Búcsú Mészöly Kálmántól: Anyanyelvi szinten beszélte és értette a futballt

Hétfő délután fél háromkor kezdődött a magyar futball egyik utolsó nagy legendájának a temetése a Farkasréti temetőben. Mészöly Kálmán november 21-én halt meg 81 éves korában.

„Mindent, mindent elfeledtem, nagyon csendes ember lettem,
Nagyon csendes ember lett belőlem”

– Seress Rezső dalát Mága Zoltán és zenekara hegedülte el, a prímás ezzel búcsúzott a korábbi nagyszerű játékostól és szövetségi kapitánytól. Mészölyt pontosan annyira jellemezte a cigányzene, mint a beceneve: a Szőke Szikla, amit 1962-ben kapott.

Mészöly Kálmán 1964-ben Európa-bajnoki bronzérmes lett, emellett négyszeres bajnok volt a Vasassal. Egyetlen meccset sem játszott más csapat színeiben, az elsőt a Salgótarján ellen 1960-ban, az utolsót 1972-ben. Két világbajnokságon (1962, 1966) szerepelt játékosként, Brazília 3:1-es legyőzéséből góllal vette ki a részét, a meccs végét felkötött karral vállalta, mert ugyan ráesett a vállára, akkor még nem volt csere, és nem szerette volna, hogy tíz emberrel harcoljanak a társai. 1982-ben már kapitányként vett részt a spanyolországi vb-n.

Sok egykori játékostársa és tanítványa mellett a klubhoz szintén kötődő ökölvívó, Gedó György, és a birkózó Hegedüs Csaba is eljött a búcsúztatására. Jónyer István is lerótta a kegyeletét, Gyulay Zsolt a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke is. A klub jelenlegi játékosai, köztük Pátkai Máté és Feczesin Róbert álltak díszsorfalat utolsó útja előtt. Ott volt Orbán Viktor miniszterelnök is, aki mint barátjától búcsúzott tőle a Facebook-oldalán novemberi halálakor.

A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség, a FIFA elnöke, Gianni Infantino a hazai elnöknek, Csányi Sándornak levélben küldte el részvétnyilvánítását, nemcsak a játékosmúltját, hanem edzői nagyságát is méltatta:

„Szavakkal nem lehet érzékeltetni az űrt, amit maga után hagy.”

Csányi nem lehetett jelen a szertartáson egy halaszthatatlan útja miatt, de írásában felelevenítette, hogy 81. születésnapján pedig a házában köszöntötte fel Mészölyt, és úgy repült el az a két óra, amit együtt töltöttek, hogy észre sem vették. Mészöly betegeskedett ugyan, de naprakész volt a futball ügyeiben.

„Ha a pályán nem is adott senkinek kegyelmet, és az egész lényéből a küzdeni tudás áradt, de a szíve tele volt szeretettel. Mindig önazonos volt, sokat kaptunk tőle, megtiszteltetés volt ismerni. Ha majd visszaemlékezünk rá, a mosolyára éppúgy emlékezni fogunk, ahogy a keménységére. Anyanyelvi szinten beszélte és értette a futballt” – írta Csányi, aki halhatatlannak nevezte Mészölyt. A találkozásukkor kérdezte azt is tőle, milyen ajándékot szeretne. Mészöly azt felelte, hogy a magyar válogatott jusson ki még a vb-re. Megígérte neki, mindent megtesznek azért, hogy az egyik utolsó kívánságát teljesítsék.

A szövetségi kapitánysága idején másodedzőjeként dolgozó Mezey György, aki később tőle vette át a kapitányságot, a magyar futball utolsó zsenijének nevezte Mészölyt, akiben megvolt minden a hagyományokból, az elődök technikai tudásából és a csibészségből is.

Puskás Lajos, az egyik korábbi játékostársa úgy kezdte, hogy „annak idején a fejedet kerestem egy-egy beadással, most a lelkedet szeretném telibetalálni”. Teher nélkül haladjon tovább, és bánja meg bűneit – üzente neki.

Egy másik vasasos csapattársa, Kenderesi István nyitógondolata az volt, hogy mindenki itt van, aki szerette Mészölyt, mindenki el akar tőle búcsúzni. Megköszönte Bardi Gyöngyinek, a korábbi nagyszerű röplabdásnak, hogy gondozta őt akkor is, amikor a Szikla már elkezdett őrlődni. Kenderesi ugyan disszidált 1969-ben, nem szakadtak el egymástól, a barátságukat semmi sem tudta megbontani. Amikor a fegyelmi tárgyalása volt 1969-ben, Mészöly azt mondta, nemcsak volt a barátja, ahogy a fegyelmi bizottság vezetői feltették a kérdés, hanem most is az. Bajba kerülhetett volna emiatt, de őt ez cseppet sem érdekelte, nem tagadta meg soha önmagát.

„Az öltözőben elmeséltem az egyik kedvenc viccem, amin mindig nagyokat nevettek, és amikor odaértem a csattanóhoz, vártam a hatást, hát senki nem hahotázik, még csak nem is mosolyog. Kálmán mindenkinek leadta a drótot, nehogy merjen bárki is nevetni. Én meg álltam ott. Képzelhetik, egy idő után milyen nevetésben törtek ki. Nem volt szent, nem is akart annak látszani. De aprót sohasem adott annak, aki kért tőle, csak papírpénzt. Lehet, hogy annyit senki sem adott, de ő mindig azt mondta, addig a jó, amíg adhatok. Örülhettünk, hogy köztünk élt” – mondta róla Kenderesi.