Egyszer egy nehézbúvár ismerősöm úgy törte porrá az illúzióimat a dunai búvárkodás szépségeiről, hogy elmondta, mit látnak, amikor leereszkednek a folyó fenekére: „Egyfolytában áramló szürkeség vesz körül, amiben néha el-elsuhan egy kissé sötétebb, formátlan árny.” Ez jutott eszembe, amikor 3000 méter magasan ráfordultunk a csúcshoz vezető éles hegygerincre. Addig a rejtett törmelékvölgyben felfele kaptatva bíztunk benne, hogy a csúcsrégióba érve kijutunk a felhők fölé, de a gerinc utolsó szakaszán a vastag, szürke felhőfoszlányokat kavaró folyamatos szél megmutatta, mit fogunk látni az elképesztő alpesi panorámából: semmit.
Pedig amikor elindultunk lentről a menedékházból a 3086 méter magas Säuleckre, amit viszonylagos könnyűsége miatt csak Damen-Dreitausender-nek, azaz a Hölgyek háromezresének hívnak, még úgy tűnt, hogy szerencsénk lesz az idővel.
A Säuleckre bő két éve találtunk rá, amikor a szomszéd vonulaton magasló történelmi gleccsercsúcsot, Ankogelt ostromoltuk, de előtte bemelegítésként tettünk egy kört a Dösner-völgyben. A völgyben mindentől messze, a hegyek karéjában hullámzik a Dösner-tó, partján Ausztria egyik leghangulatosabb menedékházával, az Arthur-von-Schmid-Hausszal. Itt találkoztunk a hegymászó Mártonnal, aki fiával éppen akkor érkezett vissza a tó fölött pipáló 3086 méteres hegycsúcsról. Elmesélte, hogy amilyen veszélyesnek tűnik lentről a hófödte Säuleck, annál egyszerűbb felmenni rá. Legalábbis alpesi mértékkel számolva.
Már akkor elhatároztuk, hogy visszatérünk a tóparti menedékházba, és nekiszaladunk a Säulecknek. Erre végül tavalyi kaukázusi túránk előtt (július közepén) került sor, amikor európai előakklimatizációs helyszínt kerestünk. A terv egyszerű volt: kiautózni a karintiai Mallnitzig, felgurulni az utolsó hegyi parkolóig, felgyalogolni a völgyben a menedékházig, következő nap pedig megtámadni a csúcsot, és lejönni. Ugye milyen jól hangzik?
Egyébként nem sokkal nehezebb, ha jó idő van. Azt már tudtuk, hogy nem kell egészen a hegy lábánál fekvő Mallnitz településről felgyalogolni, fel lehet menni kocsival vagy busszal egy 1500 méteren fekvő tanyáig. Innen indulva három óra gyaloglásra fekszik az Arthur-von-Schmid-Haus. A távolság rövid ugyan, de 860 méternyi szintet kell emelkedni a célig.
Az tudtuk korábbi túránkról, hogy a térséget nagyon kedvelik a magyar túrázók, mert elég gyakran futottunk össze velük. Itt most rögtön a parkolóban, a startpontnál összetalálkoztunk egy vidám magyar társasággal, Mózesékkal, velük összecsapódva indultunk el felfelé.
A már ismerős úton különösebb megerőltetés nélkül értük el a Konradlacke tavacskát, ami mellett néhány mezőgazdasági épület mutatta, hogy itt még gazdálkodnak. A laposabb rész után újabb emelkedő, majd egy szétterülő, dús füves, láposabb rész következett, amit a fentről érkező Dösen-patak táplált.
Ahogy emelkedtünk a tereplépcsős völgyben, mintha emeletenként új felvonáshoz nyíltak volna szét a függönyök, mindig változó kulisszákkal. A réteket, erdőket láp, a lápot köves hegyoldal, a hegyoldalt végül újabb medence követte, benne a Dösner-tóval. Itt 2281 méteren voltunk már. A tó nyugodt felszínére rátelepedett a csönd.
A felhők mögül ki-kibukkanó nap fényében vidáman világítottak a menedékház pirosra festett zsalugáterei, amik kiemelték a kőépületet a szürke sziklák által alkotott háttérből. A ház úgy állt időtlenül a kéken fodrozódó tófelszín és a zöld gyepes part felett, mintha a világ kezdetén helyezték volna ide. Valójában a hütte „csak” 115 éves. 1911-ben vásárolta meg a tó melletti területet a Német és Osztrák Alpesi Szövetség grazi tagozata, méghozzá Arthur von Schmidt, a Grazi Kereskedelmi Akadémia egykori igazgatójának adományából, a nevét is róla kapta.
