A 2020-as kijárási korlátozás alatt ismertem meg a Bakony szélének egy nagyon érdekes, eldugott részét. Középkori várrom, lőtértorony, tankcsapdák és UFO nyomok a Fajdas-hegyen és környékén. (A Szépkilátás blog korábbi posztja alapján.)
Inotai hőerőmű, péti nitrogénművek, óriás katonai lőterek: Várpalota nevéhez az elmúlt évtizedekben olyan asszociációk tapadtak, amitől a legtöbb túrázónak feláll a hátán a szőr és reflexből messzire kerüli a környéket. Csakhogy az idők változnak. A hőerőmű bezárt, a katonai nagyüzem elmúlt és a Palotai-Bakony, ahogy itt a Keleti-Bakonynak ezt a részét emlegetik, nagyszerű, sőt, különleges túratereppé vált.
Alapvetően olyan túraterepeket keresünk, ami Budapestről egy órán belül elérhető kocsival, és kevésbé népszerűek, aminek köszönhetően nincsenek sokan. Várpalota még így se jutott volna eszembe, ha egy ismerősöm nem ajánl nagyszerű medvehagymázó helyet Hétházpusztánál a Bakonyban. Az út keresztülvitt Várpalotán, és visszafelé jövet megakadt a szemem egy furcsa formájú kilátón, amit párszor már láttam korábban. A lakótoronyszerű kilátóban az is fura, hogy nem csúcson áll, nem is túl magasan – a környékbeli hegyeken több jobb pont is lett volna az elhelyezésére.
Megnézzük magunknak ezt a kilátót, gondoltam, és leparkoltunk az út mellett egy murvás részen. A kilátóhoz egy tábla mellett kellett elmennünk, ami arra figyelmeztetett, hogy itt fekszik egy lőtér is, amin néha éleslövészetet tartanak. Mikor odaértünk a toronyhoz, és elolvastam rajta a feliratot, minden összeállt. A Maderspach Viktor mérnök, vadász, vadászati szakíróról elnevezett kilátó korábban lőtértorony volt, és a lövészeteket felügyelték róla.
A mostani várpalotai lőtér három hatalmas, összefüggő katonai területből áll, ami nyugatról keletre sorakozik a Veszprém fölötti térségtől Várpalota fölöttig, sőt egészen Bakonykútiig nyúlik 45 kilométer hosszan 2-15 kilométer széles sávban. Ez Közép-Európa legnagyobb katonai lőtere. Ahol manapság a NATO gyakorlatozik néha, a rendszerváltás előtt a szovjet hadsereg volt az úr. Régebben a folyamatos lövészettől, ágyúzástól remegtek Várpalota házainak falai, a tankok hatalmas portengert kavartak nap mint nap. Ma már a lőtér egyes részei Natura 2000-es területek. Több a kiránduló a széles tankutakon, mint a katona. Az, hogy itt több mint száz éve katonai lőtér van, paradox módon segített, hogy a sziklagyepes, kopár, sziklás-karsztos táj szinte eredeti formájában megmaradjon.
A 246 méter magasan álló kilátó annyira lakályos, hogy nyáron simán beköltöznék, ha betehetnék néhány egyszerű bútordarabot. A kilátás főleg dél felé, a Sárrét lapálya irányában látványos. Mint egy gigantikus ipari múzeum: jól látszik Várpalota lakótelepe, mögötte Pétfürdő a vegyiművekkel, valamint a három hatvanméteres inotai hűtőtorony, ami a romos erőműépülettel vadromantikus-posztapokaliptikus kulisszát kínál a derűsen illatozó sziklagyepes lejtőnek.
A felrobbant aknavető
1994 augusztusában négy katona életét vesztette itt a katonai lőtéren egy balesetben, továbbá hárman súlyos, hárman pedig könnyebb sérüléseket szenvedtek. Éleslövészet közben ugyanis felrobbant egy 120 milliméteres aknavető. Ez egy olyan fegyver, amit megközelítőleg függőleges helyzetben állítanak tüzelőállásba, a töltés is felülről történik. Valószínűleg rátöltés történt, azaz két gránát került az aknavetőbe, s ez okozta a robbanást. A korabeli lapok szerint a detonáció erejére jellemző, hogy Kránitz százados, irányító tiszt is, aki 150 méterre volt a lövegtől a lőtértoronyban, a robbanás pillanatában, súlyosan megsérült. Sérülése után a lőtértorony mellett álló szolgálati gépkocsin hajtott be a várpalotai kórházba, ám a boncolási jegyzőkönyv alapján „életének megmentésére lehetőség nem volt”.
A kilátót az egykori tankúton kialakított terepkerékpárút köti össze a Várpalota felől a Bakonyba ékelődő Várvölggyel, ahol térképem szerint várrom roskadozik, valamint barlangok, kilátóhelyekkel tarkított sziklaormok sorjáznak. Mivel a hely hangulata annyira megfogott minket, rögtön el is határoztuk, hogy következő héten visszajövünk, és bringával vagy gyalog felderítjük azt a részt is. A következő héten szintén a műutat keresztező tankút szélén parkoltunk. Lehetett volna Várpalota határán is, onnan valamivel közelebb lett volna a Várvölgy, de mostanában nem szeretik az emberek, ha túrázók parkolnak a házaik közelében, ezért jobb a békesség. Az egykori tankúton 20 percig tartott míg elértük a Várvölgy alját a dél felé lejtő karsztos gyepes mezőkön keresztülhatolva.
A Várvölgyben két turistautat is lehet választani, hogy feljussunk a látványosabb részekhez. A kék jelzésű tanösvény a völgy aljában hág felfelé, a piros kereszt viszont egy idő után kijön a mély völgyből a völgyvállra, és egy szép, ligetes-sziklagyepes fennsíkszerű képződményen halad párhuzamosan – több sziklapárkányos kilátóterasszal fűszerezve. A piros keresztet választottuk, és nagyon nem bántuk meg. Sütött a nap, de kissé fújt a szél: a fák friss zöld lombok alatt hajladoztak, a tisztásokon a vidám színű mezei virágok bólogattak. Balra a távolban a Bakony hegycsúcsai, jobbra lent a mély völgy, legalább ötféle madárcsicsergés – hát ez az, amiért egy városi ember eljön a zajos főút melletti, ötödik emeleti, szűk lakásból.
A sziklás kilátópontokon leláthattunk a völgybe. A szűk, erdővel borított völgykanyar sziklái, természetes elzártsága éles ellentétben volt lentebbi tágas karsztos mezőkkel. Az egyik szép kilátással rendelkező ponton egy rönkpadot eszkábált valaki, itt találkoztunk két uzsonnázó túrázóval – rajtuk kívül az egész délután még összesen négy emberrel futottunk össze, ami egy napos tavaszi hétvégén nem rossz.
A negyedik kilátópont a völgyben egy kis sziklán meredező várromra nézett: itt áll régen Bátorkő vára. A nagyjából egy nagy vártoronyból álló minivár a 13. század végén épülhetett. Mátyás idejében a király egyik kedvenc vadászkastélya volt állítólag. Sok mindent nem tudni róla, de azt igen, hogy a török hódoltság idején rombolhatták le, később ezért nevezhették el Pusztapalotának. A vártorony falainak egy része még áll.
A vártól dél-nyugatra domborodik a Fajdas-hegy, ahová a tanösvény visz fel. Ezt a csúcsot még mindenképpen meg akartuk nézni, mert igen érdekeseket hallottam róla, akár igaz, akár nem. A tanösvényt nem egyszerű követni, kijárt út nem nagyon van. Vagy mert senki nem kíváncsi a Fajdas-hegyre, vagy mert az UFÓ-k eltakarították... Szóval elvergődtünk az egyre erősödő szélben a kopár tetőre, amin egy beton csonkagúla (földmérési alappont) jelezte a 413 méter magasan domborodó hegytetőt. Leültünk egy szélmentesebb helyre, hogy elfogyasszuk a szendvicseinket. Míg majszolgatjuk, felidézem a 2016-os UFO magazin cikkét, ami egy furcsa 1992-es esetet ír le.
Január 3-án, 12 óra előtt a város határában működő benzinkút kezelője, Papp Tibor értesítette a helyi rendőröket, hogy egy szürkésfehér színű, gömb alakú, autó nagyságú tárgy felfoghatatlan sebességgel, de teljesen hangtalanul, körülbelül 200 méteres magasságban, lapos szögben átrepült a mintegy három-négy kilométerre északra található hegyoldal irányába, majd hirtelen átbukott a hegygerincen, és eltűnt a megfigyelők szeme elől. Ezt követően mintegy 10-15 méter átmérőjű, henger formájú, vaskos füstoszlop tört fel a magasba, s rá egy másodpercre láng is felcsapott a szóban forgó helyen. Öt autóval húsz rendőr indult a helyszínre: a Fajdas-hegy tetejére, ahol több száz négyzetméteres területen, szinte szabályos kör alakban parázslott az aljnövényzet – legalábbis ezt nyilatkozta Sütő József százados a Magyar Televízió helyszínen forgató stábjának. Nem sokkal később a szintén riadóztatott tűzoltók is megérkeztek a helyszínre, és különös jelenségről számoltak be: a tűz a növényzet alsó, földfelszínhez közeli részeit néhány centiméter magasságban elszenesítette, annál feljebb viszont meg sem pörkölte. Hivatalosan a vizsgálat nem jutott semmire, többen gömbvillámra gyanakodtak.
Mi mindenesetre nem éreztünk bizsergést, semmihez sem hasonlító furcsa szagokat, vagy furán forró talajt, dehát ez 28 év elmúltával nem is csoda. Ha volt is itt valami – UFO, gömbvillám, vízjégmeteor, vagy csak Gazsi gyújtotta fel a kiömlött pálinkát a gyepen az elpöckölt cigicsikkel –, ma már nem tudjuk, mi volt az. A Fajdas-hegy neve pedig kutakodásom alapján onnan jön, hogy Mátyás idejében itt űzték a vadászok a fajdkakasokat, amiből ezek szerint elég sok lehetett erre.
Viszont a kilátás még szebb volt innen, mint a Maderspach kilátóból. Még a távoli Péti-hegyen álló geodéziai mérőtornyot is kivettem Pétfürdő felett, ahol februárban teljesítménytúráztunk. Mivel a szalámis szendvics is elfogyott, én is eleget kattingattam a fényképezőgéppel, ezért elindultunk lefelé. A hegycsúcs alatt elhaladó murvás-köves kerékpárutat választottuk visszafeleútnak, gyorsabbnak és kényelmesebbnek ígérkezett. Az út szélén több betongúlát is láttunk, amire tankok voltak felfestve, valószínűleg ezzel jelezték régebben a tankutat. Félúton egy bunkerbe is beleütköztünk. Régen géppuskás őr ült benne, ma szeméthalom. Jó két óra alatt értünk vissza a kocsihoz.
Konklúzió: A Fajdas-hegyi túra egy kellemes, mindennel együtt öt órás séta, de terepkerékpárral is kényelmesen megtehető. Gyalog a Maderspach-kilátóval együtt 15 kilométeres távot jelent, de különböző igények szerint szakaszolható, darabolható. A kirándulás gyerekekkel, nagyival is bejárható. Aki a barlangokat szereti, a Várvölgyben haladjon, aki a kilátást, az pedig fentebb, a piros kereszten, de variálható is a kettő. Az elmúlt hétvégén nem voltak sokan, öt óra alatt összesen hat emberrel találkoztunk, tehát a biztonsági távolságot nem nehéz betartani.
A Szépkilátás – A Telex túrarovata friss anyagokból, valamint a korábbi blog.hu-s Szépkilátás blog túraleírásainak az archívumából állt össze. Ez a poszt 2020-ban jelent meg, de hangulatában most is ugyanilyen végigjárni az útvonalat.
További Szépkilátás túrák a Bakonyból: