Varga horrorsérülése után nyilvánvalóvá vált, miért nincs Szoboszlai nélkül válogatott, illetve miért van mégis

A futball-Európa-bajnokság eddigi egyik legrosszabb meccse volt a skót-magyar, de az idő előrehaladtával egyre jobb minőségűvé vált a magyar játék. A válogatott jórészt akarati tényezőkben mutatott hatalmasat.

Meddő skót labdázgatás

A magyar válogatott – talán a jelenlegi formának és terheltségnek, sérüléseknek (Szoboszlai) köszönhetően – korlátait beismerve – ismét konzervatív védekezést választott. A centrum védelmét a skótok ellen a középső belső védőre nem kilépő és a Gilmour-McGregor duót fedező Varga kezdte meg, Sallai vagy Szoboszlai támogatta. Emellett a zónázó Styles és Schäfer középen felvették a két tízest McTominayt és McGinnt, majd ha ők szélre mozogtak, akkor Dárdai és Botka léptek fel hozzájuk. Nem volt ritka, hogy a Manchester United szuperatlétáját gyakran duplázta a keményen, többnyire kiválóan védekező Botka és Schäfer, míg az Aston Villát követőknek nem volt meglepő, hogy McGinnről nem csak Dárdai, de még a besegítő Kerkez is le-lepattant.

Ugyanakkor dicsérendő a magyar válogatott oldalra való tolódása, ahogy többnyire át tudtak fordulni és passzopció nélküli 6 az 5 elleni szituációkat tudtak kialakítani, amivel a skótokat visszapasszokba kényszerítették. Ezzel párhuzamosan a 17-19. percekben több magas letámadást és hátul egy az egyet láthattunk Kerkezéktől, amire felívelés és egy Botka-McTominay-párharc volt a válasz. A huszadik percben előbb Gilmour tudott szépen területbe indulni (Styles remekül állt ellen a cseleknek), majd McGinn fogott pozíciót Dárdai ellen, ám egyik esetben nem sikerült megtalálni a magyar tizenhatosra szabadon érkező McTominayt.

A skótok alapvetően egy 3 védő, box középpálya, 1 csatár és 2 szárnyvédős formációval próbálkoztak. Ám az első harminc percben hatalmas, 77 százalékos labdabirtoklási fölényükkel nem sokra mentek: igaz, sokszor képesek voltak szabad embereket megtalálni (a kifelé induló belső védő, vonalak közt felvevő Adams, McGinn vagy McTominay, vagy éppen McGregor). Ezekből viszont hiányzott az összehangoltság vagy a pontosság ahhoz, hogy lövési kísérletek legyenek belőlük. Az sem segítette őket, hogy az alapvetően háromemberes első magyar vonallal szemben többször indokolatlanul túl sok építkező játékos volt a labda mögött. Hendry passzainak erőssége, McKenna lassú belépései leginkább a csapattársaknak okoztak gondokat a támadások folytonossága szempontjából. A veszélyt szinte csak a Brightonban remekelő Gilmour vonalakat átütő passzai, és az ezeket felvevő első hármas ritka ráfordulásai jelentették.

Magyar labdás ötletek

A legelső ilyet a 11. percben – ekkor még tíz skót ellen – majd a 12.-ben láthattuk. Előbb Schäfer, majd Styles visszalépésével – Botkát az építkezési fázisban nem először feljebb tolta Rossi így remélve teret nyitni Szoboszlainak – , és a bal szél Sallai-Kerkez túltöltésével próbálkozott a magyar csapat. Ezek azonban csak pillanatok maradtak, a rövid passzok teljesen hiányoztak a biztonsági magyar játékból. Gulácsi, de a nyomást kapó magyar védelem (Dárdai) is inkább felívelgette a két belső védő ellen küzdő Varga Barnabásnak.

Ezen azért az előző két meccset, a védelem formáját és folyamatos átalakulását elnézve már csak azért sem kell meglepődni, mivel Skócia 7,5-ös PPDA (hét és fél passzonként avatkoztak közbe) letámadási mutatóval hozta le. Ez ugye cseppet sem meglepő félcsapatnyi Premier League, vagy Championship tetején vagy éppen a Celticben focizó játékossal rendelkező, a magyarnál egyébként mélységében és játékosminőségében picivel erősebb keretet elnézve. A hadrafoghatóságban vagy meccsfrissességben is hasonló a helyzet.

Talán ennek fejében érthetőbb a biztonságibb magyar kezdés, és hogy csak a 25. percben jött először a selejtezőben sokat látott, az Eb-n eddig csak elvétve megjelenő labdához pozicionált magyar passzjáték. Előbb még Kerkez lett volna a felvevő, de a skót megelőző szerelés és a pontatlanság megmutatta ennek az árnyoldalát is.

A következő kiemelendő jelenet a 33.-ban jött el amikor Dárdai látványosan elutasította a fordítást és visszafordított, ami ugye a mostanában igencsak szenvedő Dinizismo jojója.

Noha a kivitelezés döcögött, Schäfer kihúzódásával meglett a szabad ember. Styles sem akarta átfordítani még ekkor a játékot, de rövidesen (33:57) megtette ezt, így Dárdai remek belépése nyomán kialakult az „escadinha” vagyis a lépcső: Szoboszlai átlépése után a túltöltött 14-es zónában Varga készítette le és Sallai jutott lövéshez.

A továbbra is töredezett meccskép egyre inkább a magyar csapat irányába billent, előbb Kerkez tudott szépen a félterületbe indulni (Styles labdája hosszú volt), majd ismét a bal oldali túltöltésekkel tudott a Rossi-csapat támadni. A legnagyobb helyzet egy szépen megkomponált Szoboszlai-szabadrúgásból jött. A skótok értelemszerűen lövést vártak, az ötfős sorfal mögé McGuinn még be is feküdt, de Szoboszlai Orbánhoz ívelt, nagy helyzetét Sallai egy zárással csinálta meg. A Wyscout szerint Orbán fejese 44 százalékos helyzet volt, kicsivel megelőzve Csoboth Kevin századik perces, 37 százalékos slusszpoénját. Mindenesetre a gólt megérdemelte volna ez a variáció.

A skót futballteoretikus, Jamie Hamilton is megjegyezte, hogy a magyar válogatott szokatlan taktikai identitásából, az úgynevezett relacionizmusból keveset lehetett látni az Eb-n. Erre egyelőre egy összetett és részleges választ adhatunk.

Az Eb-selejtezők megemelték a várakozásokat, hogy a skótok ellen a magyar csapat kezdeményez, ez talán azért nem valósult meg olyan arányban, mert:

• Rossi az eredmények kontextusában (elrontott-szétpresszingelt első félidő Svájc ellen) konzervatívabban állt fel
• Erre feljogosította az első két meccsen gyengén funkcionáló védelem, aminek csak két állandó tagja volt: közülük azért nehéz azt állítani, hogy Orbánnak (a skót meccs kivételével) vagy az ötvenszázalékos sikeres akcióval teljesítő Kerkeznek jó Eb-je lenne, míg Lang és Szalai joggal kijátszották magukat.
• A leterhelt és sokszor „úton lévő” Nagy Ádám-Schäfer-középpálya, amit Callum Styles se váltott meg, de a becserélt Nagy Ádám 37 százalékos akcióhatékonysága sem.
• Míg Szoboszlai most már bevallottan sérülten játszik, „nélküle pedig nincs magyar válogatott” hát még magyar relacionializmus
• A Wyscout skótok elleni adataiból is jól kiolvasható, hogy a meccs elején a skót nyomás miatt is roppant magas, 18 százalék volt a hosszú átadások aránya, így az első harminc percben 23-35 százalékos labdabirtoklással, 77 százalékos labdabiztonsággal perceként csak 0,07 támadást tudott indítani a csapat.
• Ahogy ez elhangzott a meccs utáni nyilatkozatokban ez részben tudatos volt, de akkor javult fel a labdás játék, amikor a labda elleni – az 5,8-as PPDA, az 5 méterrel feljebb tolt csapatszerkezet, eredménye a csökkenő hosszú indítások (8-11 százalék) a biztosabb labdatartás (84 százalék) a percenkénti 0,5 támadásindítás és a fokozatosan növő magyar veszély.

Katartikus végjáték, bajtársi törődés

Láthattuk, hogy az első félidő szakmai szemmel mit mutatott, és igyekeztem felvázolni, hogy miért volt talán az Eb egyik legrosszabb meccse ez nagyon-nagyon sokáig, valamint magyar részről ennek az okait is megpróbáltam bemutatni. Ezzel a játékélmény esztétikai hiányával nyilván semmi gond nincs, az elmúlt harminc évben is néhány nagy tornagyőztes tudta csak megugrani ezt.

Általában a kortárs válogatott futball a klubfutballhoz képest létező deficitekről szól, illetve azoknak a sokszor össze nem illő elemeknek az emberi és taktikai összeillesztéséről, szerencsés esetben az egók menedzseléséről, vagy szerényebb képességű anyagból kicsivel jobbnak a kihozásáról.

Amennyire igaz volt az eredménykényszer és a stressz hatása a játék minőségére az első félidőben, úgy kezdett ez egyre inkább lebomlani az idő előrehaladtával. A második félidő eleji magyar jobboldali nyomást (Botka nagy bedobásai, Bolla beívelései Dárdai keresztjei után) egy rohanó, szétesedező átmenetekben és hibákban gazdag meccskép követte, aminek emblematikus pillanata, ahogy Szoboszlai erejét megfeszítve akar, de nem tud Robertsonnal dűlőre jutni. Legkésőbb Varga Barnabás horrorsérülése után teljesen nyilvánvaló volt, hogy miért nincs Szoboszlai nélkül magyar válogatott. Pontosabban, hogy miért van, hiszen hozzá a meccsen felnövő Schäferrel, az Eb-n Gulácsi mellett a legkiegyensúlyozottabb teljesítményt nyújtó Sallaival a hatvanadik perc környékén is jórészt akarati tényezőkben mutatott hatalmasat ez a csapat.

Külön kiemelendő emberileg az a pályán mutatott vezérszerep és bajtársi törődés amit a Liverpool klasszisa illetve Sallai képviselt, mint ahogy a meccs utáni nyilatkozatokból is a magyar futballközbeszédből-kultúrából számtalanszor hiányzó emberség és összetartás.

Láthattuk például azt a mentális erőt, ami az egyébként a sérüléssel bajlódó Szoboszlaiból előtört – pl. a 76. perces „croqueta” cselnél a tizenhatoson belül, de Sallai folyamatos beindulásait, Szalai és Orbán kétségbeesett rohamait, Schäfer és Bolla fáradhatatlanságát is említhetnénk. Illetve utóbbi helyén a 86.-tól Csoboth Kevin, aki Andy Robertson ugyanekkori lecserélése után már sokkal többet indulhatott el befelé. Talán mindent elmond, hogy a 14 magyar kísérlet majdnem fele, hat, a 88. perc után jött, ahogy a nyílt játékhelyzetből elért minőségi helyzetek is, kizárólag a Főnix Gold-os „Csobothlai” (bocs) duó koprodukciójában.

Az ekkor már fokozhatatlan izgalmakat azért a skótok Shankland és Armstrong mögéindulásai és a szögleteik tették végtelenül izgalmassá. Ám ekkor jött előbb Ádám Martin blokkja a saját kapujánál, majd a Sallai-Szoboszlai-Csoboth trió, akik ebből a három a négy elleni szituációból 11 másodperc alatt ide jutottak.