Mindenki azt hitte, ez az Arsenal éve lesz, majd jött a zuhanórepülés. Mi történt?

A Liverpool gyors visszapattanása, illetve a Tottanham Hotspur és az Aston Villa meglepetésteljesítménye miatt az utóbbi évek talán legnyíltabb angol futballbajnokságát kapjuk: novemberben öt csapat állt meccsenkénti 2,2 pontos mutatóval, míg féltávnál, január elején csak 6 pont van a listavezető Liverpool és az ötödik Tottenham között.

Pedig a tavalyi idényt még a City–Arsenal-párharc határozta meg: a szezon nagy részében úgy tűnt, hogy az Arsenal lesz az a csapat, amelyik képes lehet elcsípni az utóbbi években egyeduralkodó Manchester Cityt. Mikel Arteta újjáépülő csapata ugyanis 248 napot töltött a tabella élén, és 2023 márciusában 8 ponttal vezetett a City előtt. Az észak-londoniak a szezon utolsó heteiben azonban elhalványultak: 12 meccsen 21 pontot szedtek csak össze, így a később triplázó City 16 egymást követő, veretlenül megvívott mérkőzés után megelőzte őket, és simán hozta az elmúlt öt év negyedik bajnoki címét.

Elnézvén Arteta fejlődéstörténetét, joggal gondolhattuk, hogy a nyáron 235 millió eurót invesztáló Arsenal az idei szezonban megszorongathatja vagy kis szerencsével meg is előzheti Pep Guardiola csapatát. Az NBC a Las Vegas-i MGM kaszinó oddsait használta a bajnoki címre, amik százalékosan így néztek ki: Manchester City 60 százalék, Arsenal 18, Liverpool 11,1, Manchester United 9,1, Chelsea 7,7, Newcastle 5,9, Tottenham 2,5, Brighton 2, Aston Villa 0,8.

Az Arsenal szemszögéből tulajdonképpen december elejéig még jól is alakult a Liverpool és a Tottenham megerősödése, hiszen a Chelsea elleni nyolcgólos döntetlen után újabb két csapat rabolt pontokat a Citytől. Eközben a Guardiola–Arteta mester és tanítványa különpárbajt is mesterien nyerte meg a baszk edző: a labda ellen szinte hiba nélkül játszottak, Arteta minden taktikai lépése ült, jól reagált Pep meccs közbeni módosításaira is. Az Arsenal 15 forduló után 36 ponttal vezette a tabellát, kettővel megelőzve a Liverpoolt. Sőt, miután a 96. percben lőtt Declan Rice-góllal megnyerték a Luton elleni thrillert, és december hatodikán az Aston Villa szenzációs taktikával két góllal legyőzte a Cityt, az Arsenal előnye már négy pont volt a Villa és hat a City előtt.

Ekkor szinte senki nem gondolta volna, hogy épp a Villa elleni három nappal későbbi meccs lehet a fordulópont: egy korai Saka-helyzet után egy nagyszerűen megkonstruált támadásból McGinn góljával vezetést szerzett a Villa, és Martinelli, majd Saliba lehetőségeit blokkolva-kivédekezve 1–0-ra nyert. Az Arsenal azonban nem tört meg, az idény legjobb teljesítményével rukkolt elő: több mint egy órán át nem engedte lövésig sem eljutni a Brightont. Ám ez a győzelem amennyire meggyőző volt, annyira kakukktojás is, hiszen az utóbbi hét meccséből az egyetlen volt, míg mellette négy vereség gyűlt össze – addig a Ligakupát és a Bajnokok Ligáját is beszámítva volt összesen három a szezonban.

Így a decembert a 16–20. játéknapokon borzasztóan, 0,8-as meccsenkénti pontátlaggal abszolváló Arsenal az első számú bajnoki kihívóból inkább csak BL-indulóvá változott. Az Opta szimulációi alapján a bajnoki cím az ő beleszólásuk nélkül, a 2,5-ös pontátlaggal visszajövő City és a Liverpool között dől majd el:

Miért esett vissza az Arsenal?

Láthattuk az utat, amit az Arsenal megtett, de nézzük az okokat! A napokban megjelenő elemzések, mint az általam sokra tartott, ESPN-es Ryan O’Hanloné, nagyjából a varianciát, a világ két jelenleg talán legerősebb csapatát, az igazi góllövő hiányát és a balszerencsét okolja.

„A visszaesés fő oka: néhány lövésük nem ment be, míg mindenki másé igen. A másodlagos ok: a csapat kiegyensúlyozottsága magasabb alapot, de alacsonyabb plafont adhat nekik. És még egy ok: A Liverpool és a Manchester City is rohadtul jó. Az Arsenal Mikel Arteta vezetésével tehát beleütközik abba a kemény valóságba, ami a futball jelenlegi korszakát jelenti Angliában. Az Arsenal nagyon régen volt már ennyire kiemelkedő. Nagy esélyük van arra, hogy megnyerjék a Bajnokok Ligáját […]. De valószínűleg még mindig nem lesznek elég jók ahhoz, hogy megnyerjék a Premier League-et.”

Mindezt nem vitatom, de kicsit mélyebbre ásva más okokat is látok: néhány taktikai hibát, a néha akadozó labdás játékot és az ebből következő gyengébb minőségű lövéseket, illetve teljesítményeket. Nézzük mindezt négy pontban, a nulladik pontban előrebocsátva azt a tényt, amit nyilván az Arsenal-szurkolók kívülről tudnak: övék a világ talán legjobb labda elleni csapata.

Szintén nem titok, sőt külön írást érdemelne Arteta és a 11 évvel idősebb Guardiola kapcsolata. A baszk 13 éves korától bálványozta az akkor már jelentős játékos Guardiolát, majd játékoskarrierjének 2016-os befejezése után a Citynél ismét egymásra találtak, és segédedzőjéből majdnem az utódja lett, míg végül Londonban kötött ki. „Nagyon kézenfekvő és egyszerű tehát Artetát egy »Pep lightként« elképzelni, de jó lenne, ha ettől kicsit megszabadulnánk. Már a tavalyi csapat is sokkal dinamikusabb volt a Citynél labdabirtoklásban, de idén a világ talán legjobb védekező középpályásának (Declan Rice) leigazolásával még jobban kimaxolták a kontrák levédekezését és a maradékvédekezést. A labda elleni munkát tökéletesre csiszolták (hibrid presszing), de mindez a labdabirtoklás rovására ment” – Jon Mackenzie-nek, az Athletic szakértőjének szavai ezek, aki iránytűként és egyszemélyes véleményező testületként segített e cikk megírásában.

1. Építkezésgondok kapusostul

Nézzük, mit is akar a labdával kezdeni Arteta csapata: a még kicsit a presszinghez rendeződő Tottanham elleni szeptemberi meccsen szépen kirajzolódik az ideális távolságokkal és passzgyorsasággal működő, David Raya kapust extra mezőnyjátékosként alkalmazó pozíciós építkezés. A szabad ember megtalálása után a szélsőt játszó Gabriel Jesus Nketiah-t ugratja ki, és csak egy zseniális becsúszás miatt kerüli el a Spurs a másik oldalon kettő az egy ellen érkező Odegaard–Saka-duót.

Az angol sajtóban és arsenalos körökben a szezon elején hatalmas vita alakult ki a kezdőkapus személye körül, miután a 2021-ben szinte az ismeretlenségből közönségkedvenccé vált Aaron Ramsdale elé leigazolták David Rayát. Ramsdale a népszerűségét az elképesztő közeli védéseinek és a személyiségének köszönhette, de nem nagyon hagyta el a kapuját, így alig-alig lehetett bevonni a rövid passzos építkezésbe, míg a 3 millióért (27 milliós vételi kötelezettséggel) kölcsönbe jövő spanyol volt a top öt ligában a legtöbbet söprögető kapus a Brentford színeiben tavaly. Az adatokat összehasonlítva jól látható a spanyol tavalyi minőségfölénye. Itt azt mutatják a számok (balra a tavalyi, jobbra az idei idényből), hogy különböző szempontokból melyikük a liga kapusainak hány százalékában van:

Elképzelhető, hogy az Arsenal elkövette azt a hibát, hogy egy kiugró idény után, a legmagasabb ponton vette meg a spanyolt, de ennél sokkal nagyobb gond az idei összevetés: Raya csak a kirohanásokban-söprögetésekben mutat elit számokat, a védési mutatója a középmezőnybe, a hosszabb passzok terén az első 68 százalékból az utolsó 23-ba esett vissza. Még aggasztóbb, hogy az FBref-nél összevetve őket, Ramsdale is mintha megtanulta volna a kirohanásokat, és a beadásokat leszámítva hozza azokat a számokat, amiket 30 milliós utódja:

Nyilván Rayának a Brentfordban hosszabb labdákkal operáló játékát az Arsenalnál látott kevésbé direkt építkezéssel nem érdemes összevetni, hacsak azért nem, ha kifejezetten amiatt hozták, hogy direktebben tudjanak átpasszolni letámadó ellenfeleket. Egyelőre azonban nincs rá bizonyíték, hogy az ideális rövidpassz-opciókat lassan felismerő és nyomás alatt pontatlanul passzoló Raya komolyabb erősítés lenne. Ezzel szemben például a Liverpool elleni kupameccs első perceiben Ramsdale az alábbi elképesztő labdát adta Reiss Nelsonnak:

Ugyanakkor Kiwior öngólja előtt megmutatta, hogy a beadásoknál továbbra is gondjai akadnak:

Nem tűnik úgy, hogy Arteta kapusgondjai megoldódnának rövid távon, és ez kihat a többi csapatrészre is.

2. A világ legjobb labda elleni játékának árnyoldala: labdakihozatal és támadásépítés

Artetáék a Guardiola szerint is a világ legjobban letámadó középcsatárának számító Gabriel Jesus által megindított presszinggel mindenkit megfojtanak, míg hátul olyan zseniális egy-egy elleni belső védők takarítanak el mindent, mint a brazil válogatottban alapemberré váló Gabriel vagy az utóbbi másfél évben a Premier League három legjobb belső védője közé fejlődő William Saliba.

Míg azonban Salibát a francia Ligue 1-ben eltöltött időszakban és Gabrielt a Diniz alatti brazil válogatottban láthattuk az első vonalakat megbontani, Artetánál jóval kevésbé csillogtatják ezeket az erényeiket. Az Arsenal a top tízben van az öt topligában labdabirtoklás tekintetében – Salibánál csak öten értek többet a labdához – ám nem igazán feladatuk a labdacipelés. De még mielőtt valaki őket okolná, érdemes figyelembe venni az imént említett direktebb játékot, valamint két másik – de végeredményben összefüggő – szempontot: Zinchenko középre hozatalát, illetve Declan Rice leigazolását.

A fenti számokból jól látható, hogy az angol vezeti a topligák progresszív passzainak listáját, míg az ukrán ötödik. Ám ez nem biztos, hogy pozitívum, hiszen tézisem szerint előbbi kannibalizálja az építkezést, és állandó és indokolatlan kimozgásaival azt gyakran nehezíti. A labda végeredményben eljut a támadókhoz, de nagyon nem mindegy, hogy mikor, milyen sebességgel, milyen helyzeti előnyben.

A harmadik fordulóban a Fulham ellen például szépen a helyén maradt Partey és Rice dupla hatosa, így tulajdonképpen az őket körbeölelő vendégötös nyomás nélkül hagyta Salibát, aki simán beindította az öt a négy elleni helyzetet kihasználó Nketiah-t a védelem mögé:

Ám ez a ritkább eset, hiszen számos Premier League-csapat – legutóbb a West Ham – állt be ellenük a vezetés után:

De említhetnénk a Newcastle szoros ötös középpályás vonalát is:

Vagy akár az Aston Villát. Vagyis a másik csapat visszaáll és hagyja, hogy Zinchenkóék szétszakítsák magukat legalább öt olyan játékosra, akik nem ideális távolságban és szögben, így eredménytelenül építkeznek, illetve legfeljebb öt olyanra, akik csak körülményesen (körbepasszokkal, amire visszarendeződik a védelem) vagy egyáltalán nem megjátszhatók:

A támadóharmadba való ideális megérkezést komplikálja, hogy a legjobb félterületes játékos, Odegaard is az ideálisnál gyakrabban lép vissza. Ilyenkor, mint például a Liverpool ellen, egyenesen hat ember van teljesen értelmetlenül és redundánsan hátul a labda mögött, redukálva a passzopciókat a vonalak között vagy mélységben:

Ebből következik a harmadik gond.

3. A végtelenül kiszámítható támadójáték: a Saka- és Martinelli-függőség

A labdás játék akadozásáért maga Arteta a napokban az eddig csak négy bajnokin játszó, jobb oldalról és középről is kiváló ritmusban építkező Thomas Partey, illetve a szezon nyitómeccsén lesérülő dinamikus középső-szélső védő hibrid, Jurrien Timber hiányát okolta. Ez jogos persze, de egyrészt a City, Spurs, United, Brighton, Newcastle stb. sérültjeinek mennyisége és minősége többszöröse az Arsenalénak, másrészt, akár Ben White, Jorginho, Kiwior, Tomiyasu alkalmazása és szerepkörének megkomponálása mind-mind hagy edzői kívánnivalót maga után.

Mint a kettes pontban, itt sem az összmutatóval van leginkább baj – Odegaard és Saka az első ötben a lövések kialakításában, Saka, Martinelli a progresszív labdaátvételekben –, hanem a folyamatokkal és a végeredménnyel. Ugyanakkor szintén árulkodó, hogy a gólok kialakításában – főleg akcióból – már koránt sincs ilyen jó helyen például Odegaard, hiszen négy van neki, amivel nincs az első százban (Saka azért itt is a 11.).

Sakával kapcsolatban, aki a Liverpool elleni kupameccsen is tompának tűnt a nagy helyzeteknél, olyannyira visszatérő téma a játékpercek és a pihenőidő, hogy az Analyst egész cikket szentelt neki. Külön kiemelik Saka rögzített helyzetkialakításait – nem mellékesen csapatának 11 pontrúgásból elért gólja és csak 19 akciógólja van, utóbbi a 13. helyet jelenti nekik a ligában.

„Artetának nagyon fontosak a rögzített helyzetek, és ez érthető is, tekintve, hogy milyen eredményesnek bizonyultak, és Saka ezek elvégzőjeként fontos szerepet játszik ebben a stratégiában. De az is jogos, hogy a nyílt játékhelyzetben is nagy teljesítményt várhatunk Sakától, tekintve a támadásokban való veszélyességét és jártasságát. Míg Saka a Premier League idei szezonjában a gólok és asszisztok (12) tekintetében a közös nyolcadik helyen áll, a nyílt játékból elért gólok (7) tekintetében a 20. helyre esik vissza, a Nottingham Forest játékosát, Anthony Elangát (10) és a Tottenham sokat szidott támadóját, Richarlisont (8) megelőzve, a Burnley játékosával, Lyle Fosterrel egy szinten. Saka hétvégi, Fulham elleni gólja volt az első gólja vagy asszisztja nyílt játékból a december másodikai, Wolves elleni győzelem óta, hét mérkőzéssel ezelőtt” – írta O’Hanlon.

Ilyen szempontból kapóra jött Saka kiesése, lévén hogy januárban már csak két meccsük lesz, így talán Saka kipihentebben jöhet a hajrára. Érdekes, hogy az addig inkább pozitívan író és a balszerencsét okoló O’Hanlon is kritikusabb Sakáékkal:

„Bukayo Saka minden érdeme és évről évre történő folyamatos fejlődése ellenére még mindig nem tudott olyan szezonokat produkálni, mint amilyeneket a világ legjobb csapatainak világklasszis szélsőitől elvárunk. (Még csak 22 éves.) A másik oldalon pedig úgy tűnik, hogy Gabriel Martinelli a csapat megfontoltabb, védekezésközpontúbb stílusa miatt nem tudott érvényesülni. A támadóharmadban és a büntetőterületen belüli érintései nőttek az előző szezonhoz képest, de a büntetők nélküli xG+xA [várható gólok, plusz várható asszisztok] mutatója jelentősen csökkent, 0,59-ről 0,38-ra 90 percenként. Egyszerűen több védő van az útjában.”

Lehetne még sok bőrt lehúzni az Arsenal csatárainak gólínségéről:

• a pszichikai nyomásról maga Arteta is beszélt a Liverpool elleni meccs után;
• Trossardtól Havertzig nem igazán van, aki minőségi alternatívát nyújthatna;
• az ezer perc alatti játékidővel rendelkező Nketiah öt bajnoki góllal Saka mögött a második a góllövőlistán;
• Gabi Jesusról talán nem mindig a „legjobb labda elleni csatár” jellemzés jut eszünkbe, hanem az, hogy 2017-es ligába érkezése óta 13,8 góllal teljesíti alul az xG-jét, és idén 0,29-es gólátlaga van 90 percre vetítve.
• Végül itt ez a szurkolói blogok kegyetlen őszinteségét kimaxoló Martinelli-labirintus arról, mi mindennek kell teljesülnie ahhoz, hogy gólig jusson:

Ezek mind-mind egy szegénységi bizonyítvány oldalai. Azon morfondírozni, hogy lehetséges-e ezen a szinten bajnoki címért elit gólvágó (mint a Citynél Haaland vagy a Liverpoolnál Salah) nélkül harcba szállni, vagy hogy van-e 75-100 millió euró egy januári megváltóra, talán kívül esik e cikk látókörén.

Tény azonban, hogy egyelőre az idei idény – részben az örökös City-kihívó Liverpool visszapattanása, a Spurs és az Aston Villa nem várt megerősödése, valamint az Arsenal visszaesése – átpozicionálta a klub ligában betöltött szerepét és rangját:

Talán nem létezik praktikusabb végszó annál, amit az 1988 óta edzősködő, 58 éves, Guardiola gurujaként is ismert Juanma Lillo legismertebb mondásaként ismerünk: „A pozíciós játék abból áll, hogy a védősorból fölényt generálsz azokkal szemben, akik nyomást gyakorolnak rád. Minden sokkal könnyebb, ha az első labdakihozatal tiszta.”