Hát ezeket a bazi nagy, többtonnás kavicsokat meg miféle daruval pakolták így egymásra? – kérdezi magától a túrázó, amikor a Velencei-hegységben hirtelen kibukkan előtte a fák közül az ország gigantikus kőbabája, a Pandúr-kő. Pedig a válasz egyszerű: ezek a kövek kriptogenetikus úton képződött gránitellipszoidok. Még mindig nem érti? Akkor olvassa el ezt a cikket.
Magyarország egyik legkisebb hegysége a Velencei-hegység, ami földrajzi értelemben inkább dombság, hiszen legmagasabb pontja 352 méter. Ha valaki erre jár, először szinte észre sem veszi, inkább az előtte fekvő Velencei-tó valamelyik strandján lubickol egyet. Így voltunk vele mi is, amíg úgy nem alakult, hogy egy könnyed tél végi túrához közeli célpontot keresve ki nem választottuk. Aztán jött a meglepetés.
Természetesen a helyi ingókövekről már hallottunk, ezért a túrát úgy terveztük meg, hogy minél többet megnézzünk belőlük. Ehhez egy Sukoró és Pákozd közti kiindulópontot kerestünk, aminek – tömegközlekedéssel érkezve – a Pákozd, Honvéd Emlékmű buszmegálló felel meg legjobban, kocsival viszont még közelebb lehet gurulni a hegyhez a dűlőúton.
A P jelű túraút a hegység déli lejtőin fekvő szőlőföldek alól indult, aztán egy száraz patakvölgyet követve behatolt az erdőbe. Már az elején elcsodálkoztunk a Bükköt-Mátrát idéző hegyvidéki erdőtájon, ámulatunk egyre erősödött a Hurka-völgy elágazáshoz érve. Szép szál bükkfák, ropogó avar, a néha szurdok mélységű völgyoldalban merész, mohával fedett sziklák, el se hittem, hogy egy minidombságban vagyok. Ami ráadásul egy várrommal is szolgálhat.
Első állomásnak ugyanis a Pákozdvár (253 m) kis fennsíkján húzódó földsáncmaradványokat pécéztük ki a térképről. A bronzkori erődített telep első régészeti feltáró munkái száz éve zajlottak. Mint Marosi Arnold, a székesfehérvári Múzeum-Egyesület tudós igazgatója az akkori sajtónak beszámolt, az időszámítás előtt 4000-ben épült, hármas sánccal védett, körülbelül kétszáz fős telep ősembere a leletek alapján épp ekkortájt kezdte sutba dobni kőből és agancsból készített eszközeit az új technika, a bronz kedvéért.
A sáncvár lakosai még nem házban, hanem méhkas alakú kis föld alatti üregekben aludtak, ami éléstárként és tűzhelyként is funkcionált. A helyszínen ezt már csak elképzelni tudtuk, a telepből mindössze az egykori alakját nagyjából kirajzoló földsáncok maradtak meg. Lefele jövet még bekukkantottunk a Pákozdvár-barlang szűk, földes száján, de valahogy nem volt kedvünk bekúszni a löszös talajba vált mesterséges üregbe, ami az őskor végén talán a sáncvár menekülőjárata lehetett.
A P túraútról a közeli Angelika-forrás pihenőhelynél váltottunk délnek fordulva a Z jelű, majd a teljesen visszakanyarodó P▲-gel jelölt túraösvényre. Ez utóbbin sorakoztak szám szerint hatan a hegység keleti részének név nélküli ingókövei. Az erdőbe burkolózó két-három méter magas, hasadt, sarkos tömbű vagy éppen nyúlánk tojásforma sziklák tetszetősek voltak ugyan, de nem leptek meg, mert valami ilyesmit is vártam tőlük.
A Velencei-hegység keleti (sukorói) felét egy széles nyereg köti össze a nyugati (pákozdi) felével. Ezen a nyergen galoppoztunk át soványmalac-vágtában a P+, S, S▲ túraútvonalat követve a túloldali ingókövek felé. Az első erősebb emelkedőn érkezett el a pillanat, amikor tényleg nagyot néztünk. Lentről a fák közül fokozatosan bontakozott ki a Pandúr-kő kilenc mamutkavicsából felépülő, valóban elképesztő kőbabaforma.
A hatalmas, de szilárd egyensúlyban álló kőhalom első látásra meghökkentő vizuális élmény, tényleg úgy néz ki, mintha egy óriás vagy egy őrült darukezelő játékból építette volna többtonnás kavicsokból. Közelebb érve a kövek aránylag könnyen mászhatók és tökéletesen stabilan állnak egymáson. Nyilván sejtettem, hogy a formáció felépítésében a természet keze lehet, de nehezen tudtam elképzelni.
És akkor jöjjenek a cikk elején említett kriptogenetikus úton képződött gránitellipszoidok! Amikor utánanéztem az ingókövek, köztük a Pandúr-kő keletkezéstörténetének, ebbe a magyarázatba botlottam. Ez lényegében azt jelenti, hogy a Velencei-hegység hatalmas gránitteste a föld alatt alakult ki 291–271 millió évvel ezelőtt, amikor a magmás kőzetolvadék 3–7 km-es mélységében megszilárdult és gránittá kristályosodott.
A gránitos kőzet lassan emelkedett a geológiai mozgások hatására és közben a repedéseibe beszivárgott oldatok szépen darabolni kezdték. A gömbölyűre málló, felszínre bukó gránitellipszoidokat a szél és a víz tovább csiszolta, és megalkotta nekünk az ingóköveket, például a Pandúr-követ. Azaz a daru szerepét a tektonikus mozgás, az óriásét pedig az erózió töltötte be. Ami nagyon érdekes még, hogy a kialakulás közben egészen érdekes és szilárd egyensúlyi helyzetbe kerültek a kövek.
Ez legjobban a Pandúr-kőhöz legközelebb eső Kockánál látszik, ami olyan, mintha egy krupié hatalmas keze vetette volna el, de gurulása közben hirtelen megállt az idő és az élén egyensúlyozva maradt volna. Innen a jelenség elnevezése: ingókő, bár ha valaki megpróbálja emberi erővel ezeket a bizonytalannak tűnő sziklákat megingatni, az csalódni fog, mert nem fog menni.
Hasonló egyensúlyi sziklahalom a Pogány-kő, ami a nyugati oldal egyik legmagasabb pontja és mint ilyen, a tetejére felmászva nagyszerű körpanorámát ad. Központi fekvése a legnépszerűbb turistacélponttá teszi, sokkal többen szoktak lenni ott, mint, mondjuk a rejtettebb, de látványosabb Pandúr-kőnél.
A Pogány-kő falát megtisztelték cirill betűs graffitivel 40-50 éve az itt állomásozó orosz katonák, jelezve az utókornak: senki se felejtse el, hogy a hegység nagy része szovjet katonai gyakorlótér volt a szocializmus végéig. A kőhalom neve azonban régebbi történelmi időszakokat is idéz: egyes magyarázatok szerint nemcsak a földmozgató erők, hanem emberi karok is segítettek az ingókövek felállításában.
Azaz e megfejtés szerint itt volna a magyar Stonehenge, Európa egykori egyik legnagyobb naptemploma, aminek hatalmas szakrális építményeihez az 1500-as évekig visszajártak az emberek ősi pogány szertartásokat tartani és részesülni a földcsakravonalak pozitív energiakisugárzásában. Így volt vagy nem, a szokatlan lelkesedést magamon is észrevettem, igaz, inkább az ingókövekkel megszórt szelíd fennsík hangulatának köszönhetően.
Mielőtt elindultunk lefelé, szemügyre vettük a laposabb Izabella-követ és még néhány név nélküli társát a hullámzó, gyepes fennsíkon, és leültünk pihenni az egyik púpra valaki által felcipelt utcai padra. A P+ útról Pákozd elérése előtt még volt egy utolsó kisebb kitérőnk, nem hagyhattuk ki ugyanis a Belső-hegy két oldalán elhelyezkedő Gomba-követ és Kis-Cipót, mint az ingókövek illusztris példányait.
Az útvonal nagyítható túratérképen:
Azok, akik kocsival jönnek és az autót a startpont feletti dűlőút mellett hagyják, jobban teszik, ha a Kis-Cipótól átvágnak Pákozd felső csücskén és a szántón a kezdőpontra, ahol az autót hagyták. Azoknak viszont, akik tömegközlekedéssel érkeznek, érdemesebb beereszkedniük Pákozd központjáig, és a helyi vendéglőben egy nagy adag töltött karajjal búcsúztatni a túrát, majd innen elbuszozni Székesfehérvár vagy Velence felé.
Nekünk a túra után még maradt időnk és energiánk elgurulni a tópartra a Szúnyog-szigeti hajóállomáshoz és bevetni magunkat a náddzsungelbe, valamint elsétálni a közeli 1848-as emlékműig, ami egy rendkívül eklektikusra sikeredett katonai emlékpark közepén áll.
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk.
További Szépkilátás túrák a közelben:
