Minden idők legizgalmasabb Premier League bajnoki hajráját beharangozva két egyszerű kérdésre vártunk választ. Azt latolgattuk a vasárnapi Liverpool–Manchester City-szuperrangadó előtt, hogy vajon a húsz meccse veretlen, címvédő és triplázó Pep Guardiola-csapat szükségszerűen ismétel-e? Phil Foden remek formája mellett kitör-e az Erling Haaland–Kevin de Bruyne-vulkán? Esetleg a Michael Jordan-féle forgatókönyvhöz nyúló, leköszönő Jürgen Klopp meccsterve érhet révbe? Vagy a Ligakupa-döntőhöz hasonlóan a Virgil van Dijk vezette fiatal meglepetésemberek (Harvey Ellliott, Conor Bradley) jelenthetik a különbséget, vagy talán a nagy meccs előtt időben felépülő Szoboszlai Dominik, Mohamed Szalah páros?
Ezekre választ keresve, három kulcspillanatot kiemelve elemeztük a szuperrangadót.
Korai City-dominancia és Klopp gyors változtatása után átveszi az irányítást a Liverpool
A meccs első szakaszát a Manchester City uralta: a csapat védjegyévé vált John Stones-Rodri-Bernardo Sliva-Kevin de Bruyne középpályával, a labdát gyorsan és pontosan (93% passzpontosság az első negyedórában) előrejuttatva könnyedén szétpasszolták a Liverpool 4-1-4-1-es felállását.
Ekkor még csak sejteni lehetett, de a manchesteriek a könnyen létrehozott fölényt magukhoz képest alacsonyabb színvonalon tudták befejezni. Az egyik oldalról főleg De Bruyne miatt (például a 4. perces beadás, vagy a 8. perces nyesés a kapus Caoimhín Kelleher felett), de fontos szerepe volt ebben a másik oldalon remeklő Kellehernek (Julián Álvarez ellen) és a védő Van Dijknak, aki a második perc elején Foden ellen lépett közbe a tizenhatoson belül nagy helyzetben.
A Liverpool, Klopp-csapattól kissé szokatlan módon a labdás játékával jött vissza a meccsbe. Ebben hatalmas szerepe volt egy jobboldali pozícióváltásnak az alapvetően jobbszélső Harvey Elliott és a jobbhátvéd Conor Bradley között. Alapból a City szokásos letámadása a fiatal Jarell Quansah és Kelleher kapus ellen indult meg: Haaland vagy a letámadást megkezdő társa, többnyire De Bruyne vagy Bernardo kettévágta a pályát, és igyekeztek a rövid passzopciókat (Endo Vataru, Alexis Mac Allister) lefedezni a fedezőárnyékukkal. Míg a többiek, élükön a középpályára feltolt John Stonesszal opcionálisan presszingelhettek előre, vagy segíthettek hátra az így kikényszerített hosszú labda ellen.
A meccs elején Bradley mély pozíciója tulajdonképpen a Citynek kedvezett, hiszen Álvareznek elég volt fél szemmel vigyázni rá, de főleg az így mélyen maradható Nathan Akének jött jól, így ő visszasegíthetett. Elliott pedig a félterületben fizikailag alulmaradt a fellépő Stones ellen, aki szintén besegített a védő Manuel Akanjinak Darwin Núñez ellen.
A korai nyomást túlélve azonban Bradley egyre merészebben indult feljebb a labda nélkül, míg Elliott a labdás fázisban gyakran helyet cserélt vele, így:
Ezzel négy dolgot értek el:
- Stonest kimozgatták a szélre, ahol aztán már nem mindig követte Elliottot.
- Akének meggyűlt a gondja Bradley a labdával való középre húzódásával, de a labda nélküli dinamikus mozgásával is-
- A Rodritól jól elszakadó Szoboszlait és az egyre többször keresztbeinduló Díazt helyzetbe lehetett hozni.
- A Liverpool hét alkalommal tudta negyvenöt másodpercnél tovább járatni a labdát. A City az egy támadás közben többszöri presszingbe belefáradt, minekután a Liverpool gyakrabban tudott felállni szerkezetbe.
Mindezt remekül összefoglalja Núñez lesgólja – kissé érthetetlen módon öt alkalommal is lesre futott, noha itt sem volt indokolt, a pozícióelőnye miatt. Az alábbi képsoron látható jelenetnél mesterien húzza magára a Liverpoolból Endo és Mac Allister a Cityt, majd játssza meg Elliott és az argentin világbajnok az uruguayi csatárt. A jelenetsor annyira a City/Pep-csapatok legszebb pillanatait idézet, hogy filmes hasonlattal John Travolta és Nicolas Cage Ál/Arca jutott eszünkbe Klopp és Guardiola között.
A 20. perc környékére jelentős fölénybe került a Liverpool, amit kevés dolog tudott megszakítani – egy-egy közbelépés vagy taktikai szabálytalanság Walkertől, vagy egy, a védelemből De Bruynének direkt átütött passz Stonestól vagy Akanjitól. Na meg persze Aké helycsinálása John Stonesnak, amivel a City vezetést szerzett. Talán mindent elmond a meccs további alakulásáról és kontrolljáról, hogy annak a helyzetnek minősége (0,83 xG) a City 1,6-os összteljesítményének több mint a fele volt.
Végigmegy a Liverpool-henger
A Liverpool továbbra is a jobboldalon építkezve dolgozta ki a helyzeteit, ám csak a második félidő elején lett meg az egyenlítés.
Részben azért, mert
- Szoboszlai sem közelről, sem távolról nem talált be,
- a nyolc cselkísérletéből hatot sikerrel, sokszor két három ellenféllel szemben, embertelen hetvenméteres sprintek után bemutató, elnyűhetetlen Luis Díaz a kapu előtt szerencsétlen döntéseket hozott,
- a meccsen a másik fél csatárához, Haalandhoz hasonlóan keveset mutatott Darwin Núñez is (csak két lövési kísérlet, tizenhatból csak öt megnyert párharc, emellett öt lesre futás), igaz, végül ő hozta össze az egyenlítést jelentő büntetőt.
Idéznénk az utóbbi időkben a Dortmundban mellőzött, kiváló jövőbeli kollégától. Egy bizonyos Mats Hummels, akinek édesapja, Hermann Hummels a Bayern egykori utánpótlásedzője, míg édesanyja, Ulla Holthoff a DSF és a Doppelpass sport-talk show megalapítója, a meccs intenzitását és kvalitását emelte ki.
De ha már világklasszis védőmunka: hiába volt tizenkét lövés, kapussérülés (a Citynél), tizenegyes és számtalan kimaradt helyzet, a meccs tulajdonképpen a 30. perctől a hajrára tartogatott taktikai cserékig – amikor Szalah érkezett Szoboszlai helyett a Liverpoolnál, illetve beállt Robertson, a másik oldalon pedig Mateo Kovačić váltotta De Bruynét – két liverpooli védőről szólt. Virgil van Dijk talán Hummelshez hasonlóan aktívan olvassa a közösségi médiát és motiválódik. Az egész idényben, de főleg az utóbbi hetekben olyan szintekre jut el labdával és labda ellen, amire talán a futballtörténelem legnagyobbjai se mindig képesek.
Ritka pillanat, amikor Rodri és társai ellen egy Liverpool-védő passzol a legpontosabban – Van Dijk 79-ből 77-szer tett így, és 11-ből 10, a támadóharmadba érkező passzával szintén vezette a mezőnyt.
Az adatoknál maradva, 4-4 szerelés és lefülelt labda is került a neve mellé, ezek szintén a legjobb mutatók a meccsen, de a holland játéka nemcsak statisztikai, hanem esztétikai élmény is. Emlékezhetünk a gól előtti szögletnél a Haaland elleni mentésére, a 35. perces odapiszkálására, vagy két közbelépésre Foden ellen még az első félidőből. A csúcs azonban a legnagyobb olasz védőket megidéző egy-egy elleni félpályás védekezése volt a norvég gépember ellen az első félidő végefelé:
Hiába két meglehetősen komoly hiba – tengely körüli megfordulások –, Van Dijk nem engedte becsapni magát, és előbb helyezkedéssel, majd testi erejével (a legnagyobbak sajátja a kis, nem lefújható, de egyensúlyvesztést eredményező lökés is) úgy lassította Haalandot, hogy ez a gyengécske kísérlet lett a végeredmény.
A másik, még kevésbé megénekelt hős Joe Gomez volt, aki idén a legszebb James Milner-hagyományokat idézve egy meccsen 3–4 poszton is feltűnik. Kezdte Phil Foden ellen, amolyan sima balhátvédben, majd labdás fázisban az első félidő elején képes volt harmadik belső védőnek visszalépni, de ugyanúgy be tudott a középpályássorba is tagozódni, vagy szélességet adni és visszatámadni. Bradley lecserélése után pedig az utolsó 35 percet jobbhátvédben hozta le. Labda nélkül számos alkalommal kellett De Bruynére a zsebbe, vagy éppen magas letámadásban Walkerre kiugrania-fellépnie. Noha itt, vagy például a Foden elleni egy-egyekben akadtak hiányosságai, és kellettek Kelleher védései vagy a City-csatárok góltalansága is, mindenképp kiemelendő az a munka, amit ennyi szerepkörben hetek óta végez az egykor gyengepontnak tartott mindenes.
A City-sztárok betlije és Pep átaludt egy órája
Hatalmas intenzitás, percenkénti helyzetek, abszolút nyílt sisakos küzdelem a legmagasabb szinten, nagyszerű taktikai elemekkel és egyéni teljesítményekkel. A fantasztikus meccs minden kelléke közül a legnagyobb meglepetést pont a két legbiztosabb szereplő, Pep Guardiola és a City sztárjai okozták. Az előzetesben is említett okok ismertek:
„Persze sorolhatnánk, hogy némileg átalakulóban vannak a 2023-as, bajnoki címet, FA-kupagyőzelmet és Bajnokok Ligája-trófeát hozó triplázás után, hogy Jérémy Doku, Mateo Kovačić és Joško Gvardiol a vártnál nehezebben illeszkedik be, hogy a szezon elején kapusgondjaik voltak, hogy nagyon sok sérüléssel kellett megbirkózniuk, de ez sem az ő szintjükön, sem az ellenfeleknél nem kifogás.”
Tulajdonképpen már a szélsőket nélkülöző, 3-2-4-1-es, ultraszéles felállásban összerakott kezdőcsapat is furcsa volt: mind Foden, mind Álvarez jobban érvényesül a vonalak között. Fodennél azért érdemes megemlíteni, hogy mostanság a szélről lőtte a gólokat, és nem mellesleg hatszor jutott be a Liverpool-tizenhatoson belülre, és talán ő állt legközelebb a gólhoz a City-játékosok közül. Ekképp gondolkodhatott Guardiola, de Álvarez idei formája – 0,33 gól 0,37-es, 90 percenkénti időszakokra vetített xG-vel – elmarad a tavalyitól.
Jérémy Doku ezen a szinten gyakorlatilag elégtelen védőmunkája miatt már minimum öt alkalommal került komoly gondba a City. Hogy nem került a manchesteri csapatnak további két pontba Doku Mac Allister elleni suta karaterúgása, az tulajdonképpen nehezen érhető, de talán Guardiolát igazolja, már ami a kezdőcsapat összeállítását illeti. Valószínűleg Bernardo Silva labdabiztossága és labda ellen munkája voltak az okok, amik mellette döntöttek, de a zseniális kis portugál inkább frusztráltnak (lásd a sarokkal lezseren továbbtett labda, majd utánacsúszás) és szürkének (49 labdaérintés a 70-es átlagához képest) tűnt.
Említettük már Haaland kapu előtti gondjait, amit jól jelez, hogy a Luton elleni öt gólt nem számítva hét meccsen csak három találata van. De a problémák közé vehetjük Rodrit és John Stonest is – előbbi 88 százalékos pontossággal passzolt, amire utoljára talán az Alético Madrid ificsapatában volt példa esetében, de Stones 71%-os pontossága is a Barnsley-időkben fordulhatott elő utoljára.
A leggyengébb teljesítményre sokan pályáztak a Cityből, ezt a védő Akét beelőzve talán az a Kevin de Bruyne vitte el, aki a Premier League utóbbi évtizedének legkiemelkedőbb játékosa. Az akcióinak csak 48%-a volt sikeres, a 24/16-os passzmutató nagyon kevés ezen a szinten, és 13-ból csak 5 párharcot nyert meg. Talán ennél is feltűnőbb volt a második megtekintés közben az a sok rossz utolsó harmados megoldás és eladott labda, ami miatt teljesen jogos volt lecserélése. Kovačić mélységi játéka plusz nagyobb nyomástűrése valamelyest visszahozta a Cityt a 70. perc tájékán a meccsbe. A csak hármat cserélő Guardiola lehetőségei korlátozottak voltak – pedig csak Grealish hiányzott, de nem nagyon lehetett volna minőségi támadót behozni –, mégis furcsa volt látni egy ennyire kontrollvesztett Cityt.
És ez azért a meccsnek tíz sérülttel most már szinte rutinszerűen nekimenő Klopp-csapat érdeme is, a Liverpool 2013 óta nem tudott annyi lövést összehozni a City ellen, mint most vasárnap.
A meccs végén a napnál világosabban látszott, hogy emberemlékezet óta nem a City Anglia legjobb futballcsapata, hanem a Liverpool.
Vagy talán a nevető harmadik Arsenal?
