Abszurd ellenzéki kiállás, hogy az iráni vb-szurkolók egyszerre tapsolnak és fütyülnek

A 6-2-re végződő Anglia–Irán világbajnoki mérkőzés az irániaknak nemcsak egy mérkőzés volt, hanem a jelenlegi hatalom elleni kiállás is. A játékosok némán tüntettek, miközben a szurkolók abszurd módszerrel szúrtak oda az országukat vezető rezsimnek. Mindehhez Doha és Katar eddigi legfontosabb sporttörténelmi helyszíne adta a hátteret.

Katar a klubvilágbajnokságon már futballal is tesztelte stadionjait, de a világbajnokság harmadik meccsének otthont adó Hálifa már korábban bebetonozta magát a helyi sporttörténelembe. Története szinte egyidős az országgal, Katar függetlenségének kikiáltása után öt évvel, 1976-ban már állt. Azóta többször felújították, és átélt már pár nagy pillanatot, például a 2006-os Ázsia-játékok megnyitója és a zárása is itt volt, de a Pánarab Játékok futballtornájának döntőjét is a Hálifában rendezték meg 2011-ben, aztán a foci-vb egyik nagy főpróbájának tekinthető 2019-es atlétikai világbajnokságnak is ezt a stadion lett a központi helyszíne. Három éve jól is vizsgázott, az októberi hőségben a nézőteret és a pályát is sikerült hűvösen tartaniuk a szervezőknek, és egy stadionnyi emberrel is megbirkóztak naponta, ahogy azt volt alkalmam tapasztalni.

Az egy jobb létre szenderült kérészt idéző kettős ívszerkezet egyből felismerhetővé teszi az arénát, de bent rögtön nyilvánvalóvá válik, hogy nem igazi focistadion. A ma már megszokottnál jóval messzebb van a futballpálya a nézőtértől, hiszen állandó tartozék az atlétikai körpálya is, amelyet most műfűvel fedtek le, hogy zöldelljen az egész. A lelátókat nem mozgatták el, maradt az ókori amfiteátrumokra emlékeztető ovális a nézőtéren is. A mellvéd ráadásul úgy néz ki, mintha ágyúsorral lenne megpakolva. Csak itt a lőréseken a hideg levegőt fújják be, ha arra szükség van, de ez nem az az este volt.

Mivel a kapu mögötti lelátók szélei jó harminc méterre vannak az alapvonaltól, a két csapat keménymagja nem oda vette be magát, hanem a szögletzászlóknál lévő körcikkelyekbe koncentrálódtak. Az angol–iráni meccsen nagyjából 80-20 százalék volt az arány előbbiek javára, de a meccs előtt sokkal inkább tűnt úgy, hogy Irán a futballnagyhatalom, a szurkolóik jóval tüzesebbek és hangosabbak voltak. Már az aranymetróban (itt is színek alapján különböztetik meg a vonalakat) is énekeltek, majd az aluljáróban még hangosabbra vették a figurát, a stadion előtt pedig még vadabb dobolásba kezdtek.

Ehhez képest az angolok szinte feltűnés nélkül érkeztek meg Doha Sport Cityjébe. A Hálifa mellett rengeteg másik létesítmény tartozik ide, például a számtalan sportág utánpótlásműhelyének számító Aspire akadémia, vagy az Aspetar nevű sportegészségügyi létesítmény, de a helyet könnyű kiszúrni a 300 méter magas toronyról, a Torchról (Fáklya), amelyik szintén az Ázsia-játékokra épült, és jól megtestesíti Katar olimpiarendezési álmait is.

A meccs elején is kitartott ez az aránytalanság, bár nehéz volt elsőre dekódolni, hogy az irániak megnyilvánulásai mikor mit jelentenek. Például a himnuszt nem éneklő játékosokat is kifütyülték a szurkolók, legalábbis elsőre ezt gondolhatta egy kívülálló. Ennél viszont bonyolultabb a helyzet. A nyitómeccsen a szervezők egy iráni újságíró helyére ültettek le, és a kitúrt kollégával ma is összefutottam. Amikor megkérdeztem, hogy mi is történt a meccs elején, mielőtt válaszolt volna, félrevont a tribünön, mert szerinte bárhol lehallgathatnak minket. Amikor már biztonságban érezte magát – ehhez pár méter elég volt –, előadta a nyakatekert helyzetet.

Azt mondta, hogy az irániak nem a játékosokat fütyülték ki, hanem magát a himnuszt, amelyet nem véletlenül nem énekeltek a futballisták sem. Az iráni újságíró azt mondta, hogy a hivatalos himnusz nem a népé, hanem az elnyomó iszlám rezsimé, ezért nem tudnak azonosulni vele. Hogy ezt bebizonyítsa, előkapta a telefonját, és mutatta a videóján, hogy a szurkolóik egyszerre tapsoltak és a fütyültek a himnusz után. A taps ment a játékosoknak, a fütty pedig az utált himnusznak. Hogy a játékosok és a szurkolók valóban egy húron pendülnek, azt Ehsan Hadzsszafi, az iráni válogatott kapitányának hétfői nyilatkozata is megerősíteni látszik. A játékos az elnyomó rezsim elleni népmozgalom mellett állt ki.

Érezhető volt az ellenzéki hangulat a szurkolók között is, az egyikük például olyan angol feliratos pólót viselt, amelyen az állt, hogy 75 millió ember szabadságot érdemel, nem olyan vezetést, amelyik a pusztulásba vezeti őket. A városban már a meccs előtt is tüntettek irániak, az Aljazeera beszámolója szerint a szeptemberben a rendőrség brutális bántalmazásába belehalt Mahsza Amini nevét skandálta egy kisebb csoport.

Az iráni szurkolók a himnuszos abszurd után minden stílusban megmerítkeztek egy kicsit, elővették az izlandi tapsoltatóst, a vuvuzelára hasonlító dudálást, és a saját fejlesztésnek tűnő sivítós-fütyülőst, amiről nem könnyű eldönteni, hogy tetszésnyilvánítás vagy lehurrogás. Miután három góllal megszórta Anglia az iráni csapatot, már ők is elhallgattak, míg az angolok elővették a Jingle bellst, megelőlegezve a karácsonyi hangulatot.

Az angol ünnep azután tovább tartott, még három gólt kapott Irán, ami az utolsó percek videóbírós 11-eséig csak egyet tudott összehozni válaszul, még ha ennél többször is sikerült áthúzni magukat az angol védőkön. Iráni kollégám, aki védekezésként azt hozta föl, hogy a csapatuk a torna legöregebbje átlagéletkor szerint, nincs veszve semmi, még van hátra két meccsük, amelyekről akár tovább is juthatnak. Az biztos, hogy nekik több szempontból sem érdekük hamar hazamenni.