Hódít az őrült futballforradalom, de a világot még nem igázta le

Szombat késő este az 1902 óta létező, legrégebbi riói csapat, azaz a Fluminense, története első Libertadores-kupáját nyerte meg. A rendkívül látványos, nem feltétlenül eredménycentrikus relacionalista-funkcionalista futball implementálásával őrült futballkísérletbe fogó Fernando Dinizék hosszabbításban, egy minden elemében klasszikus dél-amerikai nagydöntőn, az argentin Boca Juniors ellen koronázták meg idei nagyszerű idényüket. A két gólfelelős, ahogy a kupamenetelés során mindig, a veterán 35 éves argentin Germán Cano és a 21 éves saját nevelésű John Kennedy voltak. Róluk és a győzelem jelentőségéről értekezünk Diniz legkiválóbb angol nyelvű ismerője, Jamie Hamilton segítségével.

Germán Cano a szezon második felére indult be, miután augusztusig csak 10 gólt termelt, azóta berámolt ugyanennyit. Sőt, igazi kupahőssé vált, hiszen amíg 26 bajnokin csak 7 gólt lőtt (tavaly ugye 26 góllal lett brazil gólkirály, addig a Libertadores-kupában 12 meccsen 13 találatig jutott. Nyilván nem elfogulatlan, de azért több mint hiteles véleményalkotó Canót illetően az ötszörös BL-győztes csapattárs Marcelo. A Real Madridból a nevelőklubjába visszatérő, és Diniznél szintén alapembernek számító balhátvéd saját bevallása szerint karrierje legfontosabb címét nyerte, ami után egyenesen a világbajnok argentin válogatottba követelte csapattársát. Azt mondani sem kell, hogy a megbízott szövetségi kapitány Diniz csapata november 22-én épp Messiéket fogadja vb-selejtezőn – a szombati döntő helyszínén, azaz a Maracanãban.

Canóra csak azért nem mondhatnánk, hogy egymaga cipelte el a döntőig a csapatot, mert komolyabb elnöki segítséggel tette ezt. John Kennedy Batista de Souza kulcsszerepbe léptette magát a Libertadores-kupa egyenes kieséses szakaszában azzal, hogy minden párharc visszavágóján, tehát a kiesésről közvetlenül döntő meccsen betalált. Szombaton pedig gyakorlatilag halhatatlanná vált a hosszabbításban szerzett, kupagyőzelmet jelentő góljával. De ki is az elképesztő Xerem akadémia legújabb nagy dobása?

„Ő egyike azoknak az embereknek, akiket a futball nem szokott megtartani – mondta róla az edzője, Fernando Diniz. – Sok szeretetre van szüksége, és néha nincs helye az olyan embereknek, mint ő, a futballban, mert a játékosok hajlamosak arra, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy csatlakoznak egy klub ifjúsági keretéhez, felhasználják őket. Senki sem foglalkozik az érzelmi szükségleteikkel és azzal, hogy mi a jó nekik. A munkám nagy része az, hogy másképp nézzek a játékosokra. Ha máshol lett volna, nem hiszem, hogy John Kennedy maradt volna, és lőtte volna azt a gólt, amellyel megnyertük a trófeát. Ez nemcsak rajtam múlott, hanem sok emberen, különösen a játékosokon. Ők adták meg neki azt a fogadtatást, amire szüksége volt, és lehetővé tették, hogy elérje ezt a dicsőséges pillanatot saját maga és a Fluminense számára.”

Ha az említett Xerem akadémia neve annyira nem is ismerős, a teljesítményük annál inkább az lehet. Csak támadókból az elmúlt pár évben olyan játékosokat adtak a futballnak, mint a 24 éves Evanilson a Portóban, akinek aktuális értéke 22 millió euró, vagy a Real Betist erősítő Luiz Henrique, aki 22 évesen már 15 millió eurót ér, vagy éppen a korábban a Fiorentinát is megjárt, most 26 éves és 22 millió eurót érő Pedro, illetve a talán legjobb nevelésük, João Pedro, aki 22 éves korára már 32 millió eurót ér az angol Brightonban játszva. Összességében elmondható a Xeremről, hogy 1-2 évente ontja ki magából a topligákba a húszas éveibe integrálódó csatárokat.

A Xeremtől jött Kennedy is, aki meglehetősen szokatlan utat járt be a Fluminensénél. 16 évesen csatlakozott a csapat akadémiájához 2016-ban, 17 évesen már bemutatkozott a felnőttek között, ahol viszont három év alatt mindössze négy bajnoki gólt hozott össze. Ezek után 2023 legelején fegyelmi gondok miatt kölcsönbe száműzték a brazil negyedosztályba – innen tért vissza, ráadásul nem is akárhogy.

Dinizre visszatérve: pedagógiai és emberi érzékét a legtöbben, így jelen sorok szerzője is, hajlamosak vagyunk alulértékelni – no de nem így teszünk sokszor egy szétanalizált világban? Kiállításai, életmódja és fegyelmezetlenségei dacára Diniz szinte mindig lehetőséget adott Kennedynek – leginkább a csapat eszének tartott Ganso helyén a meccsek hajrájában. A szombat esti döntőn is amolyan Joachim Löw–Mario Götze módjára hajszolta (vagy jósolta) bele a győztes gólba.

Már csak azért is érdemes kiemelni a Fluminense két találatát a döntőről, mert bár a Boca Juniors meglehetősen sokat tett a meccs elrontásáért, tartalmazzák azokat a stílusjegyeket, amiről Diniz brazil örökségen nyugvó futballja szól.

Még július végén mutattuk be egy terjedelmes anyagban a futballvilágot addigra már alaposan felforgató Dinizismót, amit Jamie Hamilton és mások nyomán ezek a védjegyek jellemeznek:

• Toco y me voy – teszem a labdát, és megyek tovább.
• Tabela – „asztal”, a labdát megállító és felvevő, majd azt lepasszoló játékos, miután társa odatette neki a labdát.
• Escadinha, vagyis (átlósan helyezkedő, minimum 3 játékos által megépített) lépcső, amit a brazil focitörténelemből ismerünk, és az ebből következő
• corta luz (kioltott lámpa), azaz a labda átlépése.
• Végül az elferdítés (tilting), a befelé mozgó szélsővédő (defensive diagonal), és a személyes kedvenc, a nyilvánvaló oldalváltás helyett a labdás oldalra visszafordítás, azaz a yo-yo.

Germán Cano vezetőgóljánál szépen tetten érhető a csapat szándékos ferdítése, ahogy Felipe Melo felívelése után Ganso visszafejeli a labdát, hogy Lima és Jhon Arias a toco y me voyt és a tabelát megcsinálják a klasszikus befejező csatárgólt elérő argentinnak.

Európai szemmel szintén szokatlan, hogy mennyire tudatosan alkalmazzák ezeket a passzokat, lekészítéseket. Ez talán még látványosabb a második gólnál, Kennedy kupagyőzelmet érő találatánál:

Ahogy a belső védő Marlon gyorsan felismeri a szabad területet, ahogy Kennedy felveszi a pozíciót és visszateszi a labdát, majd látja a területet és odaindul (toco y me voy). Keno mögé indul, de azért, hogy Diogo Barbosa ívelése után fejjel tökéletesen lekészítsen (tabela) egy elképesztő lövésnek.

A kupagyőzelem mint a koncepció igazolása?

Egy ilyen rangos és értékes kupagyőzelemmel talán már azt is lehetne állítani, hogy célba ért a Dinizismo? Nos, a szkeptikusok talán joggal hozzák ellenérvként a brazil válogatott Diniz alatti korántsem ragyogó játékát, illetve azt, hogy a Fluminense a bajnokságban harmincegy meccs után, tehát hét fordulóval a vége előtt csak a nyolcadik helyen áll. Ez lenne a jövő csapata? – kérdezhetnénk a New York Times jeles szakírója, Rory Smith nyomán mi is.

„Diniz számára, pontosabban az elképzelései számára ezek sokkal nagyobb jelentőséggel bírnak. A futball csak addig enged az új ötleteknek, amíg nem követeli meg, hogy a koncepciót bizonyítsák. Ahhoz, hogy valami elterjedjen, hogy utánzásra ösztönözzön, bizonyítékra van szükség, hogy működik. Ha Dinizt úttörőnek, egy iskola atyjának, egy forradalom elindítójának akarjuk tekinteni, akkor neki valami kézzelfoghatóra, valami konkrétumra van szüksége. Ez lehet a brazil válogatott újjáélesztése. Vagy, ami még valószínűbb, a Fluminense történetének első Copa Libertadores-trófeája. A klub számára ez egy történet dicsőséges csúcspontját jelentené. De az ötlet számára, amely idáig juttatta, talán csak egy ragyogó, csillogó kezdet lenne” – írja Smith.

Annyit biztosan elmondhatunk, hogy egyelőre nehéz a kezdet a válogatottnál, klubszinten viszont azért most a két állami bajnoki cím mellé egy jelentős kupagyőzelem is jött Diniznek. De hogy ez mit jelent az edző és a legitimáció szempontjából, arról a Dinizismo-szakértő Jamie Hamiltont kérdeztük. Elsőként arról, hogy mit is jelent a Libertadores-kupa megnyerése Diniz és forradalma számára?

„Nyilván nem beszélhetek Diniz nevében, de a Libertadores-kupa megnyerése mindenképpen az évtizedes munka (a koncepciók kidolgozása, finomítása és applikációja) és áldozathozatal eredménye. Másrészt persze validáció – noha épp Diniz beszél arról sokat, hogy a játék képe és minősége után kellene megítélni a futballcsapatokat, és nem csak az alapján, hogy nyernek-e. A tradicionális, nyugati (elemzői) gondolkodás ezért is hezitál(t) a Dinizismo elfogadásával »hiszen úgysem nyernek semmit« – noha például az állami bajnokságot tavaly és idén is megnyerték, míg tavaly 70 pontot szerezve bronzérmesek lettek a brazil Serie A-ban.

Abban a pillanatban, ahogy Dinizék megnyerték a Libertadorest, az egész legitimálódott – ez így persze badarság, de sajnos így működik. Már csak logikailag is, hiszen amennyiben az így gondolkodók következetesen nézik ezt a sikert, akkor pont a kupagyőzelem miatt el kell fogadniuk a Dinizismo legitimitását, még a fenntartások ellenére is. Hiszen Diniz csapata megnyerte a legrangosabb kontinenstornát, mindezt a klub 121 éves történelmében először, és ezt senki nem veheti el tőle” – írta megkeresésünkre Hamilton.

Hamiltont arról is kérdeztük, mit gondol, milyen hatással volt Diniz munkájára a Fluminensénél az, hogy időközben átvette a brazil válogatott irányítását. „Na igen, a válogatott nehezebb szituáció, hiszen egy meglehetősen gondokkal teli időszakban vette át ideiglenesen a futballvilág talán legnehezebb posztját.” Hamilton szerint a fő gondok, hogy kiöregedőben van a jelenlegi brazil keret, amiben ráadásul nem is mindig a Diniz elképzeléséhez illő játékosok férnek be tudás alapján. Pluszban a válogatott mérkőzései előtt alapból rövidebbek az összetartások, kevés az edzési lehetőség, növeli a nyomást, hogy egy új világbajnoki ciklus elején járnak, vagyis szinte röptében, egy híresen türelmetlen futballkultúrában kell megvalósítania az elgondolásait. „Nem csoda, hogy a négy meccs többsége nem sült el jól. A minap kihirdetett legújabb keret, a Palmeirasból ismert Endrickkel például sokkal jobban tetszik, noha Neymar hiánya azért jelentős” – tette hozzá.

Ami a Fluminensét illeti, ott már korábban is lehetett érzékelni, hogy egyértelműen a Libertadores-kupa élvezett prioritást a bajnoksággal szemben. „Csak az elmúlt 100 napban 16 bajnokit és 7 kiesés kupameccset tudtak le, miközben 2 válogatott szünet is volt egy január eleje óta zajló idényben. Míg a Libertadoresben 5 meccset megnyerve veretlenül végigmentek, addig a 9 bajnokiból 6-ot el is vesztettek, úgy, hogy például a Bragantino, Bahia, Atlético Mineiro ellen szinte teljesen a B csapat játszott. Kivéve a szeptember végén a negyvennegyedik évébe lépő Fabio kapust, aki negyvenegy találkozón védett eddig idén.” A Libertadores-kupában 79 százalékos, kiváló hatékonysággal, tegyük hozzá gyorsan Fabio teljesítményéhez.

„Nyilván volt egyfajta különleges küldetése ennek a furcsa idénynek, amit véleményem szerint ebben a kontextusban – és nem csak a bajnoki tabellára rápillantva – érdemes értelmezni. A küldetés pedig célba ért” – összegzett Hamilton, aki új taktikai, illetve stilisztikai változtatásokat is észrevett a Fluminense játékában és Diniz stratégiájában

„Mindenképp jelentős eltérés a tavaly harmadik helyezést elérő csapathoz képest Marcelo és Felipe Melo jelenléte, ők alapjaiban változtatták meg a Fluminense játékának ritmusát. Már csak a koruk, tapasztalatuk, vezetői kvalitásaik miatt is van egyfajta vonzáskörük – simán megkísérelnek (Melo esetében korántsem mindig sikeresen) olyan dolgokat a labdával, amikre mondjuk a fiatalabb játékosok (a 20 éves Alexsander) gondolni sem mernek. Marcelo megindulásai és előretörései vagy Melo hosszabb ívelései (mint mondjuk a döntőben a vezetőgól előtt) talán elvettek valamit a Dinizismo tavalyi ritmusából – aminek Ganso volt a középpontja. Véleményem szerint ebből azért akadtak konfliktusok, főleg abban, hogy ki akkor az irányító, kin megy át a támadás. Én sosem csináltam titkot abból, hogy nekem melyik a preferenciám, lásd a Gansóról, a láthatatlan emberről írt portrémat.

Ugyanakkor számomra úgy tűnik, hogy mind Ganso – természetéből adódóan –, mind Diniz elfogadja ezeket és integrálja a csapat stílusába. Na és persze John Kennedy visszatérése a másik változás, vele direktebb és gyorsabb lesz a játék. Ennek az emberi oldala – Diniz részéről is – nagyszerű, elég, ha csak a győztes gólt és az utáni történteket megnézzük.”

Hamilton később jelzi, hogy a legplasztikusabban pont egy argentin fogalmazta meg Diniz győzelmének jelentőségét. A korábbi Boca Juniors-támadó Diego Latorre – ő 1991-ben Gabriel Batistutával nyert Copa Americát, majd igazolt (utólag nézve sikertelenül) Firenzébe.

„Marcelóval (35), Gansóval (34), Felipe Melóval (40) és Fabióval (43 éves) lett bajnok. Tiszta költészet! A kockázatok léteznek, nem lehet őket kiküszöbölni a játékból. Az egyetlen módja annak, hogy ne kockáztassunk, ha nem jelenünk meg a játékban” – mondta a jelenlegi ESPN elemzőjeként dolgozó argentin, akivel nehéz lenne vitatkozni.

Végezetül pedig egy adalék és némi kedvcsinálás. December 12. és 22. között a klub-vb-n pedig végre összejöhet a világok harca, hiszen a Diniz-csapat egyből az elődöntőbe kvalifikálta magát, vagyis egy győzelemmel a döntőben akár Pep Guardiola Manchester Cityjével mérheti össze magát. Július végén, Diniz focijának mélyére ásva ezt írtuk: „A Dinizismo térhódításáról – abban az évben, mikor Pep Guardiola tulajdonképpen szinte mesterséges (pénzügyi) intelligenciával felturbózott űrfutballja ismét csúcsra ért a Barcelona-korszak után – nyilván csak módjával lehet beszélni. Ugyanakkor egy hagyomány vagy annak képviselője hatását nem biztos, hogy az eredményei mérik – ezt pont a magyar futballtörténelmet ismerőknek nem kell magyarázni, azaz kell, csak közvetve, Jonathan Wilson kiváló könyvével, A magyar futball aranykorával.”

Milyen szép, hogy nem csak a győztesek írhatják a (futball)történelmet. De kis szerencsével decemberben kiderülhet, hogy mennyire módjával lehet csak beszélni Diniz és a taktikai újításáról.