Nem lehet becsomagolni jó játékként a válogatott európai futballminimumot sem megütő szintjét

2022. március 31. – 23:00

Nem lehet becsomagolni jó játékként a válogatott európai futballminimumot sem megütő szintjét
Fotó: Kovács Tamás / MTI

Másolás

Vágólapra másolva

Lejátszotta idei első mérkőzéseit a magyar labdarúgó-válogatott. A múlt heti, Szerbia ellen elszenvedett hazai vereséget követően Belfastban léptek pályára Marco Rossi játékosai, és egy élvezetestől távol eső mérkőzésen, Niall McGinn hatalmas hibájának, Sallai Roland szemfülességének és Dibusz Dénes védéseinek köszönhetően győzelemmel hangolódtak a júniusi Nemzetek Ligája-találkozókra. De mit mutat a két meccs alapján az összkép? Nem sok jót.

Tíz hónappal ezelőtt, tavaly júniusban Ciprus és Írország ellen játszva készült fel a futballválogatott az Európa-bajnokság legnehezebb csoportjára, amelyben Portugália, Franciaország és Németország várták a mieinket. A Szerbia (0-1) és Észak-Írország (1-0) elleni felkészülési mérkőzések is hasonlóan nehéz feladatokat előztek meg most, hiszen a Nemzetek Ligája A csoportjában a legutóbbi Eb-döntőt játszó Olaszország és Anglia, valamint ismét Németország lesznek az ellenfeleink.

A mostani barátságos meccsekre egyáltalán nem ideális körülmények között készülhettek a játékosaink, hiszen több légiósunk is meccshiánnyal küzd, nem azