Ki ez az edző, aki jobban összerakta a spanyolokat, mint Luis Enrique?

A 2010-es világbajnoki cím után ismét vb-döntőt játszik Spanyolország. 2014-ben címvédőként óriási meglepetésre már a csoportkör végén kiestek, a hollandok ötöt rúgtak annak a védelemnek, ami az előző vb-n és Eb-n összesen nem kapott annyit.

2018-ban megzavarhatta a csapatot, hogy a vb előtti utolsó pillanatban történt váltás a kapitányi poszton, a keretet a tornára felkészítő Julien Lopetegui helyett Fernando Hierro vette át az irányítást a vb előtti napokban, miután Lopetegui a Real Madridhoz írt alá. Ettől még persze le kellett volna győzniük a házigazda oroszokat a nyolcaddöntőben, ha már előnybe kerültek egy öngóllal, de az 1-1 utáni – olykor kínzóan unalmas – labdatartás kevésnek bizonyult, végül tizenegyesekkel estek ki. Ugyanígy jártak 2022-ben is, amikor szintén a nyolcaddöntőben, Marokkó ellen járatták a meccs java részében a labdát, a kapura viszont nem jelentettek igazi veszélyt. Itt 0-0-s döntetlen után estek ki tizenegyesekkel. Luis Enrique a kiesés után lemondott, és a spanyol szövetség pedig nem sztáredzőt, hanem egy olyan szakembert jelölt a legfontosabb tisztségbe, aki utánpótlás vonalon felettébb sikeresen dolgozott.

A spanyol szellemiségre jellemző volt mindig is a nevelőedzők iránti hála, Vicente del Bosque sikerei csúcsán, 2010-ben még az eufória pillanataiban köszönte meg azoknak az edzőknek, akik gyerekként foglalkoztak a későbbi világbajnokokkal. Úgy indokolt, hogy a munka java részét ők végezték el, neki már valójában nem is volt nehéz dolga, hiszen nagyszerű alapanyagot kapott.

Luis de la Fuente 2013-ban került a spanyol szövetség alkalmazásába, két évvel később megnyerte az U19-es csapattal az Európa-bajnokságot. Annak a csapatnak az egyik kulcsjátékosa az Rodri volt, akire most is mindenben számít. Rodri tipikusan az a játékos, aki ha nincs a pályán, akkor az egész csapat megérzi a hiányát, jó példa erre a Manchester City. Ha ott van, nem fog cselsorozatokat bemutatni, de valahogy mindig ott áll, ahol lennie kell, ő az, akihez rendeződnek a társak.

2019-ben már az U21 élén állt a szakvezető, amikor megnyerte a 16 csapatos Eb-t, ahonnan csak a csoportelsők mehettek tovább. Csak néhány név ebből a csapatból: Dani Olmo, Mikel Oyarzabal, Fabián Ruiz. És akit legtöbbször csereként küldött pályára, az nem más, mint a vb-n is csodacserének számító Mikel Merino, aki a padról beállva Portugália és Belgium ellen is győztes gólt szerzett a hajrában.

A 2021-re halasztott olimpiára is De la Fuente vitte el a társulatot, ott másodikok lettek. A brazilok elleni döntőben Oyarzabal ugyan gólt lőtt, a hosszabbításban vereséget szenvedtek.

De la Fuente nem volt extra játékos, noha megfordult a korosztályos válogatottakban, és két bajnoki címet szerzett az Athletic Bilbaóval (1983, 1984). Arra nem volt esélye, hogy akár a hazai pályán 1982-ben megrendezett vb-n vagy két évvel később az Eb-döntős csapatban ott legyen. 1987-ben ment el a Sevillához, majd négy szezon után visszatért a baszkokhoz, 1991–93 között volt ismét a Bilbao játékosa – Jupp Heynckes nem igazán számított rá –, majd az Alavésben fejezte be 31 évesen.

Karrierje alatt kétszer játszott magyar csapat ellen, a Ferencváros elleni 1982-es UEFA-kupa meccsen Budapesten le-, hazai pályán becserélték. A Fradi egyébként a szűk, 2-1-es Üllői úti győzelem után a San Mamésben hátrányba került, de gyorsan egyenlített, és ki is húzta az 1-1-es döntetlennel a meccset. Ez azért volt nagy szó, mert az Újpest pár évvel korábban kapott egy sima ötöst a baszk fellegvárban.

Szóval nem volt nagy játékos, volt baloldali védő és szélső is, de azt nagyszerűen mérte fel, mi kell a 2010-es években ahhoz, hogy valakiből topjátékos legyen, és mi kell ahhoz, hogy egy csapat átütően tudjon lehozni sorozatmeccseket.

2022. december nyolcadikán nevezték ki a felnőtt csapathoz, ami első hallásra szokatlan volt, mert ha csak az európai sztárcsapatokat nézzük végig, nem egy szokványos út, hogy annak adnak bizalmat, aki a korosztályos válogatottakkal sikeres. Egyébként a fia is a labdarúgásban is dolgozik mint elemző, és a spanyol kapitány állítása szerint Alberto felkészültebb nála, többet tud a játékról, a szenvedélye példaértékű.

Luis de la Fuente a múltjából kiindulva és a játékosok képességeit ismerve gyorsan felfedezte, mi az, amire mindig lehet építeni, hogy a spanyol stílust győztes filozófiává tegye. Hogy ne csak a monoton labdatartást lássuk viszont, hanem hegye is legyen egy csapatnak. 2024-ben nagyon jól ráérzett arra is, melyik posztokon kell az idősebbekhez nyúlni, Dani Carvajal és César Azpilicueta is a csapat tagja volt még.

Amikor őt kinevezték, még a hírhedt csókbotrányba belebukó Luis Rubiales volt a spanyol szövetség elnöke. Ő volt az, aki a világbajnoki női csapat egyik játékosát szájon csókolta az eredményhirdetéskor, az emiatt kirobbant botrány után kellett távoznia. Hogy akkoriban megérzés volt-e De la Fuente kinevezése, vagy épp nem volt jobb, ma már mindegy, mert azóta nem volt olyan nagy torna, hogy a válogatott ne jutott volna döntőbe.

2024-ben de la Fuente megverte az angolokat az Eb-döntőben, most Dél-Amerika bajnoka vár a csapatára, és az, hogy megmutassa, miként tudják kivenni Lionel Messit a játékból. A francia támadósort tökéletesen semlegesítették, a döntő semmihez sem fogható feszültségében arra is képesek lehetnek, hogy felőrlik Argentínát.