Csak a világbajnoki ezüst nincs ott a Puskás Múzeumban, mert arra nem volt büszke

Amikor a Puskás-hagyaték 2011. novemberében Magyarországra érkezett, az elsők közt nézhettem végig a naplóit, a relikviáit Felcsúton. A hatalmas ládák a könyvekkel, fotókkal, mezekkel és cipőkkel évtizedeken át porosodtak egy spanyolországi nyaralóban, és csak Puskás halála után tértek vissza az országba. Puskás a naplóiban precízen vezette, hány kilót kellett fogynia, leírta, ahogy 1958-ban fóliába csavarta a testét edzéskor, hogy a Real Madrid játékosa lehessen, vagy hogy hét és fél éven át mellőznie kellett az alkoholt, hogy a legmagasabb szinten tudjon teljesíteni. A Realban már akkor is a világ legjobbjai játszottak, általában a legjobb korban, ahogy most is. Ő viszont harmincon túl volt, amikor odakerült, nem kis kockázat volt a leigazolásában. A másodvirágzás elcsépelt szó, de az ő esetében komolyan kell venni: ha nem lett volna az életének madridi korszaka, a világ szegényebb lenne egy legendával.

Egészen groteszk, hogy ezt a legendát évtizedeken át éppen a hazájában nem ismerték eléggé.

A Puskás Arénát 2019. november 19-én adták át, de a Puskás-múzeum akkor még nem nyitott ki. Már ott volt az útbaigazító táblákon a név, de a kiállítás zárva maradt, mert a stadion építését koordináló kormánybiztos, Fürjes Balázs jobb színvonalút szeretett volna. Schmidt Mária, a Terror háza főigazgatója kapta a felkérést.

Aztán jött a koronavírus-járvány, és végül 2021 őszén indult el érdemben az új, monumentális múzeum megépítése, ami egy majdani stadiontúra egyik központi eleme is lesz. A stadiontúra műfaja amúgy szerte a világban komoly biznisz, a drukkerek szeretnek leülni a csapat kispadjára, és olyan perspektívából nézni a lelátókat, ahonnan egyébként nem látni.

A múzeumnak otthont adó toronyépületben volt annak idején az igazgatói szoba, ott voltak az üzemeltetés szakemberei, itt találkozott a válogatott a meccsek előtt, és innen indultak általában a tatai edzőtáborba, de a válogatott meccsek után itt is adtak interjút a játékosok. Bár felújították, a belső a régi Népstadion stadion színvilágát idézi. Ebben az épületben rendezték be a leghíresebb magyarról, és részben az Aranycsapatról szóló múzeumot, amiben egy teljes szint foglalkozik azzal, milyen politikai közegben kellett játszania és élnie annak idején a világ legjobb focicsapatának.

A Puskás-mítosz

Több generáció szembesülhetett azzal külföldön, hogy a „Hungary” szó hallatán emberek azonnal Puskásra asszociálnak. Hogy ez mikor változik meg, arról csak sejtéseink lehetnek, Szoboszlai Dominik talán már elindult ezen az úton. A Puskás-mítosz életben tartása már csak azért is közös ügy, mert ebből sokáig pont a magyarok maradtak ki. Az 1960-as BEK-döntőben lőtt négy gólját egész Európa ünnepelte, Erdélyben vagy a Vajdaságban is láthatták az ott élő magyarok, de itthon nem. Az emigrálása után Magyarországon inkább ellendrukkerei voltak, olykor nem kis fejfájást okozott a propagandának már a létezése is. Amikor a Vasassal játszott a Real Madrid 1958-ban, egyszerűen nem közölte a csapatok összeállítását a Népsport, nehogy le kelljen írni a nevét. De olyan is volt, hogy a magyar újságokban tíz emberrel jelent meg a Real összeállítása.

Ma már nem csak az a korosztály van kiöregedőben, aki látta még játszani, de az is, akinek van bármilyen személyes sztorija Puskásról. Nekem megadatott egy, ami sok mindent elmond róla, és rögtön ez jutott eszembe a múzeumban is.

1999-ben az Évszázad Sportolói gálát tartották Bécsben, életem egyik első külföldi tudósítása volt. Odafelé a vonaton Puskással és a feleségével, Erzsébettel együtt utaztunk. Ami rögtön feltűnt, hogy

a magyar kalauz a vonatjegyet kérte, az osztrák autogramot.

Ahogy leszálltunk a vonatról, Puskást autó várta, de mielőtt beült volna, odament az egyik szervezőhöz, a két számára ismeretlen útitársa felé mutatott, a „zwei Junge” kifejezést csíptük el abból, amit mondott. A zwei junge voltunk mi, Szöllősi Györggyel, aki később életrajzot is írt róla, és aki nélkül a múzeum sem jöhetett volna létre. Negyedóra múlva értünk is befutott egy autó, ami abba a hotelbe vitt, ahol a világ legnagyobb sportolói voltak. Magyarországról Puskáson kívül még Egerszegi Krisztinát és Papp Lászlót hívták meg. A hotelben azt láttuk, hogy Puskás kedélyesen beszélgetett Pelével, egy fekete hajú férfi kissé lámpalázasan téblábolt körötte, aztán autogramot kért tőle. Ő volt Miguel Indurain, a legendás kerékpáros, aki ötször nyerte meg a Tour de France-t.

Csak a világbajnoki ezüst nincs ott

A múzeum sokak fejében úgy él, ahogyan az iskolai tanulmányi kirándulásokról megmaradt: mint tárgyak gyülekezete, nincs vezérfonala, csak egy gyűjtemény. Ennél a 21. században egy múzeumnak már jóval többnek kell lennie, és ezt a szintet a Puskás-múzeum is megugrotta. F. Kovács Attila díszlettervező úgy alakította ki a teret, hogy jól érezzük magunkat benne, és a villódzó LED-oszlopok se telepedjenek ránk, funkciót töltsenek be.

A múzeum mottója: „helyettünk is hős”, egyre kevésbé érthető mondat, bár ha azt az üzenetet látjuk bele, hogy a mélypontról is van visszaút, tulajdonképpen korrekt.

A kiállított tárgyak sok esetben a háttérbe szorulnak, nincs minden sarokban egy kupa, ott vannak viszont a falakon, a lépcsőfordulókban azok az emlékezetes meccsek, amiken Puskás pályára lépett, válogatott találkozók és klubmeccsek egyaránt. A tárgyi emlékek közül egy van, amire mindenki kíváncsi, mégis hiányzik:

mivel Puskás az 1954-es vb-ezüstérmére nem volt büszke, az nincs is ott a múzeumban.

Élete nagy fájdalma volt a világbajnoki döntő, amin az Aranycsapat elbukott. Azt írta róla a naplójában, a csapattagok nem tehetnek szemrehányást egymásnak, 2:0 után azt hitték, ezt is megnyerték, hiszen két héttel azelőtt a csoportmeccseken 8:3-ra verték a német csapatot. Aztán jött a rémálom, a németek felálltak a padlóról, egyenlítettek, megfordították az eredményt, Puskás 3:3-at jelentő gólját pedig elvette a bíró. Végül a németek (akkor még nyugatnémetek) nyertek, itthon pedig spontán megmozdulások törtek ki több helyen is Budapesten.

A múzeum előterében a régi Népstadion jellegzetes órája fogadja a látogatókat, és az a betűtípus, amivel az eredményjelzőre a 80-as években kiírták a gólszerzőket. Ehelyett itt most egy köszöntőt olvashatunk.

Ahogy elindulunk, a két oldali lépcső mellett egy futószalagot látunk, ami örök mozgásban van, ezen ott van néhány olyan tárgy, kitüntetés, oklevél, ami szükséges a Puskás életmű megértéséhez. Úgy kell elképzelni, mintha egy óra kívülről nem látható fogaskerekei lennének.

Az első emelet négy sarkában négy szoba fogad: ahol felnőtt Kispesten, ahol az 50-es években lakott Zuglóban, majd a madridi lakása, és végül a Logodi utcai otthon, ahol a hazatérése után sok időt töltött. Magyar nóta szól, a szoba falán pedig ott a diploma, amit akkor kapott, amikor a nemzet sportolója lett (Medgyessy Péter akkori miniszterelnök az aláírója). A madridi részen spanyol dalok szólnak, és a spanyol rádió.

Ahogy az előtérben, itt is vannak idézetek, de nincsenek idegen nyelvű feliratok, a külföldi látogatók okostelefonos applikáción nézhetik meg, mit jelentenek az idézetek, amik a Puskás-életút szerves részei.

„A bal lába többet ért, mint másnak a kettő együtt”

– ezt az a Fritz Walter mondta róla, aki az '54-es világbajnoki döntőben élete egyik legnagyobb játékát nyújtotta, és aki később azt mondta, ha aznap nem esik az eső, akkor Magyarország a világbajnok.

„Puskás Ferenc névjegye a gól volt”

– ezt Cristiano Ronaldo mondta róla, aki évtizedekkel később döntötte meg Puskás jó néhány rekordját. Mint minden spanyol és portugál játékosra a generációjából, rá is nagy hatással volt Puskás – talán azért is, mert Ronaldo és a spanyolok láthatták azt a legendás, külsővel lőtt szögletgólt, ami itthon teljesen ismeretlen volt 2013-ig. Azt a labdát, abban a cipőben úgy megrúgni és a léc alá irányítani tényleg művészet és kivételes technikai bravúr volt.

Az Aranycsapat és kora

A második szintet az 50-es évek felejthetetlen magyar válogatottjának, az Aranycsapatnak, és annak tagjainak szentelték. A harmadikon pedig az 50-es évek Magyarországa köszön vissza. Puskás legendás játékostársa, Czibor Zoltán van például az egyik emelvényen Lenin előtt, akinél senki nem utálta jobban a rendszert, és aki az ÁVH tagjaival is összeverekedett. (Ő végül a Real ősriválisánál, a Barcelonánál kötött ki az emigrációja után.)

A negyedik szinten van egy korabeli sportautó és két moziterem, az itt futó filmben elmagyarázzák, miért hozott akkora újdonságot az Aranycsapat felállása a futballba, és hogyan táplálkozott ebből később Johann Cruyff vagy akár Pep Guardiola. A mozitermek bejáratánál egy kevésbé ismert sztori fogad Horthy Miklós látogatásáról. A volt kormányzó Portugáliában a helyszínen nézte meg a csapatot 1956-ban, és meglátogatta a játékosokat. Nagy kockázat volt ebben, feszengett is a csapat, amíg Puskás Miklós bácsinak nem szólította a száműzetésben élő Horthyt.

A múzeumban dolgozik majd Détári Lajos, az utolsó világválogatott magyar játékos, aki 1993-ban is focizott még, amikor Puskás már kapitány volt. „Úgy hiszem, lesz egy-két jó sztorim, amit majd el tudok mondani a fiatalabb látogatóknak, és ha kell, akkor olaszul vagy görögül is” – mondta. Decemberben már akadémiai csoportokat visz végig a különböző szinteken.

Ez nem a magyar foci múzeuma, hanem elsősorban Puskásé. Végignézni igazi jó, ünnepi kikapcsolódás, még azoknak is, akik amúgy képben vannak az Aranycsapat és Puskás történetével, mert olyan képsorok, olyan felbecsülhetetlen értékű filmek elevenednek meg, amik vagy egyáltalán nem, vagy csak kevéssé voltak ismertek eddig. Hogy a harmadik szinten kicsit túlteng a politika, azon akár fenn is akadhatnánk, de inkább fogadjuk el, hogy a sport és a politika Magyarországon bajosan elválasztható, korszaktól függetlenül.