„Hello dzsentimensz, one euro plusz five euro. No card, no signal, just cash”
– mondja Dejan, nemzeti parkos kísérőnk két értetlenkedő német srácnak, kisegítendő pocakos kuzinját, aki viseltes melegítőben ül a dögmelegben egy napernyő, egy füzet és egy sör társaságában a magas hegyek által körülvett Trnovačko-tó partján. A kuzin nemzetközi hivatala ellenére – ő lenne a határőr és egyben a nemzeti park őre is –, nem beszél máshogy, csak szerbül. A németeknél természetesen nincs készpénz. Néhány tyúk közömbösen kapirgál mellettük, legördül egy izzadságcsepp, a csobogóban dobozos sör hűl. Bosznia és Montenegró határán vagyunk, mélyen a vadonban, és izzadt, sócsíkoktól szántott háttal, sörrel a kézben figyeljük a történéseket.
Mélyen belém égett ez a kép – ami persze kusturicai derűben oldódik majd fel –, jobban, mint a 2386 méteres Maglić szeles teteje, ahonnan egy megerőltető hegymenet után érkeztünk a festői tópartra.
A határ melletti Trnovačko-tó a fölötte magasodó Maglićcsal, Bosznia legmagasabb csúcsával a komfortos európai túrahelyszínektől bátran eltávolodó túrázók mekkája, ahol a csehektől kezdve az ausztrálokig megfordulnak mindenféle kalandkereső világjárók. Hozzánk, magyarokhoz a szépen lassan kiépülő autópálya-hálózatnak köszönhetően időben egyre közeledik ez a helyszín, ezért úgy gondoltuk, hogy ideje meglátogatni.
Az elmúlt néhány évben Budapest felől jelentősen rövidült az út időbeni hossza Boszniába az E73-as (Magyarországon M6-os) autópálya horvátországi és Szarajevó környéki szakaszának az átadásával. Célunk, a Sutjeska Nemzeti Park most 8 órányi autózás Budapesttől, ami nem kevés, de már vállalható vezetési távolság. (3-4 éven belül, a sztráda teljes kiépülésével további 1-1,5 órával csökken az elérési idő.)
Táborunk a Sutjeska kemping volt, Kruševo falu mellett, Szarajevótól délre, a Sutjeska Nemzeti Park határában. Az internetes oldalakon megosztó a kemping értékelése, négyágyas, egyszerű fürdőszobás (angol vécé, zuhany) faházunkkal viszont nem volt semmi gond, mint ahogy a kötelező pljeskavica és a kiszolgálás is rendben volt a büfében. Reggel itt találkoztunk Dejannal, aki hivatalos guide és a nemzeti park természetvédelmi őre is egyben.
Jattolás után beültünk Dejan leharcolt kisbuszába, és felzötyögtünk a köves hegyi úton túránk startpontjához, a hatalmas Prijevor-rét 1600 méter magasan fekvő parkolójához. Bár a parkolóban álltak egész komoly személyautók, én nem mertem volna kockáztatni a hegyi úton céges hibrid Toyotánk épségét, ezért örültünk Dejan kisbuszának, annak úgysem árt semmi. (Aki szintén félti az autóját, a kemping környékén találhat fuvart a hegyre, vagy kénytelen felgyalogolni 7 kilométert és ezer méter szintet az országúttól.)
A Prijevorra sokan lakóautóval döcögtek fel, főleg külföldi turisták, akik a környező érintetlen hegyek és völgyek látványában, nyugalmában terveztek ejtőzni pár napot, de voltak, akik hozzánk hasonlóan a hegycsúcsot vették célba. A klasszikus Maglić-kör, amit a legtöbben végigjárnak, a Prijevortól indul, felhág a 2386 méter magas Maglićra, továbbhalad a már montenegrói területen fekvő Nagy-Maglićra (Veliki Maglić), leereszkedik róla a túloldalon a Trnovačko-tóhoz, majd onnan visszafordulva a hegyoldalban tér vissza Boszniába, a Prijevorhoz. Ezt terveztük be mi is.
Egy rövid, átmeneti fenyves után kőfolyásokkal megszaggatott törpefenyőfoltokon harcoltuk át magunkat a jelzett túraúton. Alattunk északnyugatra végig jól látszott a Prijevor széles-gyepes hegyháta a rajta táborozókkal. Néhány épülő vendégház is feltűnt, ami annak fényében elég furcsa volt, hogy védett területen jártunk, de Dejan felvilágosított, hogy ebben az országban mindig vannak egyenlőbbek, akiknek joguk van semmibe venni a szabályokat. Bőszen bólogattunk, hogy ez nálunk sem teljesen ismeretlen állapot.
Az már korábban, a Sutjeska-folyó völgyébe kanyarodva feltűnt, hogy a hegységet valami opálosan derengő, páraszerű enyhe köd üli meg. Odafent viszont már a füstszagot is éreztük. Mint kiderült, tőlünk 30 kilométerre hatalmas kiterjedésű erdőtüzek pusztítottak, ezek füstjét sodorta erre a szél. Mire ideért, már nem volt fojtogató a füstfelhő, viszont a látóhatárt 10 kilométeren túl már homályba zárta. Egyébként abból kiindulva, hogy a Maglić eredetileg azt jelenti, hogy Ködös, a jelenség különösen meg sem lephetett minket.
A törpefenyőkön felülemelkedve elértünk a csúcstömb szikár kőfalához. Az esetlegesen lepotyogó kövek miatt felvettük fejvédő sisakjainkat, és nekiestünk a sziklás mászókának. A magashegyi túrázásban én az ilyen szakaszokat szeretem a legjobban: az erősen megdőlt kőfalat, ami igénybe veszi a kezet és a lábat egyaránt, de mivel kényelmes lépések és fogások találhatók rajta, igazából a jeges-csúszós időjárási viszonyokra elhelyezett fix drótkötelek használatára sincs szükség. (Via ferrata nyelven: A-s nehézségű, azaz igazán könnyű sziklás terepről beszélünk.)
Külön szerencsénk volt azzal, hogy a hegyoldal északnyugati fekvésű, ezért végig árnyékban mászhattunk. Tekintve hogy a hőmérő szerint (árnyékban) 33 fokos hőség volt, ennek eléggé örültünk. A csúcs felé közeledve a sziklaorom hirtelen lapos, füves emelkedőbe váltott, majd feltűnt a hegy tetejét jelző vörös csillagos emléktábla és a szerb nemzeti színekben pompázó fémzászló is. Mindkettő némi magyarázatra szorul, ezért amíg odafent pihegünk és szétnézünk a laza füstfüggönnyel borított panorámán, elmondom, miről van szó.
Vörös csillag és kommunista emlékmű: a Sutjeska völgyében zajlott a második világháború egyik legvéresebb csatája, a sutjeskai ütközet, amiben a jugoszláv partizánok hatszoros náci túlerővel álltak szemben. A németek a partizán erők teljes megsemmisítésére törekedtek egy átkaroló hadművelettel, ám végül a partizánoknak hatalmas áldozatok árán sikerült kitörniük a gyűrűből. A hősies csata emléke azóta is kiemelkedő helyet foglal el a délszláv történelemben. Az ország első nemzeti parkja, a Sutjeska Nemzeti Park is elsősorban ennek a historikus tekintélynek köszönheti megalapítását.
Szerb zászló: a Jugoszlávia felbomlását okozó szerb–horvát és szerb–bosnyák háborút lezáró 1995-ös daytoni békeszerződés alapján Bosznia-Hercegovina két entitásból áll. Az ország területének 51 százalékát kitevő Bosznia-Hercegovinai Föderációból (bosnyák-horvát szövetség) és a boszniai Szerb Köztársaságból. Hogy ez a két országrész máig sem békélt meg teljesen egymással, sőt, egyenesen izzik a parázs a hamu alatt, arra az elítélt háborús bűnös Ratko Mladić temetése és az azt követő diplomáciai csetepaté mutatott rá nemrég. A boszniai szerbek többsége máig nem fogadja el az általa kívülről rákényszerítettnek nevezett államszövetségi berendezkedést, és ennek minduntalan jelét adja. Például a területén fekvő Maglićon a szerb csúcszászlóval.
Ennek a nemzeti büszkeségnek a része az is, hogy Dejan rögtön helyreigazított minket, amikor Kis-Maglićot emlegettünk, hiszen pár száz méterre emelkedik a hegy magasabbik ikercsúcsa, a három méterrel magasabb, montenegrói Nagy-Maglić. Nincs Kis-Maglić, csak Maglić van! – közölte.
Ahhoz, hogy átmenjünk a szomszéd csúcsra, le kellett ereszkednünk a jó meredek Maglićról, átkelni egy szép gyepes nyergen – és egyben az ott húzódó boszniai–montenegrói határon –, majd kényelmesen felkaptatni a túloldalt kedélyesen emelkedő Veliki Maglićra. Ez a lapos, füves csúcs hiába magasabb boszniai kisöccsénél, be se fért Montenegró tíz legmagasabb csúcsa közé. Ezért a montenegróiak nem tulajdonítanak különösebb jelentőséget neki. Tetején mindössze egy kis bőröndszerű fém csúcsdoboz jelezte, hol is vagyunk. A dobozban rejtőző csúcsnapló már teljesen betelt, így be se tudtuk írni magunkat.
Erről a csúcsról is szép panoráma nyílt, innen látszott igazán, mennyire impozáns a szomszéd Maglić merész sziklatömbje. A napsugarak itt már szinte kopogva estek a kobakunkra, de pirító hőségüket elsodorta az erős szél. Egy rövid, kellemes séta után viszont vége lett a derűs gyepplatónak, az ösvény egy hirtelen leszakadó hegyoldalra futott ki. Letekintve megpillanthattuk a Trnovačko-tavat, aminek eléréséhez egy jó órányi, comb- és vádligyilkos, meredek lejtőn kanyargó ösvényt kellett magunk mögött tudnunk.
A festői helyen fekvő tóban furcsamód engedélyezett a fürdés, ezért a mindenféle országból érkező túrázók mellett montenegróiak is látogatják. Természetesen nem zsúfolt, mivel eléggé messze esik mindentől. Egy bő tucatnyian heverésztek a partján, amikor megérkeztünk. Még egy pár fős magyar csapattal is összefutottunk, aminek tagjai innen indultak volna a Maglićra, de a nagy szél eltántorította őket a céljuktól.
A cikk elején említett határállomás tehát egy nagyon természetközeli tópartból, egy spártai, agyonmatricázott menedékházból és annak kisebb teraszából állt. A teraszon napernyő, a napernyő alatt asztal, az asztal mellett pedig Dejan kuzinja, a határőr, aki az átkelés díját szedte. Készpénzben.
Mivel az átkelés összege nem magas, a díjbefizetés valahogy mindig megoldódik némi nemzetközi kölcsön formájában, és kedélyes sörözésben folytatódik. Így futottunk össze például négy ausztrál sráccal, akiknek 18 évesen az az ötletük támadt, hogy a nyári vakáció alatt bejárják Európát. De annak is inkább a keleti felét, mert az érdekesebb.
Itt már nyugodtan megengedhettük az elpárolgott verejték sörrel történő pótlását. A túrakört ugyanis innen egy kevés emelkedőt és meglepetést tartalmazó, könnyű úton zártuk be a prijevori parkolóig.
Másnap levezetésként a Sutjeska-völgy Maglićcsal szembeni oldalán fekvő Zelengora-hegység legszebb csúcsát, az 1859 méter magas Uglješin vrh nevű csúcsot látogattuk meg. A hegytetőre vezető ösvény startpontja sajnos még nehezebben megközelíthető, mint a Maglićé, az oda vezető hegyi út még katasztrofálisabb. Ezért nem is találkoztunk az egész térségben senkivel.
A Zelengora alacsonyabb, szelídebb és zöldebb a Maglić tömbjénél. Lankás, gyepes, sőt néhol zsombékos lejtőin szinte andalító sétálni. Az Uglješin-csúcsra is egy aránylag könnyű, jelzett túraút visz fel. A csúcsról a fantasztikus látványvilágú, tompa gerincen, egy nem jelölt ösvényen sétáltunk át a vonulat másik végéhez, az 1874 méteres Veliki Pleće csúcsra. Sokszor mondják, hogy a szerb–bosnyák háború még rejtőző aknái miatt Boszniában veszélyes letérni a jelölt ösvényekről, de ez a Zelengorának ezen a részére nem áll, mert a területet elkerülték a harcok.
A kisbuszhoz visszatérve még elgurultunk a közeli Donje Bare-tóhoz, ahol Titónak építettek régen nyaralót. Az épületet azonban az alapokig elemésztette közben az idő. Elvileg itt is fürödhettünk volna egyet, de valahogy nem volt kedvünk a nemzeti park védett tavában pancsolni, még ha engedélyezett is.
Ez a túra kicsit nagyobb megerőltetéssel szintén bejárható kocsi nélkül is, ha az országút mellől indulunk. Ehhez viszont oda-vissza plusz 15 kilométerrel és 880 méternyi felfelé és ugyanannyi lefelé gyaloglással kell számolni.
Az útvonal nagyítható túratérképen:
A Bosznia-Hercegovina legszebb részének tartott Sutjeska Nemzeti Park tehát a sztrádafejlesztéseknek köszönhetően egyre közelebb van Magyarországhoz. De mi van azzal, akinek nincs kocsija? Nekik alternatíva lehet az olcsó repjegy Szarajevóba, és onnan a nemrég lendületet kapott turizmusnak köszönhetően szépen szaporodó, helyi outdoor túraszervező cégek által felkínált transzfer. Ezek a cégek, mint például Dejan vállalkozása, már komplett 3-7 napos, raftingozással, kanyoninggal vegyes túrázásokat kínálnak, helyi áron.
Apropó, helyi ár. Úgy mentünk ki, hogy Boszniában minden nagyon olcsó lesz, de azért ez annyira már nem igaz – legalábbis az országnak abban a felében, ahol jártunk. A csevapcsicsa, pljeskavica vendéglői ára 2100-2500 forint, a baseballütő nagyságú Karađorđe steak 4500 forint, a kis palack ásványvízé, üdítőké 600 forint, a csapolt sör 1000-1100 forint körül alakult.
A cikk elkészítéséhez elfogadtuk a boszniai Szerb Köztársaság Turisztikai Szervezetének felajánlását, a szervezet fizette újságírónk kint tartózkodásának költségeit, a teljes egészében szerkesztőségi tartalom készítésére azonban semmilyen befolyással nem bírt.
További Szépkilátás túrák a Balkánon:
