikor a Barents-tengerből dél felé vándorló tőkehalak a lofoteni partok közelében szaporodnak. Évszázadokon át a Fiskartrappa (Halászok útja) ösvényt járták a halászok Nusfjordból indulva. Munkájukon és életmódjukon merengve jártuk mi is az útjukat, és annak csak örülni tudtunk, hogy nem a téli vaksötétben és fojtó halszagban kellett ezt megtennünk. Hosszú gyaloglás következett a tenger mellett, kisebb-nagyobb szintkülönbségekkel.
Estére Rambergbe értünk: ellátmányszerzés, tengerben mártózás, táborhelykeresés és lélekben készülés a Ryten hegycsúcsra, a szigetek egyik leglátogatottabb helyszínére. Sok emberre számítunk: minden bizonnyal éles lesz a kontraszt az elmúlt egy héthez képest.
A Ryten valóban méltóságteljes és szép. Főleg akkor mutatja meg igazi arcát, amikor a csúcsáról kőlépcsőkön a Kvalvika öbölbe ereszkedünk. A strand is szép, de relatíve sokan voltak, így itt nem időztünk sokáig. Egy technikásabb, néhány száz méteres szakasz után megérkeztünk egy félreesőbb, de hasonlóan hangulatos strandra, a Vestervikára. Itt egy délutánt és éjszakát töltöttünk az egyre erősödő szélben. Lapos, fehér felhőhadak nyúltak szét a horizont felett, a nap szinuszgörbe-szerűen járt az égen: hol a hegyek, hol (egy órácskára) a látható határ alá bukott.
A következő napok időjárásával szemeztünk: úgy nézett ki, hogy még egy csapadékmentes napunk lesz, utána fokozódó szél és eső várható. A tizedik szakasz elején újabb meredek és nehéz rész következett. Bennem volt a mehetnék, de a barátnőmnek kezdett megterhelő lenni a fizikai megpróbáltatások sora. Szívesebben sátrazott volna hangulatos helyeken a folyamatos kutyagolás helyett – főleg úgy, hogy viharos idő érkezett. Úgy határoztunk, hogy a kilencedik etap végével hajóutunk Kjerkfjordenből Reinébe vezet majd, kihagyjuk a tízes szakaszt, majd Reinéből Å felé a part mentén haladva fedezzük fel a szigetcsoport déli szegletét.
Megindultunk az utolsó teljes szakaszunkra, gyalogoltunk pár kilométert az azúrkék színben szikrázó tenger mellett. A nap is sütött még, és mi izzadva másztunk az egyik utolsó, nagy kaptatónkon felfelé. A Nonstinden és a Krokhammartindan csúcsok közti gerincre érve utunk talán legdrámaibb körpanorámáját pillantottuk meg: ilyen sokrétűséget és ekkora távlatokat még képen is ritkán látni.
Pár napja, a kabinnál egy utazótársunktól kaptunk egy fülest egy eldugott strandról, erre indultunk el. Hosszú, jégvájta völgyben cikáztunk füves tetejű homokbuckák mellett, mire egyszer csak elértük a tengert, ahol utolsó száraz és napsütéses éjjelünket töltöttük.
Az időjárásváltozás nem csak minket fordított másik irányba. Egy másik pár is a Reinébe hajózás mellett döntött. Ők a Moskenesi kempingbe mentek, mi pedig gyalog és stoppolva vegyesen haladtunk tovább a legdélebbi település, Å mellé, mivel az ott található Ågvatnet tó partja a térkép alapján vadkempingezésre alkalmas helynek tűnt.
Nem csalódtunk: szuper táborhelyünk lett. A maradék másfél napot a moskenesi komp indulásáig pihenéssel és sétálgatással töltöttük – ha az utóbbit az eső épp engedte. A sirályok errefelé egészen bolond módon rikoltoznak: a lármájukkal a fülünkben merengtünk az elmúlt két hét csodálatos és embert próbáló élményein.
Az útvonal nagyítható túratérképen:
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk. A Szépkilátás heti túraajánló hírlevelére pedig itt iratkozhatsz fel.
További nagy kalandok északon:
- Nagy északifény-kergető kerékpártúra Izlandon
- Bringával az északi fény nyomában: irány az Aranykör!
- Így lehet kihozni két hetet 200 ezer forintból a méregdrága Lofoten-szigeteken
- Izland legszebb túrája: a Laugavegur
- Izland legszebb túrája: folytatás az Istenek földjén
- Svéd Lappföld: vándorlás az Óriások völgyében
- Misztikus ködből előbukkanó rénszarvasok Európa utolsó megmaradt vadonjában
