Az autópályán Zágrábnál elhúzva feltűnik, hogy a város mellett egy szép nagy szál hegy feszít: a Medvednica. A túratérképek alapján az 1033 méter magas hegységet át- meg átszövik a turistautak, ami azt jelenti, hogy ilyen szempontból nem lehet egy rossz hely. Ezért, amikor legutóbb a horvát fővárosban jártunk, összeraktunk egy látványos elemekből álló útvonalat, és rögtön ki is próbáltuk.
Vizuális típusoknak egy videóban foglaltam össze a túrát, akit pedig részletesebben érdekel, folytathatja utána:
Szóval mit látunk?
- Két vízesést, rögtön a túra elején,
- egy hangulatos menedékházat, a Grafičart,
- a Sljeme-csúcsot a tévétoronnyal,
- a Medvednica-barlangot,
- a Medvevárat.
A horvát főváros áprilisban már érzi a tavaszt, az emberek nyüzsögnek az utcákon. A városlakók már elfelejtették a 2020-as földrengést, de az épületek többségén azért még látszanak a nyomai. Számos házat tataroznak: van, ahol csak a vakolat potyogott le, máshol falak dőltek ki. A házakon piros, zöld és sárga matricák, aszerint, hogy mennyire veszélyes bennük élni.
A túrára hangolódva végigsétálunk a zágrábiak büszkeségén, a Zöld patkón, azaz az U alakban sorakozó parkok láncán, elmegyünk a kardjával eredetileg Magyarország felé sújtó, később délnek fordított Jelasics-lovasszobor mellett a főtéren, amit az ötvenes években állítólag egy fordított trójaifaló-akció keretében távolítottak el. (A városi legenda szerint a kommunista vezetés idején ravaszul egy nagy burkolat alá helyezték, majd darabokban hordták ki a szobrot, hogy a zágrábiak észre ne vegyék a változást, aztán volt nagy csodálkozás, amikor a dobozt elbontották, a szobor meg nem volt sehol.)
Másnap reggel a villamos és a busz körülbelül fél óra alatt visz ki a Vrapčanskáig, a lakott terület széléig, itt indul a túra. A civilizációt valaki azzal búcsúztatta, hogy kirakott két fehér bőrfotelt az erdő szélére, de mivel korai lenne az út elején megpihenni, inkább elsétálunk mellettük. A Balkánon elterjedt túrajelet követjük: egy piros körben fehér pötty van a fák törzsére festve. Mivel a nagyjából Mátra-méretű Medvednicán összesen 72 darab jelölt túraút kanyarog össze, az utakat megszámozták, mi a 4-esen indulunk el felfelé.
Rögtön két vízeséssel indítunk: az elsőt 10 perc séta után meg is látjuk. Az öt méter magas Slap Ferendol a mátrai Ilona-vízesésre emlékeztet. Az egész Medvednicában van egy kis mátrai jelleg: tölgyesek, bükkösök, kellemes középhegységi erdei klíma. Három kilométerrel feljebb a völgyben egy grandiózusabb vízesés következik: a Sopot.
Egy 9 méter magas, érdekes sziklafalról zuhog a víz: oldalát mintha egy gigantikus mancs karmai szántották volna végig. A mély patakmeder fölött egy keskeny fahíd visz át, a meredek parton lehet leereszkedni egészen a zuhanyzórészig. A vízesés után kiemelkedünk a völgyből egy gerincen, ami egészen a hegység felsőbb régiójáig tart.
Tölgyek, majd bükkfák között halad az ösvény. Ahogy egyre feljebb hágunk, hűvösödik az idő. Ez meglátszik a levélfüggönyön is: lent már egész zöld az erdő, fentebb inkább még csak rügyeznek a fák. Ez részben szerencse is, jobban ki lehet látni a gerincről, néhány ponton feltűnik a Sljeme-csúcs és a rajta meredező tévétorony. (A Sljeme jelentése egyébként gerinc.)
Nem sokkal a csúcs alatt, 950 méteren belefutunk a Grafičar-menedékházba. Igazi hangulatos hegyi turistaház, négyeurós bablevessel, kéteurós almás rétessel. Még nem vagyunk éhesek, viszont megszomjaztunk, ezért becsavarunk egy rigót (ami világos és barna sör keveréke). A házat nagyjából 70 éve építette a Grafičar Hegymászó Egyesület, és egyike a Medvednicán elszórt számos turistaháznak, amiben aludni is lehet. Nekünk az alváshoz még nagyon az etap elején van, föntebb, a csúcson néztünk ki egy hegyi apartmanházat.
A pihenésig még sok van hátra, átkelünk a felhőben ülő hegytetőn, ahol alig ténfereg néhány ember. Lent a városban, a felhőpaplan alatt sokkal jobb idő van, nem sokaknak van kedvük feljönni, pedig egy kényelmes felvonóval is megtehető az út. A Sljeme csúcsán télen nagy síélet van, januárban világkupaversenyt is rendeznek. A verseny régebben Arany Medve néven futott, de a horvátok első számú síelője, Janica Kostelić tiszteletére átnevezték Hókirálynőre. Áprilisban még lépten-nyomon hóágyúkba ütközhetünk, sőt még hófoltokon is átgázolhatunk. A hegyi hotelek a téli szezon után, a nyári szezon előtt még konganak az ürességtől, a bárok, büfék többsége is zárva, de nem bánjuk, hogy nincs tömeg.
Elmegyünk a tévétorony mellett is, amire sajnos nem lehet felmenni. Az 1973-ban épült toronyban ugyan terveztek egy éttermet, a hely is megvan hozzá, sőt valamikor még fel is lehetett menni, de az az idő már elmúlt: hosszabb ideje zárva az épület. Lehet, hogy ez összefüggésben van azzal, hogy 1991-ben a jugoszláv hadsereg lebombázta, három hónapig tartott a helyreállítás.
Célunk a hegy északi oldalában található Medvednica-barlang, amit a térképen szúrtam ki. A barlang négy kilométerrel odébb és 300 méterrel lejjebb helyezkedik el, erősen reménykedünk benne, hogy megéri elmenni odáig. Az erdei ösvényt kezdetben lucfenyők szegélyezik, a lentebbi szinteken mediterránabb növényzet burjánzik a karsztos, sziklás hegyoldalban. A Medvednicán errefelé található a legtöbb tiszafa.
Már a barlangok előtt ígéretesen alakul a környezet: a sziklás patakmeder összeszűkül, a patakon egy kis hídon lehet átkelni. Feljebb meglepetésszerűen bukkan elő a barlang bejárata, a nyílás mögötti rész formavilága lenyűgözően érdekes. Egy fenti nyílásnak köszönhetően jól látni azon a 4-5 méteres szakaszon, amin az út áthalad az úgynevezett 500 lépcső felé, viszont van egy sötét oldalág is, ami kíváncsivá tesz. Előveszem a fejlámpámat és behatolok az ovális kürtőbe.
Nagyjából 25 méternyit tudok előrehaladni. Tisztára olyan érzés a csöpögő, fehéresen csillogó, gömbölyű felületű sziklafalak közé szorulni, mintha egy dinoszaurusz nyelőcsövében, gyomrában lennék. Lámpám rátéved egy nagyra nőtt szöcskére a falon, és rögtön beugrik kedvenc jelenetem a Trópusi vihar című filmvígjátékból, amikor egy kedves sáska Ben Stiller szemébe ugrik. Szerencsére az én szöcském nyugton marad, és nem találkozom a barlangban a helyiek által Žireknek hívott erdei manóval sem.
A kőzet erózió csiszolta formáin jól látszik, hogy régen a felszínről beömlő víz formálta. A hegység itt karsztos, mészköves, amiben könnyebben utat talál magának a csapadékvíz, de változatos geológiai történelmének köszönhetően a Medvednica vulkáni eredetű kőzettípussal is rendelkezik. Sőt a földkéreg mozgásai a hegység körül még nem fejeződtek be, elég, ha csak a közelmúlt földrengéseire gondolunk.
A nyíláson kibújva egy sziklaösvény megy tovább a hegynek fordulva. A néhol kapaszkodóssá váló utat fémből készült, sziklába vert fogódzók biztosítják. A köveket a Medvednica szerelmese, Vladimir Horvat újságíró és hegymászó faragta meg az ötvenes években, hogy jobban lehessen felfelé lépkedni rajtuk. A sziklaösvényt róla nevezték el Horvat 500 lépcsőjének (Horvatovih 500 stuba), amit a hegység legszebb útjának tartanak sokan.
Az egyébként természetesnek ható kőlépcsőkön elhaladunk még két aknaszerű barlangnyílás mellett, ahová csak benézni tudunk, a végállomás pedig egy nagy, béka alakú szikla a Moj Naklon, aminek közepére két egymásba fonódó, zöld szívet rajzoltak. A lépcsők visszavezetnek egy hegyi útra, amin elindulunk újra a hegytető felé, ahol a szállásunk vár.
Másnap reggel magyarázatot nyerünk arra, hogy lehet még hó áprilisban a Sljemén: -1 fok van, a fákat fehéren belepi a dér. A csúcs még nagyobb ködben van, mint előző nap, le kell mondani a panorámafotóról. Elmegyünk egy kis erdei kápolna mellett, épp misét tartanak benne.
Ahogy ereszkedünk következő célunk, a Medvevár felé, kiérünk a felhőből, végre kirajzolódik alattunk Zágráb, de a fák koronáján még csilingel a jeges dér. A várnál már egész jó idő vár minket, de a kapukat sajnos zárva találjuk. Pedig érdekelt volna a jó állapotban megmaradt Medvegrad, aminek több magyar vonatkozása is van. Itt halt meg 1472. március 27-én menekülés közben Janus Pannonius humanista költő, pécsi püspök, Mátyás király híve, majd ellenfele. És itt élt Cillei Borbála magyar, horvát, német és cseh királyné, Zsigmond király második felesége, akiről számos legenda maradt fent.
A fekete királynőként emlegetett Cillei Borbálának az volt a fő bűne, hogy megcsalta a királyt, ám ezt soha nem tudták rábizonyítani, így Zsigmond végül meg is bocsájtott neki. A köztudatban azonban bűnös asszonyként maradt meg, sőt, egyre súlyosabb boszorkányságokat kezdtek tulajdonítani neki, például hogy fekete hollója a parancsszavára kitépte haragosainak a szemét. Az asszony végül Csehországba költözött, és ott is halt meg.
A vár ugye a medvékről kapta a nevét, csakúgy, mint a hegység, attól azonban nem kell tartani, hogy medvékkel találkozik itt a túrázó, mert már évszázadokkal ezelőtt kihaltak. Érdekesség, hogy írott formában először az aranybullában fordul elő a Medvednica név, amiben IV. Béla horvát-magyar király a hegyet a zágrábi Gradecnek adományozza.
A vártól már nincs messze a városhatár, kiépített erdei úton ereszkedünk le. Ahogy közeledünk, egyre több kiránduló jelenik meg a környéken, majd végül befutunk Šestina városrészbe, ahonnan busszal gurulunk be Zágráb központjába.
A túraútvonal nagyítható térképe:
A túra végül jóval érdekesebb lett még annál is, mint amit vártunk. Nyilván a teljes, 25 kilométeres hossz az 1500 méteres szintkülönbséggel inkább kétnapos menet, de ha nincs időnk, a barlangokhoz kirándulva használhatjuk a felvonót, a két vízesés meg a vár pedig elég jól megközelíthető autóval vagy tömegközlekedéssel is.
Kommentelheted a cikket, és ajánlhatsz más jó helyeket a Szép kilátás! Facebook-oldalán is, sőt lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek.
További horvátországi Szépkilátás túrák: