Amikor a vb-döntő közvetítésére készültünk a szerkesztőségben, ügyeleti társam, Flachner Balázs viccesen azzal kezdte, hogy a bronzmeccsen már ellőtték az összes gólt, és tuti 0-0-s döntetlen lesz. Közel járt, de szerencsére nem az összes gólt lőtték el Bukayo Sakáék és Kylian Mbappéék az instant vb-klasszikussá vált tízgólos bronzmeccsen: egy gól még maradt a tárban, és ha nehezen is, de a spanyoloknak sikerült azt belőniük.
Ferran Torres a 106. percben felvágta a labdát a léc alá, az addig fantasztikus védéseket produkáló Emiliano Martínez itt már nem tudott újabb bravúrt bemutatni. Az argentin csapat mindene, Lionel Messi viszont sem ez előtt, sem utána nem tudott megvillanni, az angolok ellen 40-50 percet kiválóan játszó argentinok a döntőben vagdalkozásra cserélték a játéktudást. Bár ebben a szemet hunyás révén bírói segítséget is kaptak, végül a futball győzött, a majdnem az egész világbajnokságon dominánsan játszó Spanyolország nyert, és 2010 után megint, egy újabb hosszabbításos vb-döntővel felért a világ csúcsára. Lassan már kötelező lesz egyébként a hosszabbítás a vb-döntőben, a hat legutóbbi fináléból öt nem dőlt el a rendes játékidőben, az egyetlen kivétel a 2018-as döntő volt, amiben a franciák 4-2-re nyertek a horvátok ellen.
Felesleges túlragozni az argentin taktika – már ha volt ilyen – hátulütőit. 120 perc alatt nem volt kaput eltaláló lövésük, kapu felé tartóból is csak kettő, és ebből az első jóval 110 perc után jött. Az első félidőben több szabálytalanságuk volt, mint passzuk a támadóharmadban. Lionel Scaloni hat cseréjéből egy volt támadó szellemű játékos, a 70. percben beállt Giuliano Simeone, aki túl sok mindent nem tett hozzá a játékhoz 50 perc alatt.
Argentína mintha nem akart volna nyerni, ezért nem is nyerhetett. Főleg úgy nem, hogy az azért az egész vb alatt világos volt, hogy majdnem mindent a 39 (a vb elején még 38) éves Lionel Messire építenek, a döntőben viszont semmiféle támogatást nem kapott a többiektől. Persze ez nem is lett volna könnyű, a spanyolok tökéletesen fojtották el az argentinok játékát, már az előtt is, hogy a 90+3. percben Enzo Fernández piros lapja után emberelőnybe kerültek.
Rodri vállán nyugszanak
Bár a mostani spanyol keretben már senki sincs a 2010-es világbajnoki alakulatból – a legnagyobb sztárok a lelátón figyelték az új generációt –, a vb-döntőre készülés közben biztos előkerült a 2010-es, Hollandia elleni finálé, ami minden idők talán legpiszkosabb vb-döntője volt, ilyen jelenetekkel:
A spanyoloknak, akiket akkor azért nem kellett félteni, most is hasonlóval kellett megküzdeniük, de többnyire nem ültek fel a provokációnak, tették a dolgukat. Abból pedig volt elég, Luis de la Fuente szövetségi kapitány taktikája ugyanis az egyik, ha nem a legmelósabb a futballban.
A taktika látványosabb fele a végtelennek tűnő labdajáratás, amivel folyamatosan azt keresik, hol van rés az ellenfél játékában, hol rontott el valaki egy átadást, hol maradt le egy védő egy fél ütemmel, hol hagyott ki valaki egy pillanatra. A franciákkal 1998-ban világbajnok Thierry Henry így jellemezte, hogy milyen a hasonló, labdabirtoklásra alapuló csapatok ellen játszani: „Mintha víz alatt lenne a fejed, mintha fuldokolnál.”
A spanyol játékszellem másik, talán még fontosabb kulcsa, hogy ha véletlenül labdát vesztenek, azonnal két-három játékos ugrik oda, hogy csak hibátlan labdakezelés, hibátlan passz, hibátlan indítás útján maradhasson az ellenfélnél a labda. Nemhogy lövőhelyzetet nem engednek, de épkézláb támadásépítést sem. Egy-egy váratlan vagy épp zseniális húzásra kárhoztatják az ellenfelet. Az M4 Sport stúdiójában Hegedűs Henrik valahogy úgy fogalmazta meg, hogy ha a spanyoloknál van a labda, ha nem, mindig úgy helyezkednek, hogy az ellenfélnek folyamatosan oda kelljen futnia, ahova nem akar. Találó leírás, jól bemutatja, mennyire idegesítő, meddőnek ható a spanyolok elleni építkezés.
Persze mindez kifizetődő. A spanyolok történelmet írtak azzal, hogy úgy lettek világbajnokok, hogy nyolc mérkőzésen egyetlen gólt kaptak, Belgium tudott csak betalálni ellenük a negyeddöntőben. Két éve, amikor Európa-bajnokok lettek, a csoportkört még lehozták kapott gól nélkül, de aztán sorban Grúzia, Németország, Franciaország és Anglia is betalált ellenük, igaz, legyőzni egyik sem tudta a spanyolokat – akik immár 38 mérkőzés óta veretlenek, ezzel megdöntötték az olaszok 2018–21 közötti, 37 meccses rekordját.
Mindkét fő taktikai pillérnél Rodri az alap, ő a nyugvópont, a többi játékos hozzá képest helyezkedik, ő diktálja a tempót. A vb-döntőben sem volt ez másként, mindig azt tette, amit kellett, labdát szerzett, passzopciót adott a társaknak, vagy ha úgy jött ki, felborította az épp meginduló Lionel Messit az első ivószünet előtt. Az egész vb alatt olyan volt, mintha mágnesként vonzaná a labdát, pedig csak arról van szó, hogy a 30 éves, korábbi aranylabdás játékos mostanra olyan tökéletesen helyezkedik, pláne ebben a spanyol rendszerben, hogy mindig ott van, ahol lennie kell. Nem véletlen, hogy nem sokkal a becserélése után Leandro Paredes egy Rodri elleni szabálytalanságért kapta meg a sárga lapját, az argentin csapat egyik legkeményebb embere tudta, hogy valamivel meg kell próbálnia kizökkenteni Rodrit. Nem sikerült.
Rodrit végül meg is választották a vb legjobb játékosának, de a spanyolok egyéni díjak terén is taroltak: a legjobb kapus Unai Simón, a legjobb fiatal játékos pedig Pau Cubarsí lett.
Kockáztattak, bejött
Amikor 2004-ben az argentinok első, 1978-as vb-aranyát nyerő szövetségi kapitány, César Luis Menotti azt mondta a nemzetközi szinten nem túl jó eredményeket elérő spanyol futballról, hogy „Spanyolországnak el kell felejtenie a Fúriát, és el kell döntenie, hogy torreádor akar lenni, vagy bika”, elég nagy vihart kavart. Aztán kiderült, hogy igaza van. 2008-ra, akkor még Luis Aragonés vezetésével, szép lassan elfogadta a spanyol válogatott, hogy a labdatartás a fő identitása. Vicente del Bosque, Julen Lopetegui, beugróként Fernando Hierro, Luis Enrique, Robert Moreno és most Luis de la Fuente is hozzátette a maga ötleteit, csiszolta a rendszert. Az eredmény magáért beszél: három Eb- és két vb-cím, illetve egy Nemzetek Ligája-ezüst az elmúlt 18 évben.
Pedig amikor 2022 decemberében kinevezték spanyol szövetségi kapitánynak De la Fuentét, nem sokan hittek a sikerében. Az utánpótláscsapatokkal addig mindent megnyert, amit lehet, de felnőtt csapattal még soha nem dolgozott. Viszont tökéletesen ismerte a taktikát, a környezetet, és mivel nagyrészt mellette nőttek fel, a játékosokat is. Ettől még kockázatos lépés volt az ő megbízása, de bejött. De la Fuente elsősorban az ellenfél tiszteletét, illetve türelmet és nyugalmat nevelt a játékosaiba. Ez a döntőben is látszott, nem ültek fel az argentin provokációnak, kitartottak az eredeti terv mellett, ami aztán meghozta a várt eredményt.
„Soha nem képzeltem volna, hogy ilyesmit átélhetek. Mindig csak azt szerettem volna, hogy élvezzem azokat a pillanatokat, amiket éppen megélek [az utánpótlás-válogatottaknál]. Mindig ott dolgoztam és ott edzősködtem, ahol lenni akartam. Ha visszatekintünk erre az útra, ezt a sikert semmiképpen sem érhettük volna el ezek nélkül a játékosok nélkül, illetve anélkül a tudás nélkül, amit a rendelkezésünkre álló játékosállományról, valamint a spanyol futballisták játékáról és versenyszelleméről szereztünk” – mondta a világbajnoki cím megnyerése után De la Fuente.
Márpedig ő elég sok tapasztalattal bír minderről. Unai Simónnal, Rodrival és Mikel Merinóval nyerte meg 2015-ben az U19-es Európa-bajnokságot. Simón, Merino, Fabián Ruiz, Dani Olmo és Mikel Oyarzabal ott voltak a 2019-es U21-es Eb-győztes keretében. Most pedig a felnőttek között is együtt szerzik a sikereket. A végig egy rendszerben, jó pár esetben egy edzővel nevelkedő játékosok olyan összhangban vannak a spanyol csapatban, ami a nemzeti válogatottak esetében nagyon ritka.
Az Arsenallal edzőként három angol bajnoki címet nyert, egy Bajnokok Ligája-döntőbe is bejutott Arsène Wenger 2010-ben egy UEFA-rendezvényen érzékletes hasonlattal jellemezte a klubcsapatoknál és a válogatottak mellett dolgozó edzők munkája közötti különbséget. Azt mondta, hogy a szövetségi kapitányoknak „gyorskaját kell csinálniuk, amire alig van idejük. Alig van idő edzeni, a csapat stílusán dolgozni”, úgyhogy ösztönös, tűzoltás jellegű edzőmunka kell. „A klubcsapat edzője sokkal inkább olyan, mint egy séf, akinek van ideje egy kifinomult fogás elkészítésére.”
De la Fuente helyzeti előnyben van, de rácáfolt erre. A világbajnokságon a legkifinomultabb fogást tálalták fel a spanyolokkal.
Megállíthatatlanok?
De nem csak a spanyol férfi válogatottól lehetünk elájulva. Amellett, hogy a férfiaknál jelenleg ők az Eb- és vb-címvédők, a spanyolok az első nemzet, amely a férfiaknál és a nőknél is egyszerre világbajnok: a spanyol női válogatott 2023-ban ért fel a csúcsra. A legutóbbi U19-es Európa-bajnokságot szintén a spanyolok nyerték a férfiaknál és a nőknél is – U17-es szinttől felfelé pedig összesen 16 címet szereztek az elmúlt öt évben.
E címek közül az egyik nem sokkal a felnőtt vb-arany előtt jött. Július 11-én az U19-es férfi csapat lett Európa-bajnok, meglehetősen meggyőző teljesítménnyel. A csoportkör három meccsét 14-0-s gólkülönbséggel nyerték, Walest 7-0-ra, Dániát 3-0-ra, a végül vb-ezüstérmes Németországot 4-0-ra verték. Az elődöntőben a horvátokat ejtették ki 3-0-val, majd a döntőben a németeket verték újra 2-0-ra. Öt meccsen 19 gólt lőttek, és egyet sem kaptak. A legeredményesebb spanyol José Antonio Morante volt 4 góllal, tehát nem egy emberre építettek, mint anno a norvégok, amikor Erling Haaland egymaga 9 gólt rúgott az U20-as vb-n a Honduras elleni 12-0-s győzelem alatt.
És ez még csak a kezdet. Nem véletlen, hogy a vb-győztes kezdőcsapatba két 19 éves játékos, a középhátvéd Pau Cubarsí és a jobbszélső Lamine Yamal is befért. Egyrészt mindketten korszakos tehetségek, másrészt a korosztályos csapatokba annyi új játékos jön, hogy simán felküldhetnek a felnőttek közé ilyen játékosokat. Cubarsí amúgy a vb-n játszott nyolc mérkőzés minden percét pályán töltötte, és kulcsszerepe volt abban, hogy a spanyolok csak egy gólt kaptak. Előttük csak három játékos játszott és nyert vb-döntőt a 20. születésnapja előtt: Pelé 1958-ban, az olasz Giuseppe Bergomi 1982-ben és Kylian Mbappé 2018-ban.
A nagy vb-menetelés közben egészen hihetetlen statisztikák jöttek össze. Lamine Yamal 19 évesen már úgy 28-szoros válogatott, hogy még nem kapott ki a spanyolokkal. Fabián Ruiz jól ütemezte a válogatott meccseit, ő 50 meccsen veretlen spanyol mezben. De la Fuente az Eb- és vb-meccseket nézve összesen 15 meccs óta veretlen, sőt csak egy döntetlenjük volt, a Zöld-foki Köztársaság elleni meccs a mostani vb elején.
A siker máshol is átütő. Miközben egy korszakosan jó spanyol válogatottat látunk felnőni, az edzőképzésük remeklése is látható, a kispadon ugyanis uralják a klubfutballt. A jelenkor két, talán legmeghatározóbb edzője, Pep Guardiola és Luis Enrique is spanyolok, ahogy a friss angol bajnok Arsenal edzője, Mikel Arteta, az Európa-ligát megnyert Aston Villa menedzsere, Unai Emery, a Liverpool irányítását nemrég átvett Andoni Iraola, illetve a Chelsea és a Fulham kispadjain ülő Xabi Alonso és Álvaro Arbeloa is.
És hogy mi maradt még? Mindig, ami jön.
„Amikor vége lett a döntőnek, pár játékosom odajött, hogy »Mester, mi maradt még, amit megnyerhetünk, amikor mindent minden kategóriában elnyertünk?«. Arra a konklúzióra jutottunk, hogy még ott van a következő [Anglia ellen, a Wembley-ben játszandó] szeptemberi meccsünk, mert ez a csapat egyszerűen nem ismer jóllakottságot. Mi már most a szeptemberi meccsre gondolunk. Történelmi sikert értünk el, de a célunk mindig ugyanaz: meccsről meccsre haladni” – mondta De la Fuente a vb-döntő után. Valószínűleg az angolok esetleges legyőzésével sem érnék be sokáig, főleg, hogy 2030-ban a spanyolok lesznek a vb társrendezői Portugáliával és Marokkóval.
(Források: The Athletic | BBC | The Athletic)
