A tenger felé autózva a spliti autópályán, Ogulin városa környékén feltűnik egy érdekes formájú sziklacsúcs, ami élesen kiválik dimbes-dombos környezetéből. Ez az 1181 méteres Klek, ami szinte kiabál, hogy gyere, koma, másszál meg. Nem csoda, hogy ez a horvát hegymászás bölcsője, miként az sem, hogy a karakteres sziklacsúcsot számos sötét legenda övezi.
Nyár elején eredetileg a Bijele i Samarske stijene hófehér sziklaerdejébe indultunk, ám a helyi Nemzeti Park vezetője eltanácsolt minket. A helyszínt ugyanis elözönlötték a szarvasviperák, ami egy dolog, de térerő sincs nagyon a szikláknál, hogy marás esetén gyors segítséget hívjunk. Ekkor ugrott be a Klek sokszor megcsodált sziklaorma, ami tökéletes helyettesítő túrának kínálkozott a közelben.
Ehhez először Ogulinba mentünk, aminek a képét annyira meghatározza a Klek, hogy még a hivatalos városi zászlóban is szerepel. A Kőszeg méretű város igencsak különlegesnek számít, mert saját szurdoka van, ami lényegében kettévágja a települést. A szurdok felső végében egy hatalmas víznyelő barlang szippantja be a város folyóját, a Dobrát, a tátongó nyílás meredek sziklafalára építették a Frangepánok az ogulini várat a középkorban.
Természetesen le kellett másznunk a szurdok aljára, hogy bemerészkedjünk a hatalmas barlang száján. Az éppen nem túl áradó kedvében csordogáló Dobra folyó nem állta az utunkat, a köves-iszapos mederben viszont lassan haladtunk. Beérve a hatalmas földalatti csarnokba, elcsodálkoztunk, mint Lidenbrock professzor az Utazás a Föld középpontja felé című Verne regényben. A félhomály uralta csarnokban csend volt, de a víznyelő nyílását elnyelte a sötét.
Egy száraz szifonon átkelve újabb nagy barlangterembe hatoltunk be, ami szintén nyitott volt a szurdok felé. Elképzeltem, ahogy áradáskor zubog be a hatalmas víztömeg és eltűnik a mélyben, hogy öt kilométert hömpölyögve a föld alatt a hegyek túloldalán ismét napvilágra bukjon.
A körülbelül egy órás barlangtúrát egyáltalán nem terveztük be, de nagyon sajnálnám, ha nem fedeztük volna fel a víznyelőt. Ahogy elnéztem, Ogulin lakóit nem nagyon érdekli ez a földalatti csoda, aminek lényegében a csarnokai fölött, a felszíni utcákon szaladgálva intézik ügyes-bajos dolgaikat. Ugyanis egy lélekkel nem találkoztunk lent, de az odavezető ösvény sem tűnt nagyon használt útvonalnak.
Lehet, hogy azért, mert a helyiek által Đulin szakadékának titulált víznyelőhöz rossz emlékű legenda fűződik. Eszerint a 16. században élt Ogulinban egy Đula nevű fiatal lány, aki beleszeretett Milan Juraić várkapitányba. Mikor Milan elesett egy törökkel vívott összecsapásban, Đula bánatában a Dobra szakadékába vetette magát.
Következő nap reggel elgurultunk az Ogulintól 10 percre fekvő Bjelsko tanyáig, innen indul ugyanis a turistaút a Klek csúcsára. A túrát és a hegyhez kapcsolódó legendákat látványosan és jól összefoglalja a helyszínen készült túravideónk:
A lényeg, hogy a túra első szakaszában árnyas bükkös-gyertyánosban haladtunk felfelé, ami nem sokban különbözött hazai hegyoldalainktól. A nagyjából észak-déli irányban elnyúló hegyvonulat kényelmesen emelkedő, széles gerincén kaptattunk fel, és olyan 350 méternyi szintemelkedés után értük el az első sziklakilátót, ahol némi kóstolót kaptunk abból, mi vár minket odafent.
A sziklától egy köpésre befutottunk a Klek menedékház árnyas udvarára. A menedékház (planinarski dom) hétvégén nyitva van és hideg itallal valamint meleg teával várja a kitikkadt túrázókat. Itt tudtuk meg, hogy a csúcs innen megközelíthető egy meglehetősen könnyű (B-s nehézségű) via ferrata útvonalon, de mivel nem volt nálunk felszerelés, fájó szívvel maradtunk a normál túraúton.
Ezen tovább lépkedve átléptünk egy piros, háromszög alakú kapun, amin a köszöntő felirattal azt is tudatták, hogy immár a boszorkányok területén járunk. E hegyhez fűződő legendát, Sabina, ogulini vezetőnk – civilben egyébként tiszteletbeli boszorkány – ismertette.
A szóbeszéd szerint viharos éjszakákon a hegytetőn gyűlnek össze a világ boszorkányai. Táncolnak, sikoltoznak, kiabálnak, hogy felébresszék a Kleket, az óriást, aki hegybe temetve alszik. Klek az óriás régóta él itt, de az idők kezdetén, amikor összeveszett a szláv Volos főistennel, Volos kővé dermesztette. Sabina szerint Klek egyszer felébred és bosszút áll.
Miután boszorkány-történeti tudnivalókból kikupálódtunk, felkapaszkodtunk a kötéllel-huzallal biztosított, néhol lépcsőkkel megerősített sziklaösvényen a hegytető alá, ahová egy mentőhelikopter-leszállóhelyet építettek ki. A leszállóhely betontárcsája mintha Klek óriás kinyújtott kezének kérges tenyere lett volna. Innen egy kis szűk, hevenyészett korláttal ellátott kis gerincen jutottunk át a sziklatömb aljához, majd egy utolsó rohammal felkapaszkodtunk a csúcsra.
A lapos tetőn már több túrázó is pihent, szendvicseibe vagy a panorámába merülve. A tibeti zászlókkal díszített csúcskereszt mellett egy rakott kőgúla jelezte, hogy nem akárhol állunk. A csúcsnak valóban káprázatos körpanorámája volt, messzire elláttunk minden irányba.
Sajnos a tenger a partján emelkedő, Kleknél magasabb hegyek miatt takarásban maradt, és délnyugati irányban egy kisebb átjátszótorony is belelógott a látványba. (Csak nehogy egyszer egy röpködő boszorkány fennakadjon rajta!) Mindennek ellenére az óriás sziklakobakja olyan nagyszerű helynek bizonyult, hogy vagy fél óráig elidőztünk rajta. Lefelé a már ismert nyomvonalon ereszkedtünk le a parkolóig.
Ogulinba visszatérve még bementünk a Frankopan várba, ahol egy helytörténeti és egy irodalmi kiállítás mellett helyet kapott egy kis alpinista múzeum is. A horvát hegymászás története ugyanis összefonódik a Klek történetével. A csúcsot királyok hódították meg az 1800-as évek közepén, majd 1874-ben egy sikeres mászás után itt született meg a Horvát Hegymászó Szövetség ötlete is. Az 1900-as évek elején egyre többen mászták meg a hegyet a sziklafal felőli oldalán is. A helikopter-leszálló nem véletlenül épült a gerincre, sok volt a probléma, itt szenvedett halálos balesetet a horvát hegymászás legendája, Branko Lukšić is.
A baleseteknél kell megemlíteni azt is, hogy a Kleken is él szarvasvipera (horvátul poskok), ritkán előfordulhat, hogy találkozunk vele, akár a horvát hegyek többségében. Az úton Sabina elkezdett hangosan kiabálni, hogy „Hahó, medve, hol vagy, medve, jövünk!”. Bár ezt valószínűleg inkább tréfából tette, a hegyen élnek medvék (mint a horvát hegyek nagy részén), de kisebb testalkatúak, és kerülik az embert. Nem is hallani medvetámadásról a környéken.
Az útvonal nagyítható túratérképen:
Hazafelé a Kupa-folyó forrása felé vettük az irányt, ami egy rendkívül népszerű kirándulóhelynek számít Horvátországban, levezető sétának tökéletes volt. A Kupa forrása a Száva-forráshoz hasonlóan egy mély tó alján tör elő a földből, jobban mondva a karsztos sziklajáratokból. A helyszín annyira látványos volt, hogy Vili fiamnak kedve szottyant egy gyors tiktok-videót készíteni róla.
Amikor ott jártunk, aránylag nyugodt volt a türkizkék felszín, és jól beláttunk az áttetsző, télen-nyáron 7 Celsius fokos tóba. A forrástól elindulva a folyó mellett sétáltunk pár kilométert, hogy kitapasztaljuk a szakaszt, amit gazdag növény- és állatvilága miatt Csodálatos Pillangók völgyének neveznek.
További horvátországi túráink:
- A csúcs, ahonnan minden irányban látszik az Adria: a Krk-sziget legszebb túraútján
- A leghíresebb horvát kanyon, ahol egykor jugoszláv indiánok rikoltoztak
- Premužić trail: 1600 méter magasból csobbantunk a tengerbe
- Elvarázsolt barlang a zágrábi Medve-hegyen
- Vojak-torony: az Isztria legszebb kilátópontja
- Biokovo: bizarr bolygófelszín az Adria tetőteraszán
