A magyar futballban minden rendben van, csak senki nincs a helyén

1994-ben úgy szerződött Kuvaitba, hogy a magyar utánpótlás-válogatottak mellett évekig dolgozott pályaedzőként, de felnőtt csapat mellett kevés gyakorlatot szerzett. Ennyire kapós volt még akkor is a magyar szakértelem?

A magyar tradíciót ismerő és valló edzők keresettek voltak abban a régióban, majdnem húsz magyar foglalkozott az ottani gyerekekkel, de voltak szerbek, brazilok, hollandok, spanyolok is. Valójában egy nagy edzői továbbképzésen vehettem részt. Ott dolgozott az ukrán edzőfejedelem, Valerij Lobanovszkij is, élmény volt nézni a munkáját. Ő volt a ‘86-os szovjet válogatott kapitánya, amelyiktől kaptunk egy hatost a vb-n, és ő volt, aki ’86-ban KEK-et nyert a Dinamo Kijevvel. Hónapokig csak néztem, mit és hogyan csinál, közben jegyzeteltem, próbáltam ellesni minél többet tőle, meg mástól is, és beilleszteni a gondolataimba. Kuvaitban még inkább kinyílt a szemem, megtanultam arabul, képeztem magam angolul, és hát meg is fizettek, ami azért fontos, mert legalább nem lehet rám fogni, hogy a magyar foci segített engem anyagilag. A magyar futballból én nem kivettem, hanem csak betettem, könyveket írtam, előadásokat tartottam saját költségen, és vannak olyan klubok, amik a mai napig nem fizettek ki, igaz, soha senkit nem jelentettem fel.

A 2008-as U19-es Európa-bajnokságon bronzérmes lett a Gulácsi Péterre, Koman Vladimirre, Németh Krisztiánra épülő csapattal, és kijutott az U20-as egyiptomi világbajnokságra, az elődöntőben 1–0-ra kapott ki az olaszoktól. Miután el kellett hagynia őket, kapott tőlük egy mezt, amire azt írták búcsúzóul: „a palócnak, aki a csapat örök mestere volt, van, lesz”. Megérintette ez a ragaszkodás?

Hogyne. Pláne, hogy még a föld alól is kezdtek előbújni egyes kollégák, hogy ez valójában az ő csapatuk. A sikerben mindenki osztozni akart. Aztán újabb meglepetésként ért, hogy már más ment ki velük a vb-re, ez a döntés született, el kellett fogadni, az edzői léthez hozzátartozik. Azt hittem, egyszer majd visszakapom ezt a focinktól, és kapok én is egy ilyen esélyt. Még késik a postás. Ami furcsa, hogy az Európa-bajnoki harmadik helyezést szinte sosem említik. A vb-re kijutni nehéz, az igaz, de ott már kis szerencsével Hondurassal, Új-Zélanddal lehet összefutni. Míg az Eb-n Németország, Spanyolország, Portugália testén kell túljutni.

2017-től 2019-ig dolgozott a szövetségben. Hogy vált el az MLSZ-től?

Békében, barátságban, szeretetben. Olyannyira, hogy még fel is ajánlottak más munkakört. Megdicsértek, hogy jól dolgoztam, hálásak nekem, de a tudtomra adták, hogy azért nem velem képzelik el a jövőt. Az én időmben akkreditálta a képzésünket az UEFA, ahol azt mondták, hogy nagyon jó irányba haladunk, és ennek meglesz az eredménye. Mondtam a búcsúkor, ha jó az irány, akkor ha változtatgatjuk, majd rossz lesz. Ha a kocsi kormányát egy kicsit megmozdítjuk, már ott is az árok vagy a villanyoszlop. Nincs bennem sértettség, tényleg nincs. Inkább sajnálom, mert még volt bennem 4-5 jó év és könyv.

Mondhatunk sok mindent, de az a sohasem látott tőkebefektetés, amit a futball kapott az elmúlt években, nincs arányban a fejlődéssel.

Maradhattam volna ott dísznek, de azt nem akartam, mert a lételemem, motivációm a felelősségteljes munka. Az egyetemen, az UEFA-nál ezt meg is kapom.

Az igaz, hogy teljesítményalapú szerződésbe is belement volna, és a fizetésének egy részét visszaadja öt év után, ha nem kerül ki kellő mennyiségű topligás játékos?

Igaz. Nem lettem volna a pénzre méltó, és bíztam is a munkámban, tapasztalatomban. Tizenötször annyi pénzt kerestem az Emírségekben, mint mikor az MLSZ hazahívott 2017-ben. Jöttem, elhittem, hogy most tényleg itt az én időm, segíthetem a focinkat. Megvolt és meg is van egy teljesen kidolgozott szakmai programom és képzési rendszerem, amely az UEFA-programhoz kapcsolódva, de a még több tudást beépítő iskolai, sportiskolai, szakedzői, tanári képzést is magába ölelte. Ezzel talán jobbá tehettem volna a rendszert. Viszont sosem adták oda az irányítást, döntéshelyzetbe nem kerültem, még mikor nem volt igazgatója az edzőképzésnek, akkor is igazgatóhelyettes beosztásban számítottak rám. A Bozsik-programba, az akadémiák munkájába nem szólhattam bele, sőt még a szakmai bizottságba sem hívtak meg. Eleinte gondoltam, Tibikém, csak van közel 200 NB I.-es meccsed, kupagyőzelmed, Eb-re, vb-re jutottál ki, van saját programod, amit kutatásokkal, valós gyakorlati tapasztalatokkal alátámasztottál. Gondoltam, előbb-utóbb csak felfedeznek, ha már ott vagyok. De nem.

Európában kézről kézre adják a könyveim anyagait, havonta tartok előadásokat, jelezték, ki kéne adnom angolul a meglátásaimat, úgy látszik, van értelme dolgozni, mert valahová csak jó lesz ez.

Bár itthon is lett hatásuk a könyveimnek, ennek egyik ékes vagy inkább érdekes bizonyítéka, hogy kiadásuk után megjelentek más könyvekben a gondolataim, amikben kísérteties hasonlóságokat lehet felfedezni az enyéimmel, de valamilyen oknál fogva hivatkozás nélkül jelentek meg.

A legmeglepőbb az, hogy olyanok adták ki azokat a könyveket, akik a döntésképesség és a kreativitás fejlesztését sosem kutatták, nem publikáltak ilyenről, sőt a megjelent könyvem előtt még az erőfejlesztés bűvöletében súlyokkal dekáztattak volna gyerekeket. Hamis prófétáknak hívták volna az ilyeneket régen, akiket aztán meg is köveztek. Most is van dobálózás, de pozíciók és vaskos fizetések találják el őket. Mondják és nyugtatnak, hogy örüljek, mert csak a jó dolgokat lopják, lásd Adibasz, de a tréfán kívül ennek azért komolyabb következményei várhatók.

A mostani edzőképzésről mi a véleménye?

Egyetértek azzal, hogy nagyon oda kell figyelni a fiatalok beépítésére az élvonalban, már csak azért is, mert nevelőedzőként éppen ez volt a fő profilom. Elgondolkodtató viszont, ahogy most hallom, hogy bevezették az interaktív oktatást. Örülök neki, hogy feltaláltuk újra a meleg vizet, hiszen már én is bevezettem, különben nem is akkreditálta volna az UEFA az edzőképzésünket. Most ismét be lett vezetve.

Nehogy azt érezze valaki, hogy azt akarom sugallni, hogy én találtam fel az interaktív oktatást. Mivel templomba járók vagyunk, azt mondhatom, a legnagyobb tanárunk, Jézus mindenkit megelőzött ebben, ha csak a tanítási módszereire gondolunk. De egyesek szerint a fiatalok beépítésének specialistája vagyok, mert nagyon sok játékos indulásánál segédkeztem. Itt most nem arról beszélek, aki kétszer vagy háromszor kegyelemből lehetőséget kapott az NB I.-ben. Hanem a valódi beépítésről, a felnőtt fociba való átmenetről. Amikor tisztázni kell vele, mit várhatok el tőle, mit ne akarjon, miben és hogyan kell még fejlődnie, illetve fejlesztenem, hogy elérhesse a célját. Említhetném, hogy Gulácsi Péter nálam volt először korosztályos válogatott az U19-ben, szintúgy Kádár Tamás, Gosztonyi András, Iszlai Bence, akik ráadásul fiatalabbak voltak a korosztályuknál. Hidi Patrikot én építettem be a Honvédba 18 évesen, és első meccsén 30-ról bombagólt lőtt. Mondhatnám Korhut Misit, Vaskó Tamást is. De említhetnék még további példákat a DVTK-ból, a Honvédból, Kaposvárról, Tatabányáról, ahol edzősködtem.

Hogyan lehet azt érzékeltetni, mi a jelenlegi magyar futballképzés legnagyobb hiányossága?

Összetett kérdés. De nem ördöglakat: tudás és kompetencia kérdése. Aki a tizennégy éves gyerekét zongoratanárhoz íratja be, az tizennyolc évesen, négy év múlva kiválóan tud zongorázni. Ezek után mit látunk a futballban? Arra panaszkodnak az NB I.-ben edzők és vezetők, illetve a szövetségi edzők, hogy a még oly tehetséges gyerekek is úgy jönnek ki az akadémiákról, hogy alapvető hiányosságaik vannak. A márkás óra viszont ott lehet a kezén, a tetoválás is, mert lesz rá pénze, és a sárga cipő is gyorsan meglesz, mert az idősebbektől ezt látta, ezt kezdte el utánozni, nem a szorgalmas, kitartó munkát. Ez globális probléma, nem magyar.

Az értékrend közvetítése sokszor megbicsaklik, mert ha kiszakítjuk a gyermeket a szülői környezetből, akkor nagy valószínűséggel a kortársai válnak követendő példává. Veszélyt hordoz a hatvan kilométeres szabály be nem tartása, mert az igazolásokkal operáló klubok csak az odavitelben gondolkodnak. Ha nem lehet este hazamenni, mert az otthon több száz kilométerre van, akkor sérül a család nevelő ereje. Minden játékosban ott az ember, aki szocializációs igényeket hordoz, amit megtörhetünk így. Az nem elegendő nevelés, hogy a játékosok előre köszönnek a klubban a velük szembejövőnek. Nagyon sokféle hatás szükséges, így a szülők, a környezet, az iskola, emellett a pedagógia, a pszichológia megfelelő alkalmazása is elengedhetetlen. Ezek érintése után jöhetnek képbe a nevelőedzők, tanárok, szakedzők, akik képesek pedagógiai nevelőmunkájukkal és szakmai képzési munkájukkal is tökéletesíteni a játékost. Ezek a tényezők szinte ki lettek vezetve a rendszerből, ami reményeim szerint változni fog.

Az albánok elleni vereség után olvastam, hogy huszonöt évesen jó eséllyel abbahagyják, eltávolodnak a futballtól az egykori akadémisták, mert annyira nem is szerették vagy szerettették meg velük a sportágat. Ez hungarikum. A tehetséges gyerekek hetven százalékából minimum élvonalbeli futballistának kellene válnia. Most mennyi is az arány? Talán kimutatás sem készült erről az akadémiákon. Ki vállalja ezért a felelősséget? Ki néz a játékosok és a szülők szemébe?

A Dinamo Zagrebnél, ha nincs meg a megfelelő arány, kis túlzással elveszik az edzők munkáját. Nálunk mi történik? Kidolgoznak egy újabb elméletet az íróasztal mellett, amire ismét lehet éveket kérni, és folytatódik minden tovább. Nincsenek világosan kimondott és szigorúan betartatott kompetenciák a futballunkban.

Pedig nem ördöngösség kompetenciákat alkotni, csak meg kell nézni, alkalmas-e valaki egy feladatra. Nincs egy világos vonal, ami alatt valaki nem lehet olyan pozícióban, akármennyire lojális vagy jó haver, vagy jó gyerek is. Haverizmus, bratyizás van máshol is, de van egy érzékelhető vonal is.

Itthon mit látunk?

Jó lesz az, jó gyerek az, kell nekünk, megoldja majd, mert a focihoz mindenki ért. Nem, nem ért hozzá mindenki. Az irányítás egyik vezetője azt mondja, mostantól csak rövid passzos futballt fogunk játszani. Oké. És ha megrúgja egy tétmeccsen hosszan az ellenfél, akkor mi lesz, mit csinálunk, ha ilyet még nem is láttunk és nem tanítottak? Mintha azt mondanánk, hogy az ábécéből csak a magánhangzókat tanuljuk, mert a tanítónak az tetszik, a mássalhangzók kimaradnak. Van olyan akadémiai vezető, aki küzdősportban, van, aki atlétikában képzettebb, mint a futballban, de van, akinek öt dekázással meg kell küzdenie. Hogy nézne az ki, ha én ökölvívást tanítanék?

Mindenkire szükség van, csak a megfelelő helyet meg kell találni neki. Ha nincs megfelelő szint, akkor jönnek az ötletelések, konkrétum nélküli magyarázatok, általánosságok, innen-onnan lopások, amiből nem lehet továbblépni. Ilyenkor jönnek hiánypótlásnak az ilyen-olyan előadók, akik új és újabb irányokat szabnak. Aztán kezdő edző legyen a talpán, aki ebből kiigazodik. Az irány vagy filozófia beállítása fontos, mert lehet mondani, hogy menni kell előre, de ha ott éppen egy szakadék tátong előttünk, akkor nem túl jó ötletnek tűnik az előre. Bár lehet, hogy jól van ez így, és csak én látom rosszul a helyzetet.

Lehet, hogy az az igaz, amit a haverom szokott mondani: a magyar futballban minden rendben van, az infrastruktúra, a finanszírozás, csak senki nincs a helyén.

Hányast adna most az edzőképzésnek?

Úriember szeretnék maradni. Látom ez irányú intenzív érdeklődését, de csak egy észrevételt teszek. Nagyon erős kritikát olvastam, és ennek utána is néztem az MLSZ kiadott anyagaiban, hogy ez tényleg igaz lehet-e. Hát elhűltem. Az MLSZ új edzőképző oktatóvideójában elhangzott és az oktatási könyvben alapelvként szerepel az „Átmenet labdabirtoklásból labdaszerzésbe” levezetés. Az elgondolás magyarra fordítva azt jelentené, hogy magamtól vagy a társamtól veszem el a labdát. Ha valaki ír egy szakácskönyvet, és úgy kezdi, hogy végy egy nagy méretű lábast, és forrald fel a vizet, az nem baj. Ha a szakácskönyv írója következetesen azt írja, hogy forrald fel a benzint, az nagy baj. Ez legalább akkora hiba. Dr. Bubó jut eszembe: „A kis baj akkor válik jelentéktelenné, ha egy nagyobbat is sikerül a beteggel beszereztetnünk.”

Ipolytarnócon beszélgetünk, régóta Egerben tanít az egyetemen, az UEFA observere és instruktora, rendszeresen előadásokra kérik külföldön, a gyakorlati futballal azonban már jó ideje megszakadt a kapcsolata. Nem hiányzik a kispad, a folyamatos meccselés? Miért nem vállal munkát az NB I.-ben?

Úgy gondolja, ott lenne a helyem? Hazudnék, ha még tíz évvel ezelőtt esténként nem néztem volna meg, volt-e ismeretlen számról hívásom. Már régen nem nézem. Saját magamnak rovom fel, hogy soha nem ajánlkoztam, dörgölőztem, hívogattam embereket vagy nem ültem ki lelátókra, de még cikkeket se írattam. Azt mondtam, ha kell egy tisztességet szem előtt tartó nevelőedző, és hisznek bennem, akkor megtalálnak. Úgy látszik, bújócskában nagyon jó vagyok, mint Sanyika az Üvegtigris 3.-ban. Van ebben pozitívum is, mert nem lehet rám fogni, hogy edzőkeringőztem.

Megélhetési edző sem voltam soha, mert ott a tanári hivatásom. Ezért nem is lehettem soha megkeseredett, siránkozó ember, mert mindig el tudtam magam foglalni, a tanítás nálam szent dolog. Viszont azt sajnálom, és feszít még néha kicsit, hogy szerettem volna és úgy gondolom, tudtam volna segíteni, elméletben, gyakorlatban, oktatásban. De a magyar labdarúgás legtámogatottabb időszakában másnak, másoknak adtak lehetőséget, ezért logikusan úgy gondolom, a felelősséget is máshol kell ezek után keresni.

A könyvei alapján megszállottan kutatja a magyar futball DNS-ét. Nem fellengzős kifejezés ez?

Sok-sok évet kutattam, és nem alaptalanul jutottam arra, hogy van magyar DNS. Az MTK pedig nemcsak a bölcső, hanem egyben a génbank is, mert az angol Jimmy Hogan az 1920-as években stílust teremtett. Abból az iskolából táplálkozott a magyar futball a hatvanas évekig, utána érthetetlenül utat tévesztett.

Az nem igaz, hogy a magyarok találtak ki mindent a futballban, az ilyesfajta melldöngetés nem valós. Történelmi tény viszont, hogy még ma is nagyon sok hazai innovatív tényezőt használ a nemzetközi futball.

Czibor Zoltán volt az első jobblábas szélső, aki a bal oldalon játszott. 1999-ben Sir Alex Ferguson ugyanehhez nyúlt a BL-döntőn, Ryan Giggset meglepő helyre állítva. Szoktam biztatni a tanítványaimat, mondjanak egy tükörszélsőt. Robbennel, Messivel kezdik. Miközben a tükörszélső magyar találmány, csak elfelejtették használni, kikopott a hazai tudástárból, nem őrizte meg a vállalati memória, mert az elődök tudására mindig ráfogták, hogy old method, lejárt lemez. Amikor itthon láttuk Robbent és Messit, akkor nyúltunk vissza hozzá, Dzsudzsák Balázs, Stieber Zoltán erre a jó példa. De mi történt addig? Az újpesti Zámbó Sándor még ezen a poszton játszott, aztán megszakadt a lánc 1980 körül, mert a magyar futball elkezdett másolni, és általában a kopizást is rosszul végezte. Érteni kell ehhez is, nem csak utánozgatni, mert a tükörszélső domináló, labdabirtokló játékban hasznos, ha kontrázunk, teljesen felesleges, mert távol a kaputól a stratégiai előny elvész, így csak belevezeti a labdát szélső a középső védőkbe.

Az Aranycsapat időszakában is kapott a válogatott támogatást a szülővárosából, Salgótarjánból, és később is. A helyiekre, az olimpiai bajnok Básti Istvánra, Szalay Miklósra, Répás Bélára épülő Bányász eljutott a KEK-be. Hová tűnt ez a bázis?

Nagy szívfájdalmunk, hogy a környék régóta kiesett a vérkeringésből, pedig itt megvoltak még a stílusjegyek a kilencvenes években. Szojka Ferenc huszonnyolcszoros válogatott volt, az ötvenes évek ikonikus nógrádi játékosa. A magyar DNS hordozója és átmentője Salgótarjánban ő volt, mert az Aranycsapat tagjaként Puskásékkal játszott. Elhozta ide, amit ott látott. Óriási szerencsém volt, mert lehettem a játékosa, mi több még segítőm is volt Tarjánban, próbáltam az összes ismeretét kiszedni, megérteni a titkokat. Az ő idejükben minden jól működően természetesnek tűnt. Salgótarján hű lenyomata a mai futballnak, ami a legfontosabb jellegét, az alulról szerveződést veszítette el. Itt megvolt az identitás, a filozófia, a bázis. Nem egy úgynevezett zöldmezős beruházás volt itt, ahová filozófián, játékoson, pályán, edzőn, gyúrón keresztül mindenkit igazolni kell.

A magyar futball elkezdett felülről szerveződni, a régmúlt tudása utáni lelkesedés gyorsan elillant, a nevelőmunkát felváltotta az igazolómunka. A tudást nem őrzik meg helyben, a bázisokon, hanem hozzák innen-onnan, sokszor szőröstül-bőröstül.

A kétezres években az MTK bátran vállalta, hogy nem bajlódik gyerekkel, hanem inkább már 14 éves korban igazol ahelyett, hogy az egykori génekre alapozna. Elmondható ez mindegyik másik klubról. Az üzenet, hogy 14 évesek leigazolásával előbbre lehet jutni, semmissé tette a 14 év alattiak képzését, pedig ez a tanulás aranykora. Régóta vallom, az iskolai foci nélkül nincs futballkultúra.

Barczi Róbert, az MLSZ sportigazgatója is erről beszélt nemrég.

Jó reggelt kívánok! Pestiesen mintha így mondanák. Harminc éve mondom, ráadásul tapasztalatból, mert amikor testnevelőként tagdíjmentes és fizetés nélküli labdarúgó-sportiskolát hoztam létre a kilencvenes években, látszott, ez lehet az irány. 2011-ben kidolgoztunk Nógrád megyére egy komplett iskolai és sportiskolai programot, még pénzt se kértünk, mert az iskolaigazgatókkal, testnevelőkkel és szakmai társadalmi munkámmal megoldhatónak láttuk. Az MLSZ-ben a megyei vezetőnek azt válaszolták: ott a Bozsik-program. Na, akkor gondoltam úgy, itt az ideje kilépnem a megyei szövetség elnökségéből. Most ismét felfedeztük az iskolát, sok-sok elvesztegetett év után? Jó lenne ezt érteni. Ha ezer tanár kap labdarúgóismeretet, és csak a fele elkezdi fociztatni a gyerekeket az iskolájában, az ötszázszor nagyon sok gyerek. Ezen elképzelésem mentén, annak idején az edzőképző egyik vezetőjeként, 2018-ban Sterbenz Tamással megállapodtam, hogy a Testnevelési Egyetemen C és B licences képzés indulhat, és más tanárképző egyetemeken is.

Mi volt még, ami kiveszett a magyar futball tudástárából?

Sajnos nagyon sok minden. A magyar futballkultúra releváns része volt a hamis center. A londoni 6:3-on az angol védő, Mr. Wright megkérdezte Hidegkutitól, hová megy vissza, amikor ott van a posztja, ahol ő áll. Ez a poszt nem előzmény nélküli, Palotás Péter játszotta az MTK-ban. A spanyolok 2010-ben vb-t nyertek, a hamis kilences ismét értelmet nyert, de a magyar futball ezt is elfelejtette. Ebben a játékban nem is annyira a visszalépést kell látni, hanem a helycserés támadást, a rövid passzokkal kikényszerített technikai labdarúgást, az ehhez kapcsolódó módszertant és a létrehozandó filozófiát. Nem a poszt és a feladat, hanem az oktatási irány a fontos, aminek a különbségét sajnos sokan nem is értik.

A hatvanas években a szovjet erőfocit kezdtük másolni, ott ilyen nem volt, aztán a németek felé orientálódtunk, ők is másra esküdtek. Szalai Ádám fantasztikusan jó srác, a léte óriási erénye a magyar futballnak. A játéka teljesen idegen kellene hogy legyen a mi kultúránkban, mert az első igazi erőcsatár Horst Hrubesch volt az NSZK-ban. A németek indították el a „rúgd fel az erőcsatárra” stílust, ami szöges ellentéte a hamis centernek.

Szegény Ádám nem is sejti, hogy miért bántják helyenként, pedig sokan nem őt nem szeretik, hanem az általa képviselt idegen DNS-t. Sokan maguk a nézők közül sem tudják, miért bántják Ádámot, szerintem csak a tudatalattijukban van, hogy mi nem így szoktunk játszani.

Sokakban még él a kép, mikor Törő táncolt, mert még a nyolcvanas években is volt hátravont centerünk. Talán az utolsó hamis kilencesünk ő, Törőcsik András volt. Szisztematikus, jól átgondolt, a kellő pillanatokban szakszerűen megreformált képzéssel benne maradhatott volna a magyar identitásban ez, ám jellemzően fedeztük fel újra, amikor mások finomítgattak rajta, és azt láttuk, hogy jé, ez működik. Holott az lett volna a dolgunk, hogy mi vigyük tovább. Húsznál is több ilyen specifikumot kutattam ki, és ami fontosabb, hogy gyakorlatban is megvalósítottam. Volt csapatom, ami a 4–2–4-et kiválóan játszotta, lepődjünk meg, 2010 után. A valós gyakorlatban szerettem volna bizonyítani, hogy ez a hadrend még üzemel, és nem is a hadrendtől, hanem a filozófiai elképzeléstől, bár a hatvanas évek uralkodó felállásáról beszélünk. Közben a magyar futball elkezdett cikcakkban járni, ami ugye szükségtelenül hosszabb út, mint az egyenes, és rendre irányt váltott, semmit nem vittünk végig, sőt elfelejtettük a valóban hozzánk illőt. Hozott ez holland, német, belga, majd olasz irányt is, és eközben a kluboknál dolgoztak hollandok, szerbek, horvátok, portugálok, franciák, ukrán, osztrák, orosz edző, hadd ne soroljam. Nehéz megőrizni az identitásunkat, főleg, ha nem is értjük. Manapság már csak nagyon kevesen értik.