Nem lehet becsomagolni jó játékként a válogatott európai futballminimumot sem megütő szintjét

Tíz hónappal ezelőtt, tavaly júniusban Ciprus és Írország ellen játszva készült fel a futballválogatott az Európa-bajnokság legnehezebb csoportjára, amelyben Portugália, Franciaország és Németország várták a mieinket. A Szerbia (0-1) és Észak-Írország (1-0) elleni felkészülési mérkőzések is hasonlóan nehéz feladatokat előztek meg most, hiszen a Nemzetek Ligája A csoportjában a legutóbbi Eb-döntőt játszó Olaszország és Anglia, valamint ismét Németország lesznek az ellenfeleink.

A mostani barátságos meccsekre egyáltalán nem ideális körülmények között készülhettek a játékosaink, hiszen több légiósunk is meccshiánnyal küzd, nem azokat a játékperceket kapták eddig idén a csapatukban, ami igazán felkészíthetne az ilyen szintű válogatottak elleni küzdelmekre. Kecskés Ákos, Gazdag Dániel, Schön Szabolcs, Varga Kevin, Schäfer András és Lang Ádám sem dúskál eddig a játékpercekben 2022-ben, de Szoboszlai Dominik és Sallai Roland sem lehet maradéktalanul elégedett. A hiány egyedül Schäfer játékán nem látszott a két meccsen. A Szerbia ellen látott védelemből hiányzott a mindig biztonságot és nyugalmat adó Willi Orbán, Szalai Attila kettős, a többi poszton azonban a megszokott arcok léptek pályára.

Jól játszottunk! Vagy mégsem?

„Jól játszottunk, a VAR-nak és a játékvezetőnek köszönhetően veszítettük el a találkozót” – olvashattuk számos helyen a nyilatkozatokat, véleményeket. Azonban ez nem áll összhangban a látottakkal. Nem lehet eladni, becsomagolni egy európai futball minimális követelményeit sem tartalmazó produkciót úgy, hogy képtelenek vagyunk támadásokat építeni, kialakítani, egyáltalán az ellenfél 16-osa elé kerülni.

Ha bárki, elvonatkoztatva érzelmeitől, szakmailag próbálta értékelni, szemlélni a Szerbia elleni találkozót,

látnia kellett azt a hatalmas minőségi űrt, amely a két csapat között tátongott, mind fizikális, mind technikai értelemben, de az egyének taktikai felkészültségében is.

Természetesen a szerb válogatottat kiváló labdarúgók alkotják, mindannyian topbajnokságokban játszanak, négyszer akkora a keretük értéke, 16 hellyel előttünk vannak a világranglistán, és Portugáliát megelőzve kijutottak a világbajnokságra. De a félgőzzel is magabiztosan hozott játékot, azt a sebességbeli különbséget és a játékszituációk megoldásánál alkalmazott gondolati gyorsaságot nem észrevenni hiba, mást kommunikálni még inkább az.

Aleksandar Mitrović gólt hozó lövése előtt, a saját lábáról a vállára pattanó labdánál kezet kiabálni, a támaszkodó lábbal a gólvonalon álló, menteni igyekvő Fioláról azt feltételezni, hogy a rúgó láb így nem a gólvonal mögött van: a valóság elfedése. Emellett a második félidőben egy támadáson belül két tizenegyest is adhatott volna a szlovák játékvezető, de hiába kapta többször is megerősítésként a fülére a VAR-szobából a szemmel is jól látható szabálytalanságok sorozatát, nem akart belenyúlni a mérkőzésbe. Önmagunkhoz és a játékosaink állapotához, tudásához mérten lehet, hogy voltak pozitívumok a találkozón, de hogy jól játszottunk, az egyszerűen nem igaz. A nemzetközi szinthez és ahhoz a szinthez mérten, ahova kerülni szeretnénk, semmiképp.

Mi sem támasztja jobban alá a leírtakat, mint a számok. Hazai környezetben, már pusztán a válogatott mérkőzések tényének is örülő, elvárásaikat rég elengedő, mindvégig nagyszerűen buzdító szurkolók által támogatva hét gólszerzési kísérletre futotta 90 perc alatt. A Torino kapusának, Vanja Milinković-Savićnak egyszer sem kellett hárítania, kaput eltaláló lövés nélkül zártuk a meccset.

Ha bárki azzal kontrázna, hogy igen, de mekkora helyzeteink voltak, el kell, hogy szomorítsuk őket: nem voltak. Egyedül Szoboszlai Dominik utolsó pillanatos kísérlete tartozik a helyzetek kategóriába, amit az Instat oldal xG-mutatója, vagyis a helyzetek minőségét, az abból származó gólok lehetőségét szemléltető statisztikai szám támaszt alá a legjobban: a magyar helyzetek 0,4-es xG-je áll a szerbek 1,49-es mutatójával szemben. Ez hatalmas különbség!

Labdabirtoklásban döntetlenre végeztünk, ugyanúgy, mint a párharcok és a passzhatékonyság terén (87%), azonban szabad szemmel is feltűnő volt, hogy mennyire nincsenek magyar részről egy az egy elleni játékok, cselek, kísérletek egy ellenfél átjátszására. A szerbek kétszer annyi csellel próbálkoztak, amit a magyar csapat közel kétszer annyi szabálytalansággal honorált. A magyar passzok zöme hátul, labdakihozataloknál történt, támadásépítésben már több volt a hiba, így a támadó harmadban lévő hatékonyságról beszélni nem tudunk.

Ebben a környezetben jelentett üde színfoltot Callum Styles beállása, aki olyan erényeket csillogtatott kevés játékperce alatt, amilyeneket ritkán lehetett felfedezni eddig a játékunkban. Észrevette a folyosókat, be is futotta azokat, technikailag, taktikailag is azt a szintet képviselte, ami kell így ilyen minőségű csapat ellen.

Borzalmasan kevés helyzetkialakítás

Magyarország az említett tavalyi felkészülési találkozók óta 12 mérkőzésen lépett pályára, megverte San Marino, Andorra, a tartalékos Lengyelország és legutóbb Észak-Írország válogatottját, ami nem egy kimondottan veretes névsor. Ami sokkal inkább elgondolkodtató, hogy ezen a 12 találkozón csak a világranglista 155. helyén álló Andorra és a 210. pozíción található San Marino ellen sikerült nyolcnál több helyzetet kialakítanunk.

Összehasonlításként érdemes megnézni, hogy Premier League utolsó helyezettje, a Norwich 9,79 kísérletet jegyez átlagban meccsenként, minden más csapat bőven tíz felett jár, és a Serie A-ban is csak a Venezia (9,31) áll átlagosan tíz helyzetkialakítás alatt. Az, hogy mi a nyolc kísérletig sem jutunk el, és egy-két, kaput eltaláló lövésünk van csak meccsenként, azt jelenti, hogy szinte semmi esélyünk gólt, gólokat szerezni. Meg sem kell mozdulniuk az ellenfél kapusainak. Ezért feltűnő, hogy a gólszerzés helyett Szalai Ádám energiája is 95%-ban a védekezésben morzsolódik fel.

A helyzet, hiába az örömteli eredmény és kapott gól nélküli idegenbeli siker, az északírek elleni meccsen sem változott. Legyünk őszinték, ha nincs Niall McGinn óriási hibája, ha a kapus Bailey Peacock-Farrell nem ront ki a kapujából, akkor soha nem szerzünk gólt. A nagy mosolygás és örömkönnyek közepette pedig nem győztünk odamenni Dibusz Dénes öltözőszekrényéhez veregetni a vállát, mert nélküle ezen az estén nem járt volna a három pont. Az estén, amikor újra nem sikerült hét kísérlet fölé kerülnünk, de legalább volt már két kaput eltaláló lövésünk. A győztes találatot jegyző Sallai a gólja mellé egy távoli ballábas bombát is eleresztett, ami nem jelentett különösebb megpróbáltatást a hazai kapusnak.

A helyzetek minőségét jelző xG-mutató ezen a meccsen is 0,44-et jelzett magyar oldalon, az északír csapatnak ezzel szemben jóval nagyobb helyzetei adódtak, 1,62-es xG-vel, több kísérlettel és közel kétszer annyi csellel zárták a találkozót. Hiába kommunikáljuk ismét azt, hogy labdabirtoklásban léptünk előre, mert a 44%-56%-os magyar fölénnyel zárult mutató a játékban nem sok pozitívumot jelentett. Passzaink többsége ismét a védőharmadban vagy a pálya középső részén, labdajáratásnál került a statisztikákba.

A kérdések sora pedig adódik: valóban ennyit tudunk, valóban ez a legtöbb, ami kihozható ebből a keretből? Olyan játékot próbálunk játszani, ami a legjobban fekszik csapatunknak, amihez megvannak a játékosaink? Alkalmasak vagyunk kreatív, labdabiztos játékosok nélkül arra, hogy hátulról, a földön, több érintéssel kihozzuk a labdákat, támadásokat építsünk? Mire számíthatunk így a jövőben, hova futhat ki ez a projekt?

A helyzet továbbra sem rózsás. Inkább honosítanunk kell játékosokat és tátani a szánkat azon, hogy az angol másodosztály 22. helyén álló csapatból milyen alapokkal, felkészültséggel, eddig nem látott elemekkel érkezik egy újonc a kerethez, és minőségi változást hoz játékunkba. Idősebb korban kell felfedeznünk labdarúgókat, akiknél sokszor hiányoznak a technikai és taktikai alapok ahhoz, hogy a legjobb csapatok ellen esélyük legyen egyáltalán bármire.

Továbbra sem állnak sorban azok a fiatalok a helyüket követelve, akik alternatívákat nyújtanának Marco Rossinak és segítőinek. Az utánpótlás-válogatottjaink vereségei, kiesésük sem kecsegtet sok jóval, így a kérdés továbbra is az, hogy mikor szeretnénk már előre menni, nem hátra. Győztünk, és a győzelmet nem kell magyarázni, a mutatott játékot és az egész hátterét viszont igen. Az önámítás, a hibáknak való hátat fordítás sehova sem vezet. A világbajnokságra semmiképp, a felemelt létszámú, 24 csapatos Európa-bajnokságra talán. Az európai rangsorban elfoglalt 22. helyünk alapján erre talán esélyünk is van.