A ház hangulata, üzemeltetőinek jófejsége már két és fél éve is feltűnt, de akkor még nem láttam az épületet belülről. Sok hegyi menedékházban megfordultam már, de az itteni hálóterem (aka matracláger) a három fekvőhelyes, kényelmes, függönyös fachokkal, tiszta, dupla takarókkal már szinte luxusszintet képvisel. A kaja hozta a magashegyi menzaszintet, nem is lehet sokat elvárni ott, ahová helikopter szállítja fel az ebéd hozzávalóit. Külön érdekes volt, hogy a házban további magyarokkal találkoztunk.
Másnap reggel 8-kor reggeliztünk, 8 óra 20-kor pedig már neki is indultunk a tófal fölött, a hegyoldalban srégen vezető sziklás-köves emelkedőn. Az idő nem volt túl biztató, viszont a Säuleck jellegzetes kettős csúcsa még jól látszott a felhőplafon alatt, legalább korlátozott panorámát ígérve. Abban reménykedtünk, hogy mire felérünk, ez a szürke plafon is felhasadozik, beengedve némi napfényt.
A Säuleck egy hat kilométer hosszú, hatalmas hegyvonulat legkeletibb és egyben legmagasabb pontja. A vonulat töredezett hosszanti gerince járhatatlan, a csúcs felé a hegyoldal sziklás törmeléklejtőjén vitt az ösvény, de szerencsére nem túl meredeken. A bakancsgyilkos hegyi út éles szélű köveit mintha egy óriás kalapáccsal aprította/darabolta volna fel, lábunk elé ömlesztve akadályként az egészet.
Ahogy közeledtünk, a csúcs és az arra vezető magas oldalgerinc eltűnt a szemünk elől: rátette nagy kövér, szürke seggét egy hatalmas felhő, és látszott, hogy egy jó darabig nem is akarja elvonszolni onnan. Először kisebb, majd egyre nagyobb és mélyebb hófoltok borították a sziklákat, még szerencse, hogy páran az előttünk haladók közül törték az utat. A déli oldalgerincre egy csendes, hóval és köddel teli kis rejtett, lankás oldalvölgy vitt fel, legalább a szél nem fújt benne. Visszafordulva még láttuk lent a tavat egy hatalmas, lapos szürke felhő alatt, ami sűrű és egyenes plafonként borult rá.
A nyugodt, nyomott atmoszférájú oldalvölgyből a Grazi-hasadéknál (Grazer Scharte) fordultunk rá a nyílt hegygerincre. A szél feltámadt, a minket körülvevő szürkeség mozgásba lendült, rögtön jóval hidegebb lett. A látótávolság tizenpár méterre csökkent, és megérkezett a cikk elején említett folyómedri nehézbúvárérzés. Havas köveken, behavazott kőközökön lépdelünk óvatosan egyre feljebb. Néha egy-egy elődünk által otthagyott mély lyuknál látszott, hogy a terep veszélyes, mert combig becsúszhat a lábunk két szikla közé a hóban.
A csúcs alatt 70 méterrel kettéágazott a szűk hegyi ösvény. Az egyik ment tovább a hegycsoport legmagasabb pontja, a messzi Hochalmspitz (3360 m) felé, a másik a Säuleck irányába fordult. Az utolsó rövid, sziklás szakasz már annyira meredek volt, hogy a kezünket is igénybe kellett venni, de a havat leszámítva nem bizonyult veszélyesebbnek vagy technikásabbnak a Magas-Tátra túrautakon elérhető csúcsainál. Biztos, ami biztos, Gabi felhúzta a csúszásgátlót, én viszont bíztam frissen újratalpalt bakancsom tapadó-kapaszkodó recéiben.
A csúcskereszt körül derengő homályban értük utol az előttünk induló osztrákokat, akik kedélyesen pihengettek, teázgattak a hűvösen áramló ködben. Nem tőlük, hanem egy német nyelvterületen jártas olvasónktól tudtam meg, hogy a furcsa csúcsnév egyébként az oszlop (säule) és a szeglet (eck) szavakból tevődik össze, és abból kiindulva, hogy a hegy településhatáron (határszegletben) fekszik, a Säuleck valószínűleg egy egykor itt álló határpóznát, határoszlopot jelenthet.
Egy csúcsfotó, két müzliszelet és két termoszkupaknyi tea után átadtuk magunkat a rövid, panorámamentes, de öntudatos csúcsérzésnek, majd elindultunk lefelé. Már az első ötven méter után lepacsiztunk az előző nap megismert magyar csapattal, aminek tagjai nem sokkal utánunk érkeztek fel. Kicsit lejjebb egy újabb magyar párral találkoztunk.
Persze a magashegyi túrázók Murphy-törvénye szerint mire leértünk a meredekebb szakasz aljába, elkezdett oszlani a felhőzet. A visszaút közepénél pedig már kisütött a nap, és a csúcs is kidugta a fejét a felhőkből. Visszamenni már késő lett volna, de örültünk, hogy legalább az utánunk érkezők látnak valamit az Alpok egyik legszebb körpanorámájából.
Mert jött az utánpótlás: lefelé egy újabb, háromfős magyar csapattal futottunk össze, aztán meg egy magyar párral. Elmondhatom: volt pár olyan óra, amikor öt, egymástól független magyar csoport volt a Säuleck csúcsrégiójában. Lényegében elfoglaltuk a hegyet.
A menedékházban lecsusszant egy jutalomsör, aztán nekivágtunk a völgynek. A parkolóban meglepetten állapítottam meg, hogy aznap mindössze 13 kilométert tettünk meg, lábamban mégis erősen sajogtak az izmok. Amikor viszont kiderült, hogy reggel óta felfelé 800 méter szintet mentünk, lefelé meg 1600 méternyit ereszkedtünk, rögtön nem csodálkoztam annyira. Ekkora menet után nem is akartunk hazaautózni a Budapestig tartó hat és fél órás úton, nem kergetett a tatár sem. Ezért felvertük a sátrunkat a mallnitzi kempingben, és alvás előtt jól bekajáltunk egy magyarok által üzemeltetett pizzériában.
Könnyű vagy nehéz? A Säuleck megmászása nem nehéz annak, aki már járt a Magas-Tátra jelzett ösvényeken és hétköznapi túrázók által is elérhető csúcsain, így tudja, mi vár rá egy magashegyi tetőn. Ez azonban nem szabad, hogy könnyelműségre csábítson – mondanánk a klasszikus Trabant-mondattal Esterházy Péter nyomán.
A Säuleck némi edzettséggel és túravezetővel hegyi tapasztalat nélkül is megmászható, és átélhető a háromezres csúcs eufóriája. Jó időben. Rossz időben, viharban, havazásban viszont ez mind felejtős. Mivel a hegy időjárási vízválasztón fekszik, a hirtelen időjárás-változások után a feljutást gyakran hó és jég gátolja. Ha a vihar a nyílt gerincen éri a túrázót, nem sok menekvés van a szél és a villámok elől.
Mi megtárgyaltuk a várható időjárást a helyi időt ismerő menedékházbeliekkel, alaposan megvizsgáltuk a neten fellelhető hegyi időjárás-jelentéseket, úgy indultunk neki. Így is felkészültünk a legrosszabbra, meleg ruha, meleg ital, étel, (komolyabb) csúszásgátló, esőkabát és -nadrág, bivakzsák, eü-doboz volt nálunk arra az egy százalékra, ha minden rosszra fordulna. Szóval oké, Hölgyek háromezrese, meg minden, de azért ez mégis egy háromezres hegy, meredek, köves, csúszós csúcsrégióval, kockázatos időjárással – így induljon neki bárki is.
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk. A Szépkilátás heti túraajánló hírlevelére pedig itt iratkozhatsz fel.
További alpesi csúcstúrák a Szépkilátáson:
- Történelmi gleccsercsúcs, amit ma már egy átlagember is megmászhat
- Dachstein: ilyen üldögélni a felhők felett
- Csak egy ugrás a Gellért-hegyről a Grossglockner, de jó nagy
- Amikor olyan helyen égsz sebesre 4000 méteren, ahol álmodban se gondoltad volna
- Elérhető Alpok: körülnéztünk a Hohe Veitsch fennsíkján
