Miért omlott össze a Liverpool a fantasztikus szezonja végére?
2024. április 26. – 18:01
Március közepén a leköszönő Jürgen Klopp Liverpoolja még a Manchester Cityt lefutballozva nemcsak versenyben volt mind a négy trófeáért, de komoly esélyekkel állt. Aztán egy valószínűtlen 3–4-es vereség – két hosszabbításos Manchester United-góllal az FA-kupában – már rontott az összképen, de a legnagyobb pofont az Atalanta elleni, megérdemelt EL-kiesés jelentette. A Fulham ellen behúztak egy döntetlenszagú meccset, de két másik bajnokit is elveszítettek – vagyis annyit, mint az előző 42-ből összesen. Mivel a Chelsea-t elgázoló Arsenallal szemben 3 pont és 15 gól a hátrányuk, és míg a City a Brighton elleni erődemonstráció után 2 ponttal és eggyel kevesebb meccsel szintén a Liverpool előtt áll, szinte biztos, hogy a bajnoki cím is elúszott.
Négy részletben keressük a magyarázatot a Liverpool és Klopp fantasztikusan induló szezonjának kifulladására.
1. Rossz helyzetkihasználás nyomás alatt
Nyilván a legegyszerűbb a visszaesést az elmúlt öt meccsen hiányzó hat gólra fogni, illetve az átlag 10 százalékos helyett 4,6-os lövési hatékonyságot hibáztatni. Kicsit mélyebbre ásva azt látjuk, hogy pont a véghajrában a Liverpoolnak kollektíve akut gondjai akadtak a helyzetek gólra váltásával: a United elleni, elképesztően szerencsétlen döntetlenkor Szoboszlai Dominiknak, az Atalanta elleni odavágón Darwin Núñeznek, a visszavágón Mohamed Szalah-nak/Luis Díaznak, az Everton ellen pedig mindegyiküknek akadtak kimaradt nagy helyzeteik.
Mivel a Liverpool nyilván továbbra is élvonalban van a kidolgozott helyzetek mennyiségében, szinte bántó az, ahogy kilógnak az idei top 10-es góltermelő csapatok közül helyzetkihasználásban. Ugyanakkor az is látszik, hogy a 76,5 xG (várható gól) és az ebből elért 71 gól különbsége az utóbbi pár bajnokin (United, Everton, Crystala Palace) adódott össze, vagyis addig minden rendben volt, sőt.
Egyénekre lebontva, a kiváló Liverpool „fanalyst” Andrew Beasley mutatta meg, hogy tulajdonképpen Cody Gakpo kivételével minden egyes játékos kevesebb helyzetet lő be vesztes helyzetben (13 százalék az átlag 39-hez képest), mint döntetlen vagy vezetés esetén. Núñez 30 kihagyott nagy helyzete ezen a ponton már nem lehet újdonság. „A különböző elemző-jósló modellek most 45-52 százalék esélyt adnak a Liverpool bajnoki címére. Lehet, hogy egy ilyen kiélezett bajnokságban, ahol a Citynél a sérülésből visszatérő Kevin De Bruyne egyből meccset nyer, és a T1000-es Haaland a hó végén állhat majd készen, tényleg Núñezen és a befejezésein múlik majd minden” – írtuk januári prognózisunkban.
Az utóbbi kilenc meccsén egy gólra futotta tőle a tökutolsó, 90 bekapott góllal már Premier League-rekordot megdöntő Sheffield United ellen. Mellé „felzárkózott” a másik, portugál ligából jött, ár-érték arányban szintén kicsit csalódás Luis Díaz is. Persze nem érdemes az xG-alulteljesítők idei impozáns listáját nézve hatalmas konklúziókat levonni, hiszen számos kutatás és pont a Liverpool BL-győztes igazolási politikája (Mané, Szalah, Firmino) bizonyítja, hogy a helyzetbe kerülés és a lövések generálása a megismételhetőség szempontjából fontosabb, mint a befejezések.
A harmadik, persze rangsorban az első erő a liverpooli gólfelelősök közül Mo Szalah, akinek három hónapja 27 kanadai pontja (gólja és gólpassza) volt, ám április végén csak 23 gól és 12 gólpassz áll a neve mellett. Az Athletic minapi cikkében rámutatott, hogy noha Szalah idén kreatívabb lett, és hozza a meccsenkénti xG-jét, sérülékenyebb és gólszegényebb is. Idén először a lehetséges meccspercek csak 73 százalékát játssza, míg beigazolódni látszik az, amit a Liverpoolt közelebbről figyelők már egy ideje mondanak: már nem olyan százalékban veri meg az emberét, mint korábban. Januári cikkünk óta az egyiptomi csatárnak három bajnoki gólja van 510 perc alatt (kettő akciógól, egy büntető).
Luis Díaz a portói 63-69 százalékos hatékonyságához képest a tavalyi 49 után idén 47 százalékban tud sikeres lenni az angol bajnokságban – és talán ő a legvalószínűbb távozó is.
A Liverpool pechjére az egyedüli biztos befejezőt Diego Jotának hívják. Jotának azóta 496 perc alatt öt gólja is akad, noha két hatalmas helyzetét vesztes állásnál ő sem tudta gólra váltani. Mindenesetre Jota +4,7-tel az xG-jét felüllőve például a Fulham ellen segített, de sérülékenységét jellemzi, hogy az volt február közepe óta az első meccse, ahol 45 percnél többet játszott, majd a góljánál meg is sérült. Az utóbbi négy idényből harmadjára fordul vele elő, hogy húsznál is több meccsről marad le.
Ezzel el is érkeztünk a Klopp-hattyúdal neuralgikus pontjához.
2. A fáradtság és a sérülések visszaütése
A Premier League-csapatok BL-, illetve EL-negyeddöntős kiesése után még inkább kiélesedett a meglehetősen dogmatikus, ha tetszik, demagóg és parttalan, a különböző ligák felsőbb-/alsóbbrendűségét bizonygató vita. Ami biztos, hogy nem teljesen mindegy a meccsek intenzitása, és főleg nem mindegy a köztük lévő, egyre csökkenő, regenerációra is alig-alig elég idő. Ebben a Premier League-ben a Liverpool áll a legrosszabbul 116 óra meccsek közötti idővel:
Csak összehasonlításképpen: a BL-nyolcból a Real 135, a PSG 138, míg a német csapatok 144 órát is kapnak a regenerálódásra.
Ez egy amolyan „tyúk vagy tojás” probléma, hiszen a Liverpoolnál javarészt a négy címért való kilenc hónapos menetelés eredménye az 53 meccs miatt lecsökkent pihenőidő, míg az Arsenal 135 órája vélhetően azért is lehet több, mert novemberben a West Ham ellen a Carabao-kupából (ez az angol ligakupa), míg januárban pont a Liverpool ellen az FA-kupából estek ki.
Nyilván nem nehéz megtalálni az összefüggéseket a csapatok eddigi páratlan terhelése és az elképesztő sérüléshullám miatti szövődmények között, magasan a Liverpoolnál van a legtöbb bevetett játékos (35) és a legkevésbé állandó kezdő tizenegy:
A visszatérő szombati korai meccsek – amikkel kapcsolatban Klopp is panaszkodott – áttolása estére vagy vasárnapra persze nem biztos, hogy nem a következő hárommeccses hét regenerációját csökkentené. Talán ez a tubusból már kinyomott és vissza nem nyomható fogkrém esete, hiszen a Covid alatt tulajdonképpen normalizálódott, hogy alapvetően a tévénézők igényeihez igazítják a végletekig összepréselt versenynaptárat, és nem várható, hogy ez enyhülni fog.
Mindenesetre a fáradtságot – amiről persze ritkán esik szó, amikor jól megy egy csapatnak – végeredményben a világfutball legerősebb kereteivel rendelkező angol élcsapatok csak hatalmas álszentséggel használhatják kifogásként. Egyébként maga Klopp sem akarta erre fogni például a városi rivális Everton elleni vereséget. Ugyanakkor nehéz nem észrevenni az ilyesfajta hatalmas frissességbeli különbségeket akár a fentebb hosszasan taglalt befejezéseknél, vagy ahogy Virgil van Dijk is megjegyezte, az Everton elleni, szinte már a csapathoz méltatlan párharcmutatónál.
„Nagyon csalódott vagyok sok szempontból, és mindenkinek tükörbe kell néznie, meg kell néznie a teljesítményét, és azt, hogy tényleg mindent beleadott-e, és tényleg meg akarja-e nyerni a bajnokságot. Még mindig harcolunk, és még vannak meccseink a ma este után, de ha úgy játszunk, mint ma – nem nyerünk párharcokat, és lehetőséget adunk a játékvezetőnek, hogy szabadrúgásokat adjon, ahogyan azt sokszor tette –, akkor nincs esélyünk megnyerni a bajnoki címet. Ez egy kemény meccs, és sokkal jobban kell teljesítenünk egy olyan csapat ellen, amely a kiesés ellen küzd” – mondta Van Dijk.
Különösen feltűnő, hogy az utóbbi hetekben a különböző ellenfelek micsoda könnyedséggel tudták próbára tenni a liverpooli boxvédekezést: Mario Pašalić és Gianluca Scamacca már az első meccsen hét nagy helyzetig jutottak az Atalantában; Dominic Calvert-Lewin és evertonos társai már a vezetőgól előtt is három-négy alkalommal veszélyeztetettek a liverpooli tizenhatoson belül; de a fulhames Rodrigo Muniz is komoly gondot okozott Van Dijkéknak.
A holland szupersztár elcsúszásai a Crystal Palace ellen, Ibrahima Konaté koncentrációjának visszaesése, vagy az, hogy a csapat két-két lövést engedett egyéni hibák után az Everton és az Atalanta elleni otthoni meccsen, talán mind-mind a fáradtság jelei. Ez persze nem egy könnyen megfogható faktor – ritkán nyilvánosan hozzáférhetőek például a fizikai mutatók, amiket persze a csapaton belül alaposan figyelnek – de ettől még nem lehet nem megemlíteni.
Szintén nem elhanyagolható a Brighton ellen a hetedik, vesztes helyzetből megfordított meccs is, olvasatunkban leginkább az energiakiadás szempontjából. Amennyire drámaiak ezek a hatalmas mentális tartásról tanúskodó fordítások, több mint lehetséges, hogy egy idő után „az addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik” szólás érvényesül.
3. Problémák labdabirtoklásban és mély blokkok ellen
Kloppnak a futballról vallott nézeteiből kifolyólag mindig is kihívás domináns klubokat edzenie. Hiszen ő a visszarendeződés helyett a visszatámadás pápája, aki labdabirtoklásban a direkt, vertikális, dinamikus játékot játssza lassan két évtizede hatalmas sikerrel, megváltoztatva az egyetemes futballt. Miután a Szalah–Firmino–Mané trió letámadása csúcsra vitte őket, a világ öt-hat legjobb csapata közé tartozó Liverpool ellen egyre többen álltak be mélyebben, ami ellen labdával Thiago Alcântara egyetlen zseniális idénye segített.
Ilyen ellenfél-passzivitás szempontból még nagyobb értékű a végig magas letámadással és rugalmas, de kíméletlen emberezéssel játszó Atalanta labda elleni fantasztikus munkája:
„A félidőben megkérdeztem tőlük, hogy nem akarnak-e egy kicsit hátrébb húzódni és mélyebben védekezni, ha érzik a nyomást, de azt mondták, hogy egyáltalán nem! Ez egy trófea nekem, mert úgy gondolkodnak, mint én, olyan pozíciókban és megközelítésekben vannak, amelyeket élveznek” – mondta az Atalanta edzője, Gian Piero Gasperini.
A tavalyi, sérülésekkel tűzdelt idény legmaradandóbb alkotása a Liverpoolnál Trent Alexander-Arnold beforgatása és igazi klasszikus mélységi irányítóvá érése. Ezt pro és kontra elemeztem januárban – azóta Alexander-Arnold leginkább a sérülése, illetve a City ellen is remekelő Conor Bradley alakításai miatt csak a legutóbbi három meccsen tudott 45 percnél többet játszani. Pedig még amikor a labdás fázis alapvetően rendszertelen, akkor is képes egy beindítással, oldalváltással vagy belöbböléssel meccseket befolyásolni, akár olyan szabadrúgásgólokkal is, mint a Fulham ellen.
Alexander-Arnold hiányában az alapvetően tízesből nyolcasként, majd sokszor hatosként játszó argentin világbajnok Alexis Mac Allister feladata volt a labdakihozatal, támadásépítés, progresszió és néha a helyzetkialakítás is. Ehhez a szezon első felében Szoboszlai Dominik is hozzájárult – 78-78 nyílt játékhelyzetből való lövés-előkészítéssel mindketten a top 20-ban vannak a ligában –, míg a sérüléséből visszatérve inkább a labda elleni és nélküli munkája domborodott ki.
A gond, hogy Alexander-Arnold és Mac Allister együtt csak ritkán tudtak játszani: míg ősszel tizenegy alkalommal voltak mindketten legalább egy órát a pályán, idén ez némi jóindulattal is négy alkalmat tesz ki. Pedig elég csak megnézni az ilyen összjátékot az Everton ellen:
További gondok is akadnak: 37, 38, 42 – ezek nem lottószámok, hanem a Liverpool beadáskísérletei az Everton, a Sheffield United és a Crystal Palace elleni meccsen. Talán több puszta véletlennél, hogy a szezon három legmagasabb mutatóját ezeken a többnyire mély blokkban bunkerező ellenfelek ellen hozták össze, egyfajta ötlettelenséget mutatva.
4. Elhibázott kerettervezés és igazoláspolitika
A BL-győztes Klopp-csapatot összerakó Michael Edwards sportigazgató mellett húsznál több munkatárs távozott az évek során, így Klopp egyfajta Sir Alex Ferguson-szerepben gyakorlatilag az átigazolásokról is döntött. (Edwards most tért vissza, és a jelek szerint Arne Slotot választja ki edzőnek.) A nyáron például a Fabinho–Keita–Milner–Henderson helyére 172 millióért érkező Szoboszlai–Mac Allister–Gravenberch–Endó Vataru négyessel a középpályát gondolták újra. Nem akartak százmilliókat költeni egy igazi romboló (João Palhinha) vagy még annál is komplexebb védekező középpályásra (Caicedo), inkább amolyan kollektíve – Alexander-Arnold vagy Joe Gomez beforgatásával, Mac Allisterrel hatosban – oldották meg Fabinho pótlását.
Noha Endó Vataru útja figyelemreméltó volt a Liverpoolig – többévnyi J-League majd belga bajnokság után 27 évesen mutatkozott be a Bundesligában –, és beugróként a teljesítményére februárig nem nagyon lehetett panasz, az utóbbi hetekben azért mind rá, mind a továbbra is epizodista és taktikailag éretlen Gravenberchre is lehetett panasz, míg az ősszel robogó Curtis Jones-Szoboszlai dupla nyolcas is alacsonyabb fordulatszámon teljesít. Meglátásom szerint a Liverpool bal oldalára (Robertson vagy Cimikasz, Diaz/Gakpo) és egy ballábas belső védőre is szükség lett volna. A minap kiderült, hogy Darwin Núñez leigazolása is kifejezetten Klopp döntése volt (a toborzócsapat Christopher Nkunkut javasolta). Nyilván mindezzel nem akarunk nagyon szőrszálhasogatni, és lehet, hogy nem ezen múlt, de egy újabb faktor a végjátékban.
Nehéz és talán ízléstelen is lenne hatalmas kritikát megfogalmazni egy ilyen zseniális korszak lezárásakor Kloppal szemben. Hiszen a tavalyi szezon és a nyári átalakulás után, a triplázó Cityvel és a bajnokságra érett Arsenallal szemben nem volt elvárás versenyben lenni négy trófeáért április közepéig. Tudjuk, hogy utolsó táncai nem mindig sikerülnek – utolsó mainzi évében két ponttal lemaradt a feljutásról a Bundesliga 2-ből; a Dortmund a 17. helyen telelve, hatalmas hajrával lett hetedik és vesztett kupadöntőt a Wolfsburg ellen – de nem is ez a lényeg.
Talán csak annyi történt, hogy Klopp, aki alapvetően teljesen más nézőpontból – a gegenpressing mint a káosz és variancia növelése – közelíti meg a futballt, az utolsó évében kimaxolta azt. Nem lehet hibáztatni ezért, ahogy például a neves futballszakíró, Richard Jolly teszi az Independentnél: „Aki saját távozási döntését annak a felismerésnek tulajdonította, hogy energiaszintje nem feneketlen, annak a csapata kezdett kimerülni: a lendületből, az ötletekből, a kloppi képességből, hogy folytassa, és valami különlegeset varázsoljon.” Vagy lehet hibáztatni, de az jelen esetben nem túl sportszerű, hiszen a hősöket általában nem a végeredmény, hanem a megtett, sokszor lehetetlennek tűnő úton mutatott emberi nagyság miatt tartjuk annak.