A nemzeti park, aminek a bejáratánál le kell adni a szendvicset, nehogy ránk jöjjön a medve

Rengeteget gugliztam, mielőtt eldöntöttük volna, hogy San Franciscóból elautózunk a Yosemite Nemzeti Parkba. Ennek két oka volt: egyrészt egyetlen napunk volt a túrára január közepén, így nagyjából tíz napsütéses órával számolhattunk csak az oda-vissza 6-7 órás útra, másrészt a januári időpont miatt a park egy része le is volt zárva. Végül nem is a Google, hanem az előző napon Instagramon látott sztorik győztek meg: a feltöltések alapján leesett ugyanis a hó, a látvány pedig gyönyörű volt, igazi téli csodavilág, amiért végül úgy döntöttünk, megéri reggel 5-kor autóba ülni.

A Yosemitéről az a kép élt a fejemben, hogy télen nem különösebben érdemes odamenni – nekem legalábbis, mivel nem űzök semmilyen téli sportot, a túraútvonalak egy jelentős része pedig zárva van az időjárás miatt. Tény, hogy egy vízeséshez sem tudtunk felmászni, vadvirágot nem láttunk, és mosómedvével sem találkoztunk, pedig ezek mind rajta lettek volna a bakancslistámon. Láttunk viszont helyette gyönyörű havas tájat, hóvízesést (van ilyen?), és tömegnyomor sem volt az egyetlen túraútvonalon, amin végigsétáltunk.

A Yosemite Nemzeti Park felé vezető út egy darabig dögunalmas autópálya, szerencsére pont ez a rész volt az, amit még sötétben tettünk meg. San Franciscóból indultunk. A GPS azt írta, hogy 3,5 óra alatt a park bejáratánál leszünk, amiben azért erősen kételkedtünk, mivel a nagyjából 225 kilométeres út jelentős része szerpentines, de végül tényleg nem volt ennél sokkal több. Nagyjából egy-másfél óra után megálltunk kávéért és útravalóért, megint csak sikerült meglepődni, hogy a kávé Amerikában inkább kávéízű víz. Egy egyszerű benzinkúton a csapolható cukros üdítőből akkora a választék, mint egész Magyarországon összesen, az édességekben pedig érzésre megint legalább másfélszer annyi a cukor, mint itthon. De szükség volt az energiára, mert egész napos sétát terveztünk, így igazából senki nem bánta, hogy betankoltunk szénhidráttal.

Ahogy kelt fel a nap, a táj is egyre változatosabb lett. Egy darabig az angol vidéken éreztük magunkat a birkákkal teli, valószínűtlenül zöld legelők és kis kőházak mellett elhaladva, aztán ezeket leváltották a kisebb hegyek és a rajtuk kanyargózó szerpentinek. Útközben láttuk a San Pedro víztározót is, ami a Yosemite egyik fő folyóján, a Tuolumne-on fekszik. A táj gyönyörű, de különösebben nem lenyűgöző, ugyanilyen szerpentinek ugyanilyen hegyeken Magyarországon is vannak.

Ahogy közeledtünk a park bejáratához, úgy kezdtem el egyre inkább aggódni: bár a képek alapján a Yosemite gyönyörű, addig csak olyan hegyeket és erdőt láttunk, amit tényleg Magyarországon is találni, vagy legalábbis egy-két órás autóútra a határtól – ezért kár lenne megtenni azt a 17 órás repülőutat San Franciscóig. Ahogy viszont egyre közelebb értünk a völgyhöz, a táj megváltozott: a hegyek és a fák is nagyobbak lettek, itt már lehetett sejteni, miért is annyira népszerű ez a park, hogy évente 3,5 millió ember látogatja meg átlagosan.

A Yosemite Nemzeti Park jelenlegi formájában 1906 óta létezik, de a völgyet már 1864-ben is védett területté nyilvánította Abraham Lincoln amerikai elnök. A területen amerikai őslakosok éltek egészen addig, amíg 1851-ben egy kaliforniai milícia elüldözte őket. A telepesek ezután szállásokat húztak fel a környéken, vasútvonalat építettek, a turizmus pedig a Yosemitéről készült gyönyörű festmények és fotók hatására indult meg. Nemzeti parkká azért alakították, hogy megvédjék az egyedi állat- és növényvilágát. Mint a legtöbb nemzeti park az Egyesült Államokban, ez is fizetős: a behajtásért 35 dollárt kellett fizetnünk, ami autónként értendő, és több napra is érvényes. Így ha valaki kempingezni menne, vagy megszállna a park területén – amire egyébként szebbnél szebb helyeken van lehetőség –, azt is megteheti újabb díjfizetés nélkül.

Ahogy szóba került, hogy a Las Vegas-i kütyüexpó miatt szervezett amerikai utazásom során elmegyek a Yosemitébe is, az egyik falmászó barátom azonnal kiadta az ukázt: az El Capitan nevű hegyet mindenképpen nézzem meg, és fotózzam le neki, mert ez legendás a mászók között, a modern sziklamászás mekkájának is szokták hívni. Még talán az is hallott róla, aki nem mozog ezekben a körökben: 2017-ben bejárta a világsajtót, hogy Alex Honnold kötél és mindenféle biztonsági felszerelés nélkül elsőként mászott fel a sziklafalon, ami óriási teljesítmény, tekintve, hogy az óriási kőtömb nagyjából teljesen függőleges. Mindez 3 óra és 56 perc alatt sikerült neki, még elképzelni is nehéz, hogy valaki ennyi ideig húzza fel magát egy ilyen sziklán. Honnold egyébként a 2307 méteres csúcs előtt majdnem tíz évvel a Yosemite másik nagyon híres hegyét, a 2693 méteres Half Dome-ot (félkupolát) is megmászta.

Ennél, illetve a szintén óriási teljesítménynek számító utah-i Moonlight Buttressnél is nehezebb falat az El Capitan, mivel egy 915 méter magas, teljesen függőleges sziklafalról beszélünk. Honnold ráadásul a Freerider útvonalon jutott fel, ami még a rendelkezésre álló megoldások közül is a legnehezebbnek számít, korábban ugyanis az is nagy szó volt, ha valaki kötélbiztosítás mellett fel tudott jutni. A teljesítmény a szóló szabadmászásban a Holdra szállással ért fel. Az Amerikai Alpesi Klub szerint körülbelül 15-25 ember juthatott fel az El Capitan csúcsára 24 órán belül szabadmászásban, ami abban különbözik Honnold teljesítményétől, hogy ugyan mászást segítő segédeszközöket nem használ, de biztonságit, például köteleket, igen. Honnold viszont teljesen egyedül, egyetlen mászócipővel és magnéziával felszerelkezve hódította meg a csúcsot.

Az El Capitan a Yosemite-völgy szívében van, először nem ezt, hanem a szintén lenyűgöző Half Dome-ot látja meg az ember, ahogy közeledik. Az első vízesés, amibe belebotlottunk, a Bridalveil Falls (menyasszonyi fátyol vízesés) volt. Nem volt különösebben látványos, május körül nagyobb a vízhozama, de nagyon örültünk neki, mivel azt hittük, szinte semmilyen vízeséshez nem lesz szerencsénk a januári időszakban.

A vízeséstől nem messze megláttunk egy zárható szekrényt, ahová a túrázók a magukkal hozott ételeket tehetik – nem javasolt ugyanis kajával nekivágni a túraútvonalaknak a medvék miatt. A Yosemite a nevét is a grizzlimedvéről kapta. Hasonló kifejezést használtak ugyanis a déli miwok őslakosok a medvefélékre, és az amerikaiak, akik először érintkeztek az eredeti lakókkal, yosemitáknak nevezték őket. Szerencsére ez a lényegesen agresszívabb medvefaj már nem él a környéken, lehet viszont többek között fekete medvével találkozni, ami ugyan sokkal szelídebb, mégsem egy életbiztosítás, ha a velünk hozott szendvicsekre fáj a foga.

Mi nem terveztünk nagy túrát a januári hideg és hó miatt, így nem használtuk a szekrényeket, de a park területén több helyen is van belőlük. Részletes tájékoztatót is olvashatunk rajtuk, hogy mit tegyen az ember, ha mégis medvébe botlik. Bár a fekete medvék nem alszanak téli álmot, a téli időszakban kevésbé aktívak, így reménykedtünk, hogy nem kerül sor hasonló kalandra. Végül szerencsére sikerült lehozni a napot medvék nélkül.

Itt is szembejött velünk az a jelenség, amit a Halál-völgyben is megtapasztaltunk: az amerikaiak szeretik az olyan nemzeti parkokat, ahol autóval is meg lehet nézni mindent. Ha valahol az út szélén sok kocsi áll, borítékolható, hogy a közelben van valami érdekes – néha mi is így lőttük be azt, hogy hol érdemes megállnunk egy picit bámészkodni. Volt néhány alapvető célpontunk, de több olyan helyet is találtunk így, amire nem készültünk előre.

Ilyen volt a második vízesésünk is, ami tulajdonképpen nem is víz- hanem hóesés volt: az időjárás miatt ugyanis víz helyett szó szerint porhó hullott. Pedig a Yosemite-vízesés fénykorában 739 méteres magasságával a világ legmagasabbjai közé tartozik, most viszont se grandiózusnak, se vízesésnek nem tűnt – vékony fonálként csordogált róla a hó, és gyűlt össze az alján. Azért megnéztük, és végigsétáltunk a híres Swinging Bridge-en is (hintázó híd), ami már régóta nem hintázik: az 1964-es árvízben annyira károsodott, hogy lecserélték egy lényegesen stabilabbra.

Ezen a ponton mentünk lábon is először egy kicsit többet, egészen pontosan nagyjából 10 percet: egy kicsit továbbautózva ugyanis láttuk, hogy nagyon szép kilátás nyílik a Half Dome-ra, de meglepő módon nem igazán lehet megállni a közelében. Rögtön megértettük, miért van lezárva rengeteg túraútvonal: még ezen a kicsi, teljesen sík szakaszon is jeges volt a hó, nehéz elképzelni, mi lehet például egy sziklás emelkedőn. A kupola persze gyönyörű, és van egy különleges hangulata annak is, ahogy az ember a hó csendjében nézi úgy, hogy rajta kívül csak egy-két ember lézeng a környéken. Láttam képeket a területről korábban, ahol libasorban sétálnak az emberek a járdán, ezt simán lecserélem a kicsit hidegebb, de turistáktól kevésbé hemzsegő januárra.

A tavaszi/nyári szezonhoz képest persze alapvetően több a negatívuma egy januári Yosemite-kirándulásnak, mint a pozitívuma: a korábban említett, szegényesebb vízesések mellett a szebb ösvények sem járhatók, és azért mégis jobb 20 fokban sétálgatni és piknikezni, mint 0 fok körül fagyoskodni.

Elmentünk a völgyi látogatóközpontba is, ahol megint csak alig lézengett ember. Az egyik itt dolgozótól megkérdeztük, hol tudnánk egy kicsit túrázni, ha már itt vagyunk. Mondtam neki, hogy engem nagyon érdekelne például a Halott Óriásnak nevezett alagútfa. Szerencsére ez pont egy könnyebb sétányi táv, és a hóban is abszolút könnyen járható – lett volna, ha nem futócipőben érkezem túrabakancs helyett, de utóbbira nem volt már helyem a bőröndömben. Így visszaautóztunk a park bejárata felé, attól nem messze kezdődik ugyanis a túraútvonal a Tuolumne ligethez.

Ahogy leparkoltunk a túraútvonal elején, egy varjú szállt az autónkra, amit akár még vészjósló előjelnek is tekinthettünk volna, ha hinnénk az ilyenekben. Itt még fogalmunk sem volt, hogy a vadőr szerinti „könnyű, 2 mérföldes séta” olyan amerikaiasan könnyű, vagy inkább olyan osztrákosan, ahol hegymászást és via ferratát jelentene ugyanez a mondat. Szerencsére hamar kiderült, hogy tényleg egy könnyű sétáról van szó, és ha az ember jó tempót tart, és nem nézelődik túl sokat, egy óra alatt meg lehet járni autótól autóig a nagyjából négy kilométeres távot.

Persze mi nem rohantunk, hiszen azért voltunk itt, hogy legalább egy kicsit túrázni tudjunk. Az útvonal szinte folyamatosan ereszkedett (itt már sejtettük, hogy visszafelé nehezebb dolgunk lesz), és ahogy lejjebb értünk, a fák egyre robosztusabbak, a törzsek egyre vastagabbak lettek. Néhányuk törzsén égésnyomok látszottak, ezek nagyrészt ellenőrzött tüzek nyomai: a fenyőféléknek szükségük van ilyesmire, hogy az alsó ágaiktól letisztítsák a törzseket, és a tobozok kipattanhassanak, szétszórva a fenyőmagokat.

Az ereszkedő szakasz végén elértünk a Tuolumne ligethez, ami a Yosesmite Nemzeti Park három mamutfenyő-ligetének egyike: ennél híresebb a déli területeken található Mariposa és a Merced néhány mérföldre nyugatra a Tuolumne-tól. A mamutfenyő-ligetekben nem ritkák egyébként az olyan alagútfák, mint amihez mi túráztunk: a Calaveras Big Trees Állami Parkban és a Sequoia Nemzeti Parkban is van, sőt, a Yosemitében kettő is található: az egyik a Halott Óriás, a másik pedig a Kalifornia Alagútfa a Mariposa ligetben.

A Tuolumne liget bejáratát külön tábla jelzi, pedig nem nehéz észrevenni nélküle is, hogy beléptünk az óriásfák birodalmába. Bár itt nincs annyi hegyi mamutfenyő, mint a Sequoia Nemzeti Parkban, akad azért bőven, az USA Nemzeti Park Szolgálata szerint nagyjából két tucatnyi. Az úton az i-re a pontot egyértelműen a Halott Óriás teszi fel, ami, ahogy a nevéből is kiderül, egy óriási, félbetört halott fatörzs, amibe a 19. században vágtak alagutat.

Az 1800-as évek végén, amikor a turizmus beindult a Yosemite területén, a helyi vállalkozók mindent megtettek, hogy növeljék a látogatók számát. 1878-ban egy csoportjuk úgy döntött, hogy kiváj egy óriási mamutfenyőt a ligetben, és alagutat hoz létre benne – úgy gondolták, ez vonzza majd a turistákat. A fán volt már természetes vájat, egyes források szerint erdőtüzek miatt, ezt egyszerűen kitágították, és akkorára formálták, hogy egy lovaskocsi is átférjen alatta.

Az alagútfa gyorsan népszerű látnivalóvá vált, és a világ minden tájáról érkeztek hozzá a turisták. Az évek során a Yosemite Nemzeti Park egyik legismertebb látványosságává vált. A fa állítólag már akkor nagyrészt halott volt, amikor elkezdték vájni. A Mariposa ligetben álló Wowona alagútfa a történetek szerint ennél még népszerűbb volt, de 1969-ben kidőlt, ma már csak az elfekvő törzse látható.

A tuolumne-i alagútfa, amit lejjebb egy látványos ügynökségi képen mutatunk meg, majdnem a túraútvonal végén található. Kicsit továbbhaladva még néhány nagyobb mamutfenyőt és egy kidőlt, megfeketedett fenyőtörzset lehet látni. Visszafelé az útvonal már kicsit combosabb, mint lefelé, értelemszerűen azért, mert folyamatosan emelkedik, de egyszer sem annyira vészesen, hogy egy közepesen jó kondiban lévő ember ne tudná viszonylag rövid idő alatt lesétálni. Pláne úgy, hogy a látvány tényleg kárpótolja az embert: a csendes, téli erdőben magasra nyúló fenyők kicsit földöntúli hangulatot kölcsönöznek az egész környéknek, és bár itt találkoztunk jó néhány túrázóval (köztük egy általános iskolás osztállyal is), mégis az összbenyomás az volt, hogy mennyire békés, nyugodt a környék.

Így, ezzel a túrával együtt a konklúzió az, hogy a Yosemitét télen is érdemes meglátogatni – ha az ember ebben az évszakban jár a környéken, ne hagyja ki semmiképp. Ha viszont teheti, inkább késő tavaszra, kora nyárra vagy kora őszre tervezze a túrát, mert akkor aztán oda túrázik, ahová szeretne. A parkban ugyanis összesen több mint 1000 kilométer hosszú turistaút húzódik, amelyek akár igazán távolra is elmerészkednek a völgytől. A mondás az, hogy a legtöbb látogató a parknak csak az 1 százalékát fedezi fel még jó időben is, ami igazán kár – még az utakról, télen is látszik, hogy a nemzeti park csúcsidőben lenyűgöző látvány.

A Yosemite Nemzeti Park nagyítható térképen:

Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram-, vagy a TikTok-oldalunk.

További amerikai túrák a Szépkilátás rovatban:

• Földöntúli tájon jártunk az amerikai Halál-völgyben
• A világ legelvarázsoltabb túraútja: a Babafej-ösvény
• Magyar lány az USA legbrutálisabb túráján: Találkoztam grizzly medvével is, nem bántott
• Mit tegyél, ha egy éhes puma néz rád a sötétből? – így járta végig két magyar a 4200 kilométeres amerikai túrát
• Földi űrutazás és világszép panorámabudi az Atacama-fennsíkon