Máig rejtély, hogyan haltak meg ketten Amerika legmagasabb hegyén

„Még ma készíts mindegyikükről fényképet. Nem hiszem, hogy mindannyian visszatérnek” – vetette oda Rafael Moran argentin újságíró fotós kollégájának, amikor 1972-ben egy amerikai hegymászócsapat Amerika legmagasabb csúcsára, a 6961 méteres Aconcaguára indult. Morannak igaza lett, a nyolcfős csoportból ketten meghaltak, és halálukat máig rejtély övezi. Nem kizárható az sem, hogy a saját társaik ölték meg őket. Nemrég előkerült a hegyen az egyik áldozat fényképezőgépe, és sikerült előhívni a benne lévő tekercset is. A fotók sem adnak igazi válaszokat, de az egyik áldozat utolsó napjáról azért árulkodnak. A New York Times komplex anyaga alapján foglaljuk össze a történteket.

Az Argentína és Chile határvidékén magasodó Aconcagua első hivatalos megmászása a svájci Matthias Zurbriggen nevéhez köthető 1897-ben; ekkor ez volt a legmagasabb csúcs, ahová valaha ember felmászott. A hegy északi útvonala technikailag nem kifejezetten nehéz, kötelek és jégcsákány nélkül fel lehet sétálni, de időnként nagyon vaddá tud válni a környezet, ami jelentősen megnehezíti a mászást. Eleve kell számolni az oxigénhiánnyal, ehhez pluszban jön a farkasordító hideg és a borzalmasan viharos, akár a 200 kilométer per órát meghaladó szél is, hogy még nyomorúságosabb legyen a csúcstámadás. A Zurbriggen által kitaposott normál út mellett több másik útvonalat is kitaláltak már az alpinisták, ezek nehezebbek is, mint az eredeti, de van, aki éppen ezt tartja kihívásnak.

Az 1973-as expedíció a Lengyel-gleccseren át akart feljutni a csúcsra. Ez is kipróbált útnak számított már akkor, az amerikaik próbálkozását azt tette érdekessé, hogy a mászók között volt egy nő és egy NASA-alkalmazott is, aki az Apollo–11-küldetés földi mérnökeként dolgozott. A sors fintora, hogy végül éppen ők, Janet Johnson és John Cooper nem tértek vissza.

Hogy valami baj lesz, szinte kódolva volt. Az alaptábor működtetésére felkért Roberto Bustosnak az volt az első benyomása a nyolc amerikairól, hogy nem képesek csapatként működni és nem voltak felkészülve egy olyan különleges és nagy hegy megmászására, mint az Aconcagua. A mászásuk szenvedve kezdődött, többen nem bírtak a magaslattal, hegyibetegek lettek, ami miatt a különböző magasságokban kiépített táborok közötti teherhordásból sem mindenki egyenlően vette ki a részét. Ez is csak növelte a feszültséget, az amúgy sem egységes csapatban.

Az 5900 méteren lévő hármas táborba még öten mentek fel, de egyiküket aztán visszakísérte a hegyi vezetőnek felfogadott Miguel Alfonso az alaptáborba, mert agyi ödéma tüneteit mutatta. Így maradtak négyen, Johnson és Cooper mellett Arnold McMillen és Bill Zeller, akik alig ismerték egymást, hiszen az expedícióra úgy verbuválták össze az embereket.

Nem ugyanúgy emlékeztek

Ez a négyes kedvezőnek ítélt körülmények között vágott neki a csúcstámadásnak, de a vártnál jóval lassabban haladtak a gleccseren. 6400 méteres magasságban sötétedett rájuk, egy maguk által vájt jégbarlangban vészelték át az éjszakát. Hálózsákjuk nem volt, süvített a szél, reggelre teljesen átfagytak. Cooper az ereje végéhez ért, nem volt esélye a csúcstámadásra, ezért inkább elindult lefelé, a hármas táborba, amit két óra alatt elérhetett. Zeller és McMillen beszámolója szerint nem volt annyira aggasztó állapotban, hogy ne tudott volna lemászni, de Cooper sosem ért le oda. Meghalt a gleccseren, ahogy Johnson is.

McMillen és Zeller voltak az utolsó szemtanúk, de az argentin hatóságoknak külön-külön elmesélt történeteikben voltak ellentmondások. Ezeket akár az oxigénszegény környezet miatti hallucinációk is okozhatták, de máris gyanússá vált a sztori. A két férfi azt mondta, hogy átmásztak a gleccseren, és elérték a hegygerincet is, ketten taposták a havat, miközben Johnson elveszett. Végül kicsivel visszább, a hóban fekve találtak rá. A nő állítólag azt mondta, hogy hagyják ott meghalni. Ezt viszont nem tették meg.

Zeller azt mondta, hogy ő kötözte magára Johnsont, míg McMillen úgy emlékezett, hogy a karjában vitte a nőt. Utóbbi azt is vallotta, hogy ezt az éjszakát is hárman együtt húzták ki, miközben Zeller azt mondta, hogy ő előrement, és külön töltötte az éjszakát. Az elmondásaik szerint a következő nap együtt vezetgették lefelé a lábán alig álló nőt, majd miután elérték az általuk vájt hóbarlangot, McMillen elhagyta őket, hogy segítséget hozzon lentről. Ekkor szenvedett balesetet, és a jégcsákányát elvesztve 300 métert csúszott fejjel előre. Azt mondta, ekkor szerzett monoklit.

Zeller és McMillen is hallucinációkról számolt be. Zeller azt is mondta, hogy ők is megcsúsztak ereszkedés közben, de kisebb sérülésekkel megúszták. Nem sokkal voltak a hármas tábor felett, amikor Zeller észrevette Cooper holttestét. Nem látott rajta sérüléseket, ezért úgy vélte, a kihűlés és a kimerültség végzett vele. Az éjszakát mindhárom mászó a hármas táborban töltötte, ott érték utol McMillent, de reggelre Johnson eltűnt. A két férfi ezután leereszkedett az alaptáborba.

Agyi sérülések, de mitől?

A történtek után az argentin hatóságok nyomozni kezdtek, nem zárták ki az emberölést sem, míg az Egyesült Államokban eleinte azt írták a hírügynökségek, hogy a két mászó lavina áldozata lett. Az amerikai konzul még Argentínában megpróbálta kikérdezni a mászókat, de azok képtelenek voltak rekonstruálni a történteket. Míg az expedícióvezető Carmie Dafoe arról beszélt, hogy figyelembe kell venni, hogy a magaslat torzíthatja az érzékelést.

Dafoe hazatérve titkos egyeztetést szervezett az expedíció résztvevőinek és a hegymászóklubja vezetőinek, hogy összerakják a történtek helyes kronológiáját. A jelentésük hangsúlyos megállapítása volt, hogy Cooper és Johnson is tüdőödémában halt meg, miközben eltántoríthatatlanul haladtak a csúcs felé.

A később megtalált holttestek viszont erre a diagnózisra rácáfoltak. Még a halálesetek évében, 1973 végén elindult egy keresőcsapat, amelyhez csatlakozott a National Geographic fotósa, Loren McIntyre is. A csapat a hármas tábor fölött 150 méterre találta meg Cooper csonttá fagyott tetemét, amit a rossz idő miatt csak több nap alatt tudtak lehozni.

Cooper nem viselt hágóvasat, nem volt nála a jégcsákánya. Egy enyhe lejtőn feküdt, arcán rémület tükröződött, de ennél nagyobb okot adott a találgatásokra az, hogy a hasán egy véres és mély, henger alakú lyuk volt. Ez csak akkor derült ki, amikor a tetem kiolvadt, és a kezét el tudták mozdítani a hasáról. A boncoláson részt vevő medikus, Daniel Arajuro úgy vélte, hogy a tökéletesen kör alakú, majdnem a gerincig érő sebet jégcsavar okozta.

A sérülés másokat is gyanakvásra késztetett. Az expedíció hegyi vezetője, Alfonso, azt mondta, hogy Zeller arról számolt be neki, hogy Coopert ülve, fejét fogva találta meg, és a seb mélységét tekintve, nagyon durva esés kellett ahhoz, hogy a saját jégcsákánya nyársalja fel, öt réteg ruhát átszakítva. McIntyre szerint viszont egyértelmű volt a helyzet: Cooper magát sebesítette meg, és amikor lejutott a meredek részről, leült, hogy megvizsgálja a sebét. Aztán elvesztette az eszméletét, és megfagyott. Később kiderült, hogy nem ez a furcsa seb okozta a halálát. A Kansasbe szállított holttestet megvizsgálva arra jutott a halottkém, hogy Cooper koponyája zúzódott, agysérülések végeztek vele.

Johnson holtteste két évvel később, 1975-ben került elő szintén egy laposabb lejtőn, a beszámolók szerint 20 méterre attól a helytől, ahol Coopert találták meg. A nő a hátán feküdt, az arca teljesen összetört, kiálltak belőle a csontok. Az arcán és nyitott kabátján vérfoltok voltak. Testét kötelek fonták körbe, és egy kő is volt rajta.

Az egyik megtalálója, az akkor 17 éves Alberto Colombero azt mondta, hogy az apja és a vele lévő harmadik társuk arra jutott, hogy a nő nem balesetben halt meg, hanem megverték, és aztán úgy próbálták meg beállítani, mintha kimerültségében legurult volna a hegyről. A holttestet csak egy évvel később tudták lehozni, mert annyira odafagyott a jéghez, hogy úgy kellett levágni róla, mint egy gleccserdarabot.

Daniel Arajuro Johnson boncolásánál is ott volt, látta a sebeit. „Megölték őket. Mindkettejüket. Ilyen jellegű sérüléseket nem okozhattak maguknak” – mondta, és emlékei szerint az akkor a boncolást végző orvosok között is konszenzus volt ebben.

Az ügy viszont még vádemelésig sem jutott el, ebben nagymértékben közrejátszott az 1976. márciusi katonai puccs, amely elsodorta Isabel Perón kormányát, és aztán évekre kaotikus viszonyok közé lökte Argentínát.

Egy filmtekercs, ami nem sokat bizonyít

A rejtélyes halálesetek persze továbbra is sokak fantáziáját megmozgatták, és a történet újra reflektorfénybe került, miután 2020 februárjában megtalálták Johnson fényképezőgépét a hegyen. A gépe mellett előkerült a hátizsákja, tele felszereléssel, és két plusz filmtekerccsel. A filmeket nagy körültekintéssel sikerült előhívni, pedig az a közel ötven év, amelyet a Nikomat fényképezőgép jégbe fagyva töltött, nem ártott neki különösebben.

Johnson végigdokumentálta az expedíciót. Az első képe még az alaptáborhoz közeli völgyből készült, megmutatja az Aconcagua jellegzetes jégoszlopait és a csúcsot is, a táborok között ingázó mászótársakat. Több olyan fotója is van, ami Cooper távozása után készült, az egyiken McMillen vagy Zeller tapossa előtte a havat. Utolsó képein, amelyeket még sötétedés előtt készített, az Andok környező csúcsai láthatók. A New York Times szakírója szerint ezek a fotók arról árulkodtak, hogy ha Johnson kimerült volt, vagy hallucinált, akkor is tudta, hogyan kell a fókuszt kezelni, megkomponálni a képet és stabilan tartani a fényképezőgépet ahhoz, hogy tiszta és jó képeket készítsen.

Az akkori expedíció tagjai közül ma már senki sem él, a közvetlen szemtanúk közül Zeller 2003-ban, McMillen 2011-ben halt meg. A korábban visszaforduló David Shelton idén novemberben hunyt el, de előtte még nyilatkozott, és baromságnak minősítette azt a felvetést, hogy bűncselekmény történt.

Teóriák vannak, de igazi megoldás aligha lesz

Az elmúlt évtizedekben sok teória született arról, hogy mi állhat a halálesetek hátterében. Felmerült, hogy egy szerelmi háromszög miatt szabadultak el az indulatok, de az is, hogy pénzrejtekhely volt a hegyen. Van, aki Coopert amerikai ügynöknek tartotta, akivel Chiléből érkezett bérgyilkosok végeztek. Ebbe a teóriába beleillik a holttestét lefotózó, semmiből előbukkanó McIntyre, aki mintha csak helyszínelt volna, és azért készített sok képet.

Az Aconcaguanra már 59-szer felmászó Ulises Corvalant is nyugtalanítja néhány kérdés az ügyben. Johnson fotói azt mutatják, hogy abban a szezonban szokatlanul puha volt a hó, és a gleccser sem volt nagyon meredek. Szerinte ilyen körülmények között elképzelhetetlen, hogy valaki hosszan csússzon lefelé és abba belehaljon. De az is zavarja, hogy a két amerikainak jóformán csak az arca sérült meg komolyabban, pedig egy kicsúszásnál, még ha rövid is, törnek a csontok, ahogy a felszerelés és a ruházat is sérül. Ezek alapján Corvalan sem vetné el, hogy bűncselekmény áldozatai lettek.

Azt sem szabad kizárni, hogy McMillen és Zeller tényleg minden tőlük telhetőt megtettek, hogy segítsenek Coopernek és Johnsonnak, de egy idő után már magukat mentették, és ekkor árthattak társaiknak.

Roberto Bustos, az alaptábor vezetője kitart amellett, hogy balesetben haltak meg az amerikai mászók, de ő sem zárja ki, hogy valami erőszakos dolog történt. Szerinte nagy magasságban eltolódnak a normák, a kétségbeesés felülírja azt, hogy mi a jó és a rossz. „Hatezer méteren más világ van, más törvényekkel és szabályokkal. Ha a viselkedést nézed, akkor már te is azt mondanád ötezer méteren, hogy ezek az emberek őrültek” – mondta Bustos. „Ez továbbra is az Aconcagua legnagyobb rejtélye. Ez a történet már majdnem kiveszett a népi emlékezetből, de van elég ok a kételyekre és érvekre ahhoz, hogy a rejtély fennmaradjon” – mondta Moran, aki 1973-ban is tudósított a halálossá váló expedícióról.