A futball megmentését várták tőle, ehelyett soha nem látott mélységbe taszította Brazíliát

A brazil futballválogatottat beugró szövetségi kapitányként hat meccse irányító Fernando Diniz – akinek futballforradalmát a Telex olvasói is végigkövethették az elmúlt hónapokban – a száraz tények alapján történelmi mélypontra került a világ egyik legjobb csapatával. A Seleção ugyanis még soha nem vesztett el három egymást követő meccset, nemhogy három világbajnoki selejtezőt, pláne nem otthon – csak összehasonlításképp, Diniz elődje, Tite 27 vb-selejtezőn át veretlen maradt a brazilokkal.

Különösen fájó, hogy a harmadik elvesztett meccs a legnagyobb dél-amerikai rivális Argentína ellen jött. Nem is akárhogy, a brazil szempontból 0-1-es végeredményt hozó vb-selejtező tulajdonképpen egy helyenként labdarúgást is tartalmazó szabadfogásos-közelharcos összecsapást jelentett. A brazil rendőrök elgondolása alapján szó szerint, így még a kezdés előtt nézőtéri csatába torkollott (azt hiszem a rendőri erőszakot így szokták sportnyelven leírni), és csak 30 perces csúszással tudott elinduli a meccs.

Ilyen felvezetés után nem meglepő, hogy a meccs negyvenkét szabálytalansággal ért végét, noha a chilei Piero Maza talán még visszafogottan is vezetett. Miközben a brazilok 26-szor szabálytalankodtak, Gabriel Jesus az első félidőben megúszott egy második sárgát és így a kiállítást, míg Joelinton kiállításánál talán kicsit túl szigorú volt a bíró. Az pedig szinte nem is értelmezhető, hogy az argentinok 16 szabálytalanság mellett egyetlen sárga lap nélkül hozták le a mérkőzést.

Nézzük milyen tervekkel vágtak neki a csapatok és mi valósult meg a pályán ezekből:

Diniz csapata szabályosan nekiugrott az argentinoknak, és már az első perc végén egy mutatós, klasszikus dinizista akcióval jutottak el majdnem ziccerig. Látszott, hogy időnként hat emberrel is akarnak letámadni, Lionel Scaloniék pedig érdekes módon számíthattak is erre a letámadásra, miután a tavaly decemberi világbajnokság harmadik csoportmeccsén rátalált a szélsők nélküli négy középpályás plusz Lionel Messi megoldásra. A vb-n Nicolás González maradt ki a középpályáról, de a döntőben hőssé váló Ángel di María is ki-kiszorult Enzo Fernández és Alexis Mac Allister beépítése miatt, míg a brazilok ellen a vb-tt sérülés miatt kihagyó Giovani Lo Celso játszott Leandro Paredes helyén.

A kulcs azonban a már Uruguay ellen is hatalmas népszerűségnek örvendő Rodrigo De Paul volt. Míg a múlt héten Manuel Ugarte eléggé egyértelmű és nemzetközi gesztikulációval adta tudtára, hogy szerinte az Atlético-játékos tulajdonképp mije is Messinek, addig a brazilok a 13. percben már kétszer kaptak sárgát róla. Kellemetlenségénél csak a hasznossága, alázata és problémamegoldó képessége volt nagyobb – ez nagyjából a világbajnok csapat nagy részére igaz, hiszen tulajdonképp ő vette át az Uruguay ellen mélységi irányítóként szenvedő liverpooli Alexis Mac Allister szerepét. Utóbbit – a vb-győzelem egyik meg nem énekelt hősét – azonban nem hagyta ki Scaloni, sőt, a csapatba bekerülő Lo Celsóval és a visszalépő Messivel ők hárman állandóan megjátszhatók voltak a hazaiak második vonala mögött. Mivel Dinizék leginkább a két belső középpályással támadták a De Paul–Enzo duót, ehhez szabva kiválóan variálták az építkezést Scaloniék: Nahuel Molina a jobbszélen például egészen mélyen visszajött és volt így megjátszható, míg a másik oldalon Marcos Acuña magával vitte Raphinhát. Mac Allister kiváló ütemben lépegetett vissza mélységből, és összehangolva Julián Álvarez védőlekötéseivel lehetetlen küldetés elé állította a magasan letámadó Bruno Guimarãest.

Tempó és kontroll

Argentína, noha mind Messitől, mind Julián Álvareztől alig-alig láthattunk valamit a labdával (részben ebből kifolyólag) okosan, taktikusan kontroll alatt tartotta a meccset, míg Dinizéknél ismét előjöttek a tempómenedzselési gondok. A Twitteren korábban megosztottam néhány gondolatot a Kolumbia ellen Luis Díaz két kései góljával elvesztett selejtezőről. Ott ugyan a számos visszalépő játékos (Gabriel Martinelli, Rodrygo, illetve a sérüléséig Vinícius Júnior is) miatt könnyedén jutottak át a nem különösebben acélos presszingen, a túlzott vertikalitás és felpörgetés egy elképesztő, például Diniz klubcsapataira egyáltalán nem jellemző adok-kapokba és rohanásba ment át. Kolumbia 23 lövésig jutott, egy nem is igazán erős csapattal.

A Liverpoolt erősítő világklasszis Díaz mellett sem a veteránok – az utóbbi három évben ötödik klubjánál próbálkozó, 32 évesen már tizennyolcadik éve profi, de a régi formájától nagyon messze lévő James Rodríguez, vagy a 32 évesen a katari asz-Szaddban játszó Mateus Uribe –, sem a topligák alatti (Genk, Dinamo Moszkva, Cruz Azul, Galatasaray) csapatokban már legjobb korban lévő 23-27 éves játékosok nem képviselik a legmagasabb minőségét, mégis, a meccs előrehaladtával szinte borítékolható volt a brazilok elleni fordítás.

Míg a labda ellen a széthúzott első négyes és a mélyebben maradó hátsó négyes között André és Bruno Guimarães hatalmas területekbe voltak kényszerítve – többnyire létszám- vagy tempóhátrányban –, egyikük sem volt képes tempót diktálni, azon belül is leginkább lassítani. De ez elmondható az Uruguay ellen lesérülő, visszamozgó Neymarra, a magát a válogatottból teljesen kijátszó Casemiróra, vagy bármelyik belső védőre is.

Érdekes volt, hogy míg klubszinten André ezeket a nyomás elleni helyzeteket kiválóan oldotta meg, itt kevesebbszer került ilyen játékhelyzetbe. Scaloni és stábja pedig láthatóan kielemezte a Kolumbia elleni meccset, hiszen míg az első percben Dinizék tervében Rodrygo lett volna a létszámelőnyt biztosító ember, a következő labdaérintése gyakorlatilag 25 perccel később jött. Látható, hogy míg Diniz a stílusát követendő kérte a szélre tolt játékot, Scaloni helyenként 9 emberrel a labdás oldalra tolva blokkolta azt.

Te is fiam, Bruno

A szélsővédők cipelése és Martinelli megindulásai is megoldáskísérletek voltak, de itt volt alapvetően tetten érhető a Bruno Guimarães-dilemma, ami alapjaiban osztja meg a közvéleményt.

A dilemma egyébként nem más, hogy a látványos, szép brazil focit, vagyis a jogo funcionalt visszasíró szurkolók, szakértők szerint Bruno Guimarães a válogatott legnagyobb kerékkötője a gépies játékával, illetve a Pep Guardiola rendszerében tanult területváltások erőltetésével. Ebben némileg igazuk is van, legalábbis az alapján, amit a pályán csinál, de Diniz helyzete két szempontból sem egyszerű. Egyrészt Casemiro egészen rossz formában van, így rá nem cserélheti le Bruno Guimarãest, más opció pedig nem nagyon van. Másfelől van egy erős emberi kötődés is, amire egy korábbi interjúban maga a játékos is rávilágított:

„16 éves voltam, amikor eljöttem otthonról. Egyke voltam, rendkívül ragaszkodtam a szüleimhez. Nem mondom, hogy rosszul éltem meg. Soha nem éltünk luxusban, de éhezni sem kellett. Akkoriban hagytam el Rio de Janeirót, és São Paulóba mentem élni, az Audax-RJ-ből az Audax-SP-be mentem. Amikor megérkeztem, 22 másik gyerekkel osztoztam egy szobán, néhány patkánnyal. A lelátók alatt aludtam, a hőségben. Ó, mennyire hiányzott a családom, a barátaim és az otthonom... De mondom nektek: az ilyen nehézségek miatt értékeltem igazán az életemet, és sokat fejlődtem emberként és játékosként is. Nagyrészt egy Fernando Diniz nevű embernek köszönhetően.

Képzeld el a jelenetet: én, aki egy ideig féltem a játéktól, rosszul éreztem magam, és még hánytam is a meccsek előtt, pokolian sovány voltam, nem volt erőm, hallgatom, ahogy Diniz azt mondja nekem, hogy »nagy játékos leszel«. És én csak arra gondoltam, hogy »ez a fickó őrült«. Azt mondta, hogy bármilyen szakmát is választok, jó leszek, mert szorgalmas és elszánt vagyok. Számomra ő egy zseni. Mi mindent sikerült sikerült elérnie az általa vezetett, nem mindig kiemelkedő minőségű csapatokkal… Hogy őszinte legyek, ő az egyetlen, aki Paulista-döntőbe vezette az Audaxot, emlékszel? Láthatod, hogy miután ő elment, a csapat csak zuhant. Ő egy egyedülálló fickó, egy alapvető ember az életemben” – mondta egy interjúban, amikor még a Lyonban játszott.

Ezek után talán érthető, mennyire nincs igazi alternatívája Diniznek Bruno Guimarães esetében.

Végjáték szinte helyzetek nélkül, de egy Otamendivel

Sokat elmond a meccsről, hogy Martinelli az Opta szerinti 0,23xG-s, vagyis 23%-os lehetősége majdnem megegyezett az argentinok összevont 0,25 xG-jével, míg az egész meccsen a két csapat 0,8 várható gólnyi egységet termelt. Lautaro Martínez 96. perces majdnem félpályás emelésééig csak Nicolás Otamendi 63. percben szerzett gólját lehetett kaput eltaláló lövésként felírni az argentinoknál. De a hazaiak sem álltak sokkal jobban, Martinelli, Raphinha és Raphael Veiga 95. perces gyengécske lövése találta csak el Emiliano Martínez kapuját.

Ahogy egy világbajnok ellen lenni szokott, De Paulék megbüntették ezeket a brazil hibákat: előbb nyugodtan építkezve, ötvédős alakzatba kényszerítették Diniz csapatát, amiben Martinelli lett az ötödik védő, majd kétszer gyorsan betörtek a brazil tizenhatosra, és a 63. percben megcsinálták Otamendinek a szögletet. Az Uruguay ellen bizonytalankodó veteránnak – oké, Darwin Núñez őserejével szemben joggal bizonytalankodnak sokan – állandóan ilyen begyakorolt figurákat hoznak létre:

A gólnál három argentin a rövid sarokra indulva nyit, egy pedig elzárja a kiugró Gabrielt, így míg Andrénak hátrafelé kell ugrania (2 lábról), Otamendi zavartalanul és lendületből robbanhat be.

A gól után Scaloni egy szélsőt (Nicolás González) és egy mélységi irányítót (Paredest) hozott be, így De Paul lett a jobb oldali középpályás. Majd a 78. percben Messi és Álvarez is elhagyta a pályát: ezzel Argentína látványosan jelezte, hogy semmi többet nem akart már a meccstől, és egy mélyebb 4-4-1-1-es felállásban rendezkedett be. Ebben MacAllister tartogatta meg a labdákat a ritka ellentámadásnak azért nem minősítendő szituációkban.

Diniz a szünetben lehozott Marquinhos (őt a hazai közönségkedvenc és a válogatottban ekkor bemutatkozó Nino váltotta) után a másik belső védőt, Gabriel Magalhãest is levette, így Nino mellé a másik Fluminense-játékos, André lépett hátra. Egy teljességgel impotens és kétségbeesett csapatot láthattunk,

egyetlen sikeres beadás jött nyílt játékhelyzetből a braziloknál az egész meccsen, rengeteg sikertelen mellett, bár sem a beadások célpontjai, sem Gabriel Jesus végig pályán maradása nem tartozott az érthető döntések közé.

Noha Raphael Veiga, majd Douglas Luiz behozatalával és a 6-os posztra bejövő átmenetekben kiváló Joelintonnal egy 2-3-5 alakult ki a braziloknál, a négy védő elleni létszámfölényt González visszamozgásai kompenzálták, Otamendiék pedig simán kifejelték a nem igazán értelmezhető beadásokat. Így a Maracanã brazil része elkezdett kiürülni, a hazai drukkerek elindultak haza, illetve néhányan még ennél is nagyobb bűnt követtek el: többen olézták az argentinok labdatartását a 91-95. p. között.

Ki magyarázkodjon, avagy mi lesz veled Brazília és Dinizismo?

Ugyan az Uruguayt irányító Bielsa kiváló meccsterve Argentínát is kétvállra fektette, a világbajnok más meccsen nem hibázott a mostani vb-selejtezőben, és 6 meccs után jelenleg 15 ponttal csoportelső. Nem teljesen gondtalan azért Scaloni élete, Messi például nem tűnt teljesen egészségesnek, és egy, Uruguaynak lőtt kapufán kívül nem volt nagy formában. Azon a meccsen – de ez a helyzeteket elnézve a brazilok ellen is igaz – azért kiütköztek a csapat régebbi gondjai, a mélységi beinduló hiánya, az öregedő Di María helyzete, illetve az, hogy mit adhat még a csapatnak, Nicolás González gyengébb formája, és az is, hogy hogyan illik Lautaro Martínez a csapat támadójátékába. De általában a fociban a győztest ritkány kényszerítik magyarázkodásra.

A braziloknak pedig van miért magyarázkodniuk. A tizennyolc meccsből álló selejtezősorozatból immáron az első hat csapat egyenes ágon jut ki a világbajnokságra, míg a hetedik pótselejtezőt játszik. Ez igazából pont a brazilok miatt aktuális – még leírni is szentségtörés –, hiszen csak két ponttal állnak Paraguay és Chile előtt, leginkább a Bolívia elleni 5-1 miatt. Azóta csak három gólt lőttek, ebből kettőt szöglet után, fejjel.

A vb-selejtezők viszont már csak jövő szeptemberben folytatódnak majd, addigra pedig vélhetően már Carlo Ancelotti lesz a kapitány, aki a 2024-es, Amerikában lejátszandó Copa Américán debütálhat tétmeccsen. Így Diniznek talán még az angol vagy spanyol válogatott elleni tavaszi barátságos meccsek maradnak, ha egyáltalán azt megvárja vele a szövetség. Hogy mennyire vészes ilyen szempontból a helyzet, és mekkora törést jelentett az Argentína elleni vereség, arról Phil Schoent, a legendás amerikai focikommentátort és CONMEBOL-szakértőt kérdeztük:

„A Diniz-projekt bizonyos elemei talán az argentinok gólja előtti időszakban voltak leginkább tetten érhetők, de összességében, ahogy az eddigi meccseken is, túl kevésszer voltak láthatók. Ahogy Kolumbia ellen is, most sem nagyon tudtak mit kezdeni a bekapott gól után – nyilván a kiállítás, illetve a sok sérült sem segített –, de az látszik, hogy ez a brazil válogatott nem reziliens. Mindez persze nem újdonság, a legutóbbi öt vb-ből egyet se nyertek meg, öt Copa Americából pedig csak egyen győztek. Nem vagyunk messze attól a ponttól, hogy a szurkolók visszasírják a Carlos Alberto Parreira »jogo feio»-t (csúnya játék, a jogo bonito ellentéte)”- írta Shoen megkeresésünkre.

A miértekről, kontextusról és Diniz felelősségéről így vélekedett Schoen:

„Nyilván a Fluminensével összehasonlítva nem lehet sikerekről beszélni, inkább szinte katasztrófáról van szó válogatott szinten. Véleményem szerint azonban néhány dolgot összemosunk, vagy csak elhomályosul: a radikálisan különböző stílust, amit Diniz a klubjánál meghonosított, sokkal egyszerűbb megvalósítani egy klubcsapatnál (több edzés, nagyobb összeszokottság nagyjából változatlan keret, stb.), mint a válogatottnál. Ugyan a nemzeti csapatnál magasabb játékminőség áll a rendelkezésére, de legfeljebb pár napot töltenek Diniz univerzumában, és az év többi napján szinte a válogatottnál elvárt dolgok szöges ellentétét gyakorolják.

Jól jelezték ezt az argentinok elleni meccs elején látott hosszabb keresztlabdák, ívelések – ezek teljességgel idegenek Diniztől, a csapatai a rövid passzokat, túltöltéseket, hosszabb labdabirtoklásokat végzik művészi szinten. Argentína ellen még a helyzetecskék is hibákból vagy átmenetekből jöttek – alig-alig láttunk az öt-hat emberes kombinációkat. Azt gondolom, hogy a CONMEBOL szintjén komoly, rutinos és összeszokott csapatokat és erős védelmeket kell feltörnie a válogatottal, miközben brazil vagy az állami bajnokságban sokkal egyszerűbben megy ez.

Sok szó esik a sérültekről is, Neymar például elviekben beleillene ebbe a Diniz-univerzumba, azonban a gyakorlatban ő is teljesen más világban játszik több mint tíz éve. De nagyobb gond, hogy a Fluminensével ellentétben nincs egy olyan, állandóan gólokat szállító csatár, mint ott Germán Cano vagy Kennedy. Így csak nagyon ritkán kerülnek biztos előnybe, azt meg láthattuk a legutóbbi három meccsen, hogy hátrányból mennyire nehezen megy nekik. Azt gondolom, hogy lassan elfogy a türelem Diniz felé, és Ancelotti nyári jövetelétől függetlenül már lehet, hogy tavasszal sem ő, hanem egy újabb megbízott edző ül a Seleção kispadján. Hiába jut hat, illetve esetlegesen hét csapat tovább a selejtezőből, az eredmények mellett a nemzeti büszkeség és a mutatott játék alapján nem lepődnék meg, ha a szövetség edzőt váltana.”

Ennél vannak optimistább verziók, melyek szerint Diniznél nem az eredményesség, hanem a stíluskialakítás az elsődleges szempont. Maga is ezt mondta a Kolumbia elleni meccs után – és mint tudjuk, a forradalmárokat nem a jelen foglalkoztatja. Attól tartok viszont, hogy a futball nézőit, szurkolóit, közhangulatát vagy éppen döntéshozóit (vagy épp az edzők, vezetők jelentős részét) viszont az eredmény és a jelen érdekli. Lehet, hogy volt olyan időszak, amikor (akár májusban, akár a Libertadores-kupagyőzelem után) Dinizzel bármit el lehetett adni, de talán az eredmények és az ígért látványos játék elmaradásával talán már ezen ponton a brazilok túljutottak.