Tavalyelőtt indult a bolondok napi túrasorozatunk, amiben először a vértesi Lófingató-hegyet, majd a börzsönyi Bugyihó csúcsot másztuk meg. Idén a Bakonyban vadásztunk a furcsa nevű helyekre. (A Szépkilátás blog korábbi posztja alapján.)
Alapjában véve először a bakonyi Gyilkos-tavat szerettem volna megnézni egy könnyed márciusi túra keretében a fiúkkal, de ahogy a tavat kerestem az openstreetmaps térképén, egyből megütötte a szememet a tőle mintegy három kilométerre dudorodó Durrantós-tető (425 m). A Durrantós-tetőről rögtön beugrott a Taliándörögd melletti Fingó-kút, és már készen is volt a túratervünk a Bolondok napjára.
A túrát végül egy kicsit előbbre hoztuk március közepére. Három fiamból és nyolc éves unokahúgukból állt a bolondnapi expedíció. Bakonybélnek vettük az irányt, és a településtől északra, az odvaskői parkolóban hagytuk a kocsit. A Gerence-patakon átkelve nyugat felé fordultunk, és egy nedves völgyön elindultunk a Gyilkos-tó, azaz ahogy a térképen szerepel, a Hubertlaki-tó felé.
Elég hamar elértük a Sombereki-sédet, ami vadul kígyózott a turistaút mellett. (A séd, mint sejthető, forrást jelentett a XI. században (sedu), később pedig patakot értettek alatta. Magyarország területén több mint egy tucat séd csörgedezik, de van egy csak simán Séd nevű 70 kilométeres patakunk is Veszprém megyében).
Körülbelül 3 kilométer lekutyagolása után bukkant fel előttünk a Hubertlaki kulcsosház, amit nemrég raktak rendbe. A hangulatos ház kapós lehet, most is nagy társaság bográcsozott az udvarán. A háztól pár száz méterre fekvő Gyilkos-tavat eltettem a visszaútra, hogy majd akkor lelkesítse az elcsigázott gyerekkedvet, és továbbcsörtettünk a Durrantós-tető felé.
Ahogy elhagytuk a tó környékét, az addig 15-20 túrázó/félóra mennyiség nullára csappant. Úgy tűnik a hegy a neve ellenére nem vonzza a turistákat. Szerencsére. A gyerekek teljesen jól bírták a 7,5 kilométeres utat, jókedvűen rugdosták az avart. Ha elunták, akkor számomra ismeretlen nyelven egy online űrjátékról cseréltek haditapasztalatokat, ilyeneket például, hogy: „Én meg Piranhával mentem Arénázni, és lelőttem egy Liberatort.”.
A Durrantós-tető aljában kisebb sárdágványon kellett átkelni, de már láttuk a célt. Ez a domb itt a képen:
Felfelé még megküzdöttünk a tüskés aljnövényzettel, és közben közvélemény-kutatást végeztem a hegy nevével kapcsolatban. Az elképzelések között szerepelt fingó (durrogtató) juhász vagy erdei állat, széltől durrogó hegy, petárdázás. Ahogy utána olvastam, még ez utóbbi állt a legközelebb a valósághoz.
Bár számos hegyünk kapta nevét a természet hangjelenségei után (Dobogókő, Zengő, Üvöltő-hegy), itt nem erről van szó. A megfejtés Dornyay Béla Bakony című könyvében olvasható: a löszdombokból kiemelkedő hegy mészkőből és ez alatt fekvő krétamárgából áll. Mindkét kőzetet mészégetésre használták. A krétamárga az égetéskor erősen pattog és durrog. Innen kapta nevét a hegy.
Bár elviccelődtünk a csúcson azzal, hogy egy kis bableves vacsorával felidézhettük volna a mészégetős korszakot a Durrantós-tetőn (más térképeken Durrogós-tetőn), lezártam a témát azzal, hogy az túl olcsó poén lett volna. Helyette megeszegettük a csúcscsokit, legyen energia a visszaútra.
Egy óra alatt visszaértünk a turistaházhoz, ahol ráfordultunk a tóhoz vivő ösvényre. Itt már újból nagy volt a forgalom. Egy tízfős csapat jött szembe, és a tónál is voltak öten-hatan. A tó mellé állított infotábla szerint a Gyilkos-tó neve eredetileg Hubertlaki-tó, a közelben található Hubertlakról (az egykori erdészházról, ami helyén most turistaház van). A nyolcvanas évek közepén alakították ki vaditatónak. A helyén egy égeres állt, amit a víztükörből kiálló facsonkok jeleznek. Ezért is hívja a népnyelv az erdélyi Gyilkos-tó után bakonyi Gyilkos-tónak. A lenti képen az erdélyi változat, lehet méricskélni, melyik a szebb:
A tó hangulata leginkább egy teliholdas éjszakán jön át szerintem. Persze csak akkor, ha nincs a közelben még kismillió turista, aki szintén egy ilyen élményre gyúrna. A fiúk az első pár perc után beleuntak a nézelődésbe, és amíg én fotóztam, a gát legveszélyesebb része felett ugráltak. Szerencsére (most) nem esett bele senki a vízbe, és csak térdig lettek sárosak, mire a kocsihoz értünk, a 15 kilométeres túra végére. Az idő elszaladt, majdnem 4 órát meneteltünk (a szint oda-vissza 400 méter), ezért az innen még egy óra autózásra levő Fingó-kutat egy héttel későbbre halasztottam.
Tipp: Visszafelé, a Durrantós-tető és a Gyilkos-tó között félúton látható a Forrasztó-kői Exótakert. Mi kihagytuk véletlenül, de aki szeret más éghajlat (leginkább a trópusok) alól áttelepített fákat, főleg fenyőket, cédrusokat, tujákat nézegeteni, hogy bírják a hazai klímát, az a kis elkerített területen belemerülhet a tanulmányozásukba.
Fingó-kút szarvasaganccsal és tányérantennával
Aztán eljött a következő hétvége, újból kocsiba ültünk a fiúkkal (ezúttal Amerika kolléga csatlakozott hozzánk), és meg sem álltunk Taliándörögdig. A Fingó-kútról körülbelül egy éve hallottam először, nem is tudom, hogy botlottam bele. De akkor rögtön elhatároztam, hogy meg kell néznünk magunknak. Több felől meg lehet közelíteni, sőt murvás erdei út is visz oda, de úgy gondoltam, hogy ha túrázunk, akkor a legjobb Taliándörögd felől támadni. A település mellett vannak ráadásul az egykori Űrtávközlési Földi Állomás hatalmas tányérantennái is, amit habnak szántam a fingótortára.
A Fingó-kúthoz nem visz kijelölt turistaút, szekérutak és erdei utak szövevényén kell keresztülvergődni. Hiába volt nálam GPS, többször rossz irányba kanyarodtunk a csomópontoknál, mire elértünk a Róling tanyáig, az első értékelhető tereppontig. Az oda vezető ösvény egy fáján ugyan lógott egy belépni tilos tábla, de egyszerűen nem tudtunk másfelé kerülni.
A tanya előtt egy horgásztó hullámzik, amit a Ráskai-patak vizéből kapja az utánpótlást. Mivel jó idő volt, kisebb csoport horgász sürgölődött a parton, ügyet se vetve ránk. A közelben egy padon letelepedtünk, és jól beszendvicseztünk. Innen már egészen közel volt a Fingó-kúti pihenőhely, de mivel a murvás út megkerülte a hegyet, a fiúk megszavazták, hogy vágjunk át toronyiránt.
A döntést a nadrágszárunk bánta, amit alaposan megtépett a tüskés aljnövényzet, viszont Vili felfedezte az eddigi összes kirándulásunk legnagyobb kincsét: egy fél szarvasagancsot. Ez túlnőtt a korábbi, legyektől nyüzsgő kutyatetemen és a hófehérre szikkadt tehénkoponyán is. Lelkesen felkapta, és onnantól szinte ki se lehetett venni a kezéből. (Itt még nem tudtam, hogy a szarvasagancsot nem lehet elhozni az erdőből, de erről később.)
A nagy örömben észre se vettük, hogy a Fingó-kúthoz érkeztünk. A kút egy foglalt forrásból, és egy pár méterrel lejjebb kivezetett fémcsőből áll, amiből szép sugárban folyik a víz. Bingó!
A kút onnan egyébként kapta nevét, hogy alatta bizony „vulkáni tevékenység utóműködése” tapasztalható, legalábbis ez áll a mellé elhelyezett információs táblán. Mi is úgy tettünk, ahogy a táblán az írás tanácsolta: leguggoltunk a foglalás elé, és türelmesen vártunk a feltörő gázok miatti buborékokra. És valóban: kb 20-30 másodpercenként cseresznyényi buborékok törtek a felszínre! Úgy látszik, hogy a ritkán feltörő gázok rögtön elkeveredtek a levegővel, mert semmi büdöset nem lehetett érezni a víztükör felett. Vagy Héphaisztosz mester szimplán szagtalant fingik.
Miután így jól elszórakoztunk, nekiálltunk megkeresni a környéken elrejtett geoládát. Nem volt egyszerű, a fiúk már fel is adták, amikor megleltem egy igencsak triviális helyen. Jól rá is csodálkoztunk, mert ilyen mini geoládát még nem láttunk.
A széles murvás úton indultunk vissza, amiről a Vendel-forrásnál tértünk le ismét az erdőbe. Az erdei út azonban, bár láthatóan traktorkerekek is jól megtaposták, egy idő után szertefoszlott, és ott álltunk az erdő közepén. Átvágtam magam a dzsindzsán a legközelebbi térképen jelzett ösvény felé, az viszont egy magán telek kerítésének vezetett. Az ellenkező irányban azonban némi tévelygés után sikerült utat találni, ami kivitt a mezőre, ahonnan egy hosszú dűlőúton bedülöngéltünk Taliándörögdre.
Bár jót túráztunk, és egy agancsot is találtunk, ezt a 12 kilométeres utat inkább biciklivel javaslom megtenni, egy két egyéb célpontot is bevonva. Az erdőn át remek murvaút vezet, a forgalom nulla, gyalog viszont állandóan akadályba ütközik az ember, ráadásul a tüskés aljnövényzet nyáron valószínűleg áthatolhatatlan lesz több helyen.
Az aganccsal pedig az a helyzet, hogy hazaérve felhívtam egy erdészeti ismerősömet, aki azt mondta, hogy tilos elhozni az agancsot az erdőből, de a tiltást az orv-agancsgyűjtők miatt hozták, akik agancshullatáskor állatkínzó módszereket is alkalmaznak a minél több trófea begyűjtésére (majd eladásukra a feketepiacon). Mindenesetre írtam a Bakonyerdő illetékes erdészetének, hogy megvenném vagy visszaadnám az agancsot, és döntsenek, mi legyen. Meglepetésemre a következő választ kaptam az erdészeti igazgatótól:
„Valóban tilos az engedély nélküli szarvasagancs gyűjtés, de az Önök törvénytisztelő magatartása példaértékű ebben az országban. Gratulálok a megtalálónak és fogadja ajándékként a Bakonyerdő Zrt. Monostorapáti erdészetének ajándékaként. További élményekben gazdag természetjárást!”
Erre csak azt mondhatjuk: Köszönjük szépen!
Parkolási helyünktől 3 kilométert kellett gurulnunk a falun keresztül az űrtávközlési állomásig, aminek 3 óriási tányérantennája ma is az eget kémleli. Hogy folyik-e még valami párbeszéd a műholdak és az állomás között azt nem tudni, mert az 1977-ben épült és 2006-ban bezárt állomást ma állítólag a katonai hírszerzés üzemelteti.
Az tény, hogy az állomás körül magas kerítés, vad kutya és tucatnyi kamera vigyázza, ne jusson be senki, valamint a honvédség kezelésében van a kitett tábla szerint. De hogy a hírszerzés mire használja az egykor tévéadások, telefonbeszélgetések, majd internetes adatok továbbítására szolgáló ósdi szovjet antennákat, rejtély.
A két túra útvonala:
A Szépkilátás – A Telex túrarovata friss anyagokból, valamint a korábbi blog.hu-s Szépkilátás blog túraleírásainak az archívumából állt össze. Ez a poszt 2016-ban jelent meg, de hangulatában most is ugyanilyen végigjárni az útvonalat.
További Szépkilátás túrák a Bakonyból: