Fő a biztonság, Gábor! – figyelmeztetett Máté, túravezető barátom, akivel egy baráti csapat tagjaiként kelünk át a nevezetes Koncseto-, azaz Csikó-nyergen. Azért hívják így a bolgárok, mert régen csak lovaglóülésben vagy négykézláb mertek átaraszolni rajta. Egyik kezemben a kamerát tartottam, a másikkal a kissé lötyögős rögzített drótkötélbe kapaszkodtam.
Úgy egyensúlyoztam az éles, mindkét oldalán több száz méter mélységbe leszakadó pengegerincen, mint egy kötéltáncos. Szerencsére nem volt nagy szél, a szikla sem volt jeges, sőt a gerinc egyik felén egészen a lábunkig ködös felhő gomolygott. A kamera ment, de biztos voltam benne, hogy nem sokáig fogom a videózást csinálni. Bulgária, sőt az egész Balkán legszebbnek tartott hegyére, a 2914 méter magas márványpiramisra, a Vihrenre tartottunk.
Ha érdekel, milyen a gerincen egyensúlyozni, gyönyörű tengerszemek között túrázni, és felérni az egész balkáni térség 3. legmagasabb hegyére, nézd meg ezt a videót, ami képben foglalja össze az egész túrát:
De ne rohanjunk ennyire előre, a hírhedt (télen számos balesetet okozó) Koncseto-gerinc már a Vihren-csúcs előszobája. Ahhoz, hogy eljussunk oda, elrepültünk Szófiába – ami fapadossal már 30-40 ezer forintból megvan odavissza –, a reptérről busszal vagy bérautóval már kora délután a startponton lehetünk. Mehetünk volna saját kocsival is, de ahhoz hajnalban kell indulni, váltott sofőrökkel, mert az út a hegyig tíz óra. (Busszal húsz, vonat nincs.)
Tehát ott toporogtunk a hátizsákunkkal Razlog település kültelki részén egy parkolónál, hátunkon a háromnapi felszereléssel. Ugyanis ha már odáig elmentünk, nemcsak egyszerű csúcsmászást hajtottunk végre, hanem egy szép, háromnapos gerinctúrát az 1983 óta a Világörökség részeként nyilvántartott Pirin Nemzeti Parkban, hét 2500 méter feletti csúccsal, köztük a Vihrennel.
Az első fél nap még a bemelegítésé volt. A Szuhodolska-patak buja völgyében, páfrányos-mohás aljnövényzetben, tölgy-, bükk- majd fenyőfalombok napernyője alatt törtünk felfelé a nagyjából 5 kilométer hosszú, 750 méter szintemelkedésű, kissé köves, de széles ösvényen. Bőröm magába szívta a nedves, párás levegőt, szinte sejtve, hogy feljebb sokkal szárazabb régiók jönnek.
Aznapi végcélunk a kissé szockó hangulatú Javorov menedékház volt. Az épület oldalában egy természetes kút mellett Todor Zsivkov, Bulgária Kádár Jánosa üzen egy plakátról: „Nincs megállás!” Az üzenet nem nosztalgikus, inkább gúnyos, és a nagy hatalmú kommunista főtitkár mondását forgatja ki. A képnek erős kontrasztot adott egy alatta álló Coca Cola-reklám.
A kissé lehasznált, de komfortos turistaházban 20 euró (kb. 7500 forint) a szállás fejenként, és baráti áron kapható a csorba leves (3 euró, kb. 1100 forint) valamint a nagy adag bolgár sopszka saláta (6 euró, kb. 2200 forint), a Pirinszko sörért pedig két eurót kell fizetni. Személy szerint még két kjuftéval (miszerint köftével, azaz török fasírttal) is megfejeltem a lakomát. A pultos nem beszélt angolul, de a Google-fordító és néhány cseh túratárs segítségével megértettük egymást. Még a ház saját pecsétjét is beütötte a túraútlevelembe.
Másnap reggel jó időben folytattuk felfelé utunkat a völgyben. A fenyőerdők szép lassan átadták helyüket a még harmatos borókásnak, törpefenyvesnek. Szűkös kis sikátoraikban lépdelve mintha zuhanyt vennénk. Egyre magasabbra érve egyre jobban láttuk a környező hatalmas hegyeket, elmentünk az első jégkorszaki eredetű tengerszem, a Szuhodolszki jezero mellett, ami egy a Pirin-hegység 176 kristálytiszta gleccsertava közül. Délkeletre fölötte magasodott első csúcsunk, a 2884 méter magas névadó, a Banszki Szuhodol.
Persze míg odaértünk, addig először ki kellett érnünk a hatalmas központi gerincre, majd arra ráfordulva, nem sokkal a gerincvonal alatt végig kellett oldalaznunk az első két kilométert a gigantikus kőlejtő tetején. Délről, a messzi Égei-tenger felől elkezdtek gyűlni a felhők. Szerencsére nem tűntek veszélyesnek, és megakadtak a lábunk alatt a hegyvonulat gátján. Akkor még nagyon jól látszott az előttünk kanyargó gerinc a csúcsokkal, amiket a távolban a Vihren hatalmas márványtömbje felügyel.
A Banszki Szuhodol csúcsáról elénk tárult a nevezetes Koncseto-nyereg, a keskeny és veszélyes, derékmagasságban vezetett fémsodronnyal biztosított karsztgerinc, ami miatt ezt az utat választottuk. Beleereszkedve sajnos kissé lefoglalt a kamera és a fényképezőgép kezelése, nem tudtam teljes mértékben átélni az esetlen légibalett minden szépségét, de mindent az olvasóért. A valóban pengeéles, egyik oldalán majdnem egy kilométer, másik oldalán 300-400 méter esésű nyereg amúgy nem annyira nehéz, mint amilyennek tűnik, már persze ha az ember nem tériszonyos.
Maga az adrenalingerinc körülbelül 400 méter hosszú. Keskeny ösvénye igazából nem is kijelölt túraút, valószínűleg azért, hogy a kevésbé tapasztaltabb túrázókat ne csábítsa. Sajnos jó pár halálos kicsúszás történt már rajta, igaz, főleg télen, jeges és szeles időben. A jelzett út nem sokkal alatta a hegyoldalban halad, kikerüli a Kutelo csúcsot, úgy ereszkedik be az utolsó nyeregbe a Vihren hatalmas falai alá. A Koncseto izgalmas szakasza után alább lehet szállni a jelölt útra, de a sziklalejtőn ez legalább annyira kellemetlen és veszélyes, mint az egészen közeli Kutelo csúcsra követni a gerinc vonalát, és arról érkezni a Vihren alá.
Ebben a magasságban már június vége felé is gyakran találkoztunk hófoltokkal, az egyiknél úgy döntöttünk, hogy csapatunk egy nyári hógolyózást. Az utolsó nagy nekirugaszkodás a Vihren meredeknek tűnő fala, amin viszont biztonságosan felkígyózik a túraösvény. Csak néhány szakaszán találtunk a Magas-Tátrában is alkalmazott kapaszkodóláncot. Szerintem nyáron nincs is nagyon szükség rá, a sziklákat fogva könnyen fel lehet rugózni az úton.
Mire a főcsúcsra értünk, sajnos fölénk tornyosult és elborított minket a felhőzet, csak néhány hasadékán lehetett kikukucskálni. Ezért nem is időztünk sokat a csúcsot jelző vasrácsos kőoszlop mellett, nehogy Vihren szláv viharisten – akiről a szeles csúcs a nevét kapta –, hókon csapjon minket néhány kósza villámmal. Szerencsére megúsztuk mind az esőt, mind a villámot, és bő két óra süllyedés után már megérdemelt Pirinszkónkat kortyolgattuk a Vihren menedékházban. Végtére is aznap 1300 méternyi szintet mentünk fel, 1000-et pedig lefelé, nagyjából 14 kilométeres nehéz, köves terepen.
A ház hatalmas, látszik, hogy ez a fő kiindulópontja a csúcshódítóknak, onnan ugyanis gyorsan és aránylag könnyen, leginkább kutyafuttában el lehet érni a Vihrent. A menedékház parkolója csurig volt autókkal, az üzemeltetők láthatóan inkább az étteremre koncentrálnak, kevésbé az elég megroggyant, nem túl komfortos szállásokra. A konyha valóban jó, az étel finom és alig valamivel drágább a Javorov-háznál, de a szállóvendégek elhanyagolása (a mosdó- és vécéállapotok, a buherált favityillók) kicsit ront az általános képen.
Örömteli viszont, hogy a fiatalabb alkalmazottak, sőt a bolgár túratársak jelentős része is jól és szívesen beszélt angolul, így sokszor jót tudtunk társalogni velük. Legtöbben a fővárosból, Szófiából érkeztek, de volt, aki a környékbeli településről. Magyarországra mindenki bólogatott, és még azt a duplafenekű viccet is elengedték, hogy nevetve Bukarestet mondták a fővárosának.
Másnap reggel jókedvűen indultunk gerincvándorlásunk következő szakaszára. Célunk a nemzeti park Yulen rezervátumát délnyugat felől lezáró Tipik-gerinc volt, amin négy 2600-as csúcs és számos tiszta vizű tengerszem sorakozik egymás után. Utolsó szálláshelyünk, a Tevno-tavi menedékház is egy hegyi tó, méghozzá a legszebbnek tartott tengerszem mellett áll.
Nyilván a Vihren a rocksztár, a Koncseto meg a menő szólógitáros, de azért a harmadik napi Tipik-gerinc nélkül nem lett volna teljes a Pirin-gerinctúránk. Ismét völgymenettel indítottunk, de ez sokkal nyitottabb, tágabb volt, mint az első napi. Nyilván, hiszen eleve 500 méterrel feljebb fekszik. A törpefenyves foltokkal, kis tavakkal tarkított gyepes ösvényről végig jól láttuk a márvány-mészkő vonulat hatalmas falát, aminek déli szakaszára igyekeztünk.
Elmentünk a híres Banderishki-gleccsertavak több szép tengerszeme, a Béka-tó és a Hosszú-tó mellett, aztán az addig kényelmes út meredekbe váltott. A kellemetlenül köves gerincre érve már eléggé húzta a vállamat a 12 kiló körüli hátizsákom. Úgy tűnt, hogy az előző nap jó adag erőt kivett belőlünk. Az idő viszont ideális volt: a napsütést lengedező felhők szűrték, és könnyű szél tette tökéletesen klimatizálttá, körben a Pirin szinte összes csúcsa kibontakozott előttünk. Köztük persze mindvégig dominált az uralkodó Vihren.
Sorra hullámoztunk fel az egymástól 50-150 méter mély nyergekkel elválasztott csúcsokra. Az elsőn, az Oprenón (2655 m) egy mobil, mozdítható csúcstáblát találtunk az egyik sziklán, később kiderül, hogy ez a divat az egész gerincen. A bolgárok valamiért nem tartják szükségesnek a táblákhoz oszlopokat állítani, bízva abban, hogy a csúcstáblákat senki nem viszi haza szuvenírnek.
Az Opreno után következett a Goljam Tipik (2646 m) és a Malak Tipik (2645 m) ikercsúcsa, majd a Prevalszki Csukar (2608 m), ahol, mint egy repülő a reptérhez közeledve, megkezdtük a lassú ereszkedést. A ház előtt még egy hágón kellett átkelnünk. Eléggé éreztem a tagjaimat, ezen a napon is kaptattunk felfelé közel 900 méter szintet, 11 kilométernyi kemény terepen.
A menedékház egy sziklakatlanban áll a Tevno-tengerszem partján, festői környezetben. A ház egyszerű, de figyelnek a rendre, a közös étkezőbe, hálóhelyiségekbe lépve például le kell venni a cipőt. Ebben a magasságban, ennyire bent a hegységben nem számítottunk nagy komfortra, de a pataköblítésű bádogbudi és a napenergiával melegített, locsolócsöves „zuhanyvíz” a patakparton tökéletes volt.
Boldogan dobáltuk le a ruhánkat, hogy a meder kövein egyensúlyozva lemossuk bőrünkről a rászáradt sóréteget. Gátlásaimat és izomfáradtságomat könnyen oldotta az érkezéskor behajított raki (szőlőpálesz) és Kamenica sör kombója. Tisztán és boldogan ültünk az asztalhoz, ahol levest, bolgár kolbászt és elmaradhatatlan sopszka salátát lapátoltunk magunkba.
Az este 10-es takarodóig még jót iszogattunk asztalszomszédainkkal, valamint a házat kezelő hölggyel és fiával. Ha ingatlanügynök lennék, az exkluzív jelzőt aggatnám erre a házra, de maradjunk csak annyiban, hogy bensőséges hangulata miatt ez lett a kedvenc pirini szállásunk.
Negyedik, utolsó (fél)napi túránk már csak egy nyugis, lejtős séta volt a Demjanica-völgyben, először gyepes, tavas, sőt néha lápos részekkel, majd érkeztek a már ismerős törpefenyők, nagyobb fenyvesek, és a végén a lombhullató erdők. Útközben tartottunk egy pihenőt a jóval populárisabb Demjanica turistaházban, végül lent, egy ortodox templom melletti parkolóban ültünk be az autóba.
A gerinctúra ezen a nyomvonalon két autós megoldással teljesíthető, az egyik autót Razlognál, a másikat Banszkónál hagyva. Mi így tettünk, bérelt autónk ugyan olcsó volt (napi 11 euró, kb. 4100 forint) viszont akkora összegű biztosítást akart a kölcsönző (300 euró, kb. 110 ezer forint), hogy rögtön gyanús lett. Természetesen talált egy karcolást, amire hivatkozva már 500 eurót kért, de végül megegyeztünk 120-ban, annak ellenére, hogy a karcolást nem mi okoztuk, csak nem tudtuk bizonyítani. Autó nélkül, tömegközlekedéssel Razlogba és Banszkóba lehet eljutni Szófiából, onnan viszont az 5-6 kilométeres távot taxival vagy gyalog kell megtenni a startig/célig.
A Balkán-félsziget
A Balkán egy földrajzi régió Délkelet-Európában, mely nevét a Bulgáriában található Balkán-hegységről kapta. Az Adriai-, Jón-, Égei- és Fekete-tengerrel körülvett régió legmagasabb pontjai a Bulgáriában található Musala-hegy (2925 méter) és Vihren (2914 méter), valamint a görög Olimposz (2919 méter). A „Balkán” név török eredetű és meredek, erdős hegyláncot jelent. A régió magában foglalja Albániát, Bosznia-Hercegovinát, Bulgáriát, Horvátországot, Görögországot, Koszovót, Montenegrót, Észak-Macedóniát, Romániát, Szerbiát és Törökország keleti részét. Ha a bulgáriai túrázásról, turistautakról, menedékházakról és az azt működtető rendszerről akarsz többet tudni, olvasd el Pál Máté kollégám cikkét a Turista Magazinban.
Az útvonal nagyítható túratérképen:
További Szépkilátás túrák a környéken:
