Messit látni és beleszeretni a Troyes-ba

Hogy meccsnap van Párizsban, azt onnan is lehet tudni, hogy – na jó, itt gyorsan tisztázzuk, a párizsi futball nem jelent egyet a Paris Saint-Germainnel. Egy ilyen kijelentéssel vérig lehet sérteni a másodosztályban feljutásra esélyes, egyébként éppen a PSG-ből kivált Paris FC drukkereit, nem beszélve az ultrabalos, harmadosztályban játszó Red Star híveiről. Szóval, fussunk neki még egyszer.

Hogy odahaza játszik a PSG, azt onnan lehet tudni, hogy a Sacré-Cœur lépcsői, a Szajna turistahajói, az Eiffel-torony előtt kígyózó sorok vagy a Diadalív csigalépcsői megtelnek Messi-, Neymar-, Mbappé-, de leginkább Messi-mezes ovisokkal, kisiskolásokkal. Szüleik a világ minden részéből azért látogattak Párizsba, hogy a hétvégéjüket megkoronázzák egy Paris SG–Troyes meccsel.

A sok-sok gyereket látva már az is megfordult a fejemben – és mint este kiderült, nem is jártam messze az igazságtól –, hogy a hangulat kicsit a felcsúti Puskás FC meccseihez lesz hasonlatos, ahol a klub gyerekfocistáiból álló kórus szokta skandálni, hogy „hajrá, Puskás!”, felnőttektől legalábbis ilyet még nem hallottam ott.

Messiért, ki másért?

És akkor itt most egy töredelmes vallomással tartozom. Én is Messi miatt vittem el a családomat Párizsba, még ha Messi-mezt nem is vettem. A két korszakos zseni közül Cristiano Ronaldót csak az a magyar drukker nem látta az elmúlt években, aki nem akarta. Az Eb-n két pesti meccse volt, de játszott a BL-ben a Fradi–Juventuson a Puskás Arénában. Négy gólját is a helyszínen láttam, éppen ennyit láttam életemben a lelátón ülve Eppel Mártontól vagy a gyirmóti Varga Barnabástól is,

szóval engem Ronaldo már tényleg nem érdekel.

Nem úgy Messi, akire elég régóta vadászok, mielőtt a radaromról eltűnve Miamiba vagy Argentínába igazolna. Máig sajnálom, hogy a 2005-ös magyar–argentin meccsre, Messi első válogatott meccsére nem vettem jegyet – egy perc után állították ki Vanczák Vilmosról a csereként, 18-as mezben beálló játékost. Láthattam volna 2020 őszén is, amikor a Fradi a Barcelonával játszott a BL csoportkörében, csakhogy a koronavírusjárvány miatt a három BL-meccs közül éppen az volt zárt kapus. (A cikk élesítése után egy olvasó jelezte: Messi végül nem jött el a Barcelonával a budapesti zártkapus meccsre.)

Budapestről a Parc des Princes-be

A Bajnokok Ligája kieséses szakaszában – amikor a Paris SG rendre ki is esik – vélhetően a lehetetlent súrolja jegyhez jutni, a bajnokság vége felé viszont – amikor a PSG az esetek túlnyomó többségében sok-sok ponttal vezet riválisai előtt – egyáltalán nem számít annak.

A Troyes vendégjátékát választottam, a Párizshoz közeli kisváros – a francia viszonyok közötti közelség jó kétórányi autózást jelent – csapata a kiesés ellen küzd, de mivel van még hátra néhány forduló a bajnokságból, talán nem küldik még szabadságra a sztárokat, így Messit sem.

Közel egy hónappal a meccs előtt sem volt már túl sok választási lehetőség. A jegyárak száz euró fölött kezdődtek nem sokkal, végül egy ilyet vettem a boulogne-i tribünre, ami a párizsi ultrákkal szemközti kapu mögötti lelátó, viszonylag közel a vendégdrukkerek szektorához.

Nincs ingyen utazunk, salalalala

Két metrónak is a stadion közvetlen közelében van a megállója, odafelé nagyon sima volt az eljutás, a 45 ezres tömeg szépen eloszlott az érkezés előtt. Lépten-nyomon narancsmezes útbaigazítók segítettek megtalálni az irányt a megfelelő kapuhoz, a közelükben fekete ruhás jegyüzérek szólongatták a meccsre menőket. A jegyek ugyan névre szóltak, de mivel a bejutáskor senki nem kért személyit vagy útlevelet, csak jegyet, így akár üzletet is köthettünk volna.

(A stadionból való távozás már nem volt annyira sima. A 9-es metró lejárójánál hatalmas tömeg gyűlt össze, és ennek a tömegnek a kellős közepén jutott eszembe, hogy még jegyet kell venni rá. Gondoltam, sebaj, a metrólejáróhoz vezető kapukat úgyis kitámasztják ennyi ember láttán, a szállásunkhoz közeli Châtelet metróállomáson meg tudok olyan kijáratot, ahol nem kell jegy a kapuhoz. Gondoltam, ez is olyan, mint odahaza, félreállnak a BKV-ellenőrök meccsnapokon, ingyen utazunk, salalalala. Nos, ez nem olyan, csak jeggyel lehet lemenni, legyen akármekkora a tumultus, a rendet fegyveres rendőrök kényszerítik ki.)

Balhé a nemzeti zászlók miatt

Visszaérve a meccsre, a büfében a hihetetlenül felvizezett sör 7 euróba került, sor nem volt. A Messi-mezeket 20 és 30 euró között árulták, sál már 20 euró alatt is került a nyakba. A tribününk, ahogy sejtettük, tele volt turistákkal, mellettünk egy négytagú uruguayi csoport boldogan lengette a nagy uruguayi zászlót – tudták, hogy a zászló tervezői egy az egyben az amerikai és az argentin zászlót koppintották? –, amikor odalépett hozzájuk egy elképesztően szigorú biztonsági őr, és rájuk parancsolt, hogy azonnal tegyék el a zászlót, ha nem akarják magukat a stadionon kívül találni. Mellesleg egy darab uruguayi játékos nem volt egyik csapatban sem, nemhogy a pályán, a keretben sem.

De ugyanígy járt egy portugál zászlós drukker is, hiába volt három portugál is a pályán, Nuno Mendes és Danilo Pereira a PSG-ben, Abdu Conté a Troyes-ban. A portugáloknál és az uruguayiaknál sokkal rosszabbul járt egy, a szünetben algériai zászlóval a pálya szélén fotózkodó srác, akit a biztonságiak a stadionból is kivezettek. A zászlóktól való ódzkodásnak politikai oka lehet, az olyan önkényuralmak ugyanis, mint a Paris SG-t tulajdonló, az idei foci-vb-nek is otthont adó katari állam, nagyon tartanak mindentől, ami politika, leghangosabban ők és a sportot politikai célok szolgálatába állító államok szoktak jajongani, hogy jaj, ne keverjük össze a sportot a politikával, mert az nagyon csúnya dolog, pfuj.

A meccs felvezetése itt nem olyan volt, mint a világ minden részén egy szimpla bajnoki előtt. Itt sokkal inkább egy világversenyre, például a foci-Eb előtti meccsekre emlékeztetett, volt beszélgetős felvezető műsor, a játékosok kijövetelekor tűzijáték, We Will Rock You, nézői sikolyok Messi nevének elhangzásakor – igen, játszott Messi, hála az égnek. A játékosok bemutatásakor a legnagyobb ováció Messinek, Neymarnak és Mbappének járt, de nem sokkal maradt el tőlük Navas, Di María és Verratti üdvözlése sem. Amit viszont még az 5 éves óvodások is jól elsajátítottak: Pochettino edző bá' bemutatásánál hangosan kellett fújolni.

Katarral csúfolják a PSG drukkereit

A Paris SG ultrái a márciusi szégyenletes, Real Madrid elleni BL-kiesés óta bojkottálják a csapatot. A szemközti kapu mögötti lelátórészükön fejjel lefelé lógott nevük, a Virage Auteuil.

A PSG tizenegy évvel ezelőtt került a katari állam kezébe, nagyon kellemetlen, hogy az idei téli, saját rendezésű világbajnokságon a Bajnokok Ligája-serleget nem tudják kiállítani egy nagy klimatizált vitrin mögé, ezt az álmot egy évtizede kergetik mindhiába. Nasszer al-Kelaifi, a Paris SG katari elnöke talán ezért is rendezett ámokfutást a Real elleni második meccs után az öltözőfolyosón és a bírói öltözőben, egyeseket állítólag halálosan is megfenyegetve.

Közben a francia mezőnytől annyira elhúztak, hogy a bajnoki címet csak elveszíteni tudják, mondjuk, ez a bravúr tavaly pont össze is jött nekik a francia futballtársadalom nagy kárörömére. A mostani bajnoki címet pedig a Virage Auteuil nem a csapattal ünnepelte, a Lens elleni meccs után kivonultak a stadionból, és azóta ugyan visszatértek, de a lelátói történéseket csak csöndben követik.

Az igazi futballt eközben a Troyes drukkerei hozták a stadionba. A szektorukat teljesen megtöltötték, megállás nélkül énekelnek, a Paris SG drukkereit nem is nehéz most túlkiabálni. Amikor a futballturisták rákezdtek a gyerekes „Pa-ris, Pa-ris” skandálásra, ők ugyanolyan ritmusban kiáltották válaszul: „Ka-tar, Ka-tar”.

A Troyes különben a City Football Group tagja, ami a Manchester City tulajdonosai által létrehozott hálózat, és ami Afrikán kívül az összes földrészen jelen van, nyártól a belga tagcsapatban, a Lommelben játszik majd az MTK-tehetség, a 17 éves Vancsa Zalán.

A Troyes hol kiesik, hol feljut, de leginkább a másodosztályban játszik, és a csapat tagja – most a keretbe sem volt benne – a koreai Szok Hjundzsun, aki 2017-ben a Debrecen játékosa volt.

Nem szaladtak bele a késbe

A meccs elején úgy tűnt, hogy a Paris SG meg akarja ismételni a 2016-os 9-0-t a Troyes ellen. Előbb Marquinhos kapott zseniális labdát Di Maríától, a kapu torkában csak a lábát kellett beletennie, majd Neymar 11-esből növelte 2-0-ra az előnyt. A gólok után tűzijáték, a pálya szélén hivatásos zászlólengetők.

Közben a gyerekek, de néha meglett férfiak is sikongattak, ha Messihez vagy Neymarhoz került a labda, a rocksztárokért szoktak így rajongani,

egy mögöttem ülő turista minduntalan elragadtatva mondta, hogy „Maestro, Maestro”, ha hozzájuk került a labda, később már bárkihez, akin PSG-mez volt. A Troyes-tábor nem adta fel, folyamatosan énekeltek, amikor pedig a párizsiakat szidták, akkor egynémelyik futballturista a középső ujját mutatta feléjük, de ez is olyan nevetségesen művi volt. A kivetítőn, ha állt a játék, futballturistákat vágtak be, akik boldogan integettek, ha felismerték magukat.

A párizsiak folyton sarkazni akartak, kicsit alibizésnek tűnt, ilyenkor menetrendszerűen jött hátulról a maestrózás, és azt vettem észre, hogy szép lassan a Troyes-nak szurkolok. Ezen az estén mindaz, amit ők és szurkolói képviseltek, jóval közelebb volt az igazi futballhoz, a szenvedélyhez, az eufóriához, amit már egy csont nélküli, lassan húsz éve nem tapasztalt bennmaradás kiharcolása is ki tud váltani.

A kanadai Ugbo szépítésénél enyhe örömet éreztem (Chelsea-nevelés, a vébén is ott lesz), Tardieu egyenlítésénél az öklömet is kis híján magasba lendítettem – ő a csapat tízese, már 30 éves, szinte egész pályafutását a francia másodosztályban töltötte. De ott volt még Kaboré, a Troyes 20 éves Burkina Fasó-i felfutó jobbhátvédje, aki rendre hülyét csinált Nuno Mendesből. És régi ismerősként üdvözölhettem a 77. percben pályára lépő bissau-guineai Mama Baldét, aki 2016-ban a Sporting B színeiben pályára lépett az új Hidegkuti-stadion avatóján az MTK ellen.

A végén még kibekkeltünk egy kapufával végződő Paris SG-támadást, ekkor már fogalmam sem volt, hogy pályán van-e egyáltalán Messi vagy Neymar, a szememmel minduntalan Kaborét kerestem, de az eredmény már nem változott, 2-2, ami azt jelentette, hogy a Troyes már csak valami fatális véletlen folytán tudna osztályozós helyen végezni, szinte száz százalék, hogy megvan a csont nélküli bennmaradás. A Troyes-nak ez a bravúr legutóbb 2005–06-ban sikerült.

Az ezerfőnyi Troyes-tábor és én elégedetten hagytuk el a Parc des Princes stadiont, nem szaladtunk bele a késbe, tervezem is a következő utam Troyes-ba. A 20 ezres stadionban átlagban kilencezren vannak jelen, a sör csak jobb lehet a párizsinál, és ha szerencsém van, még láthatom gólt is lőni Mama Baldét vagy pályára lépni Szok Hjundzsunt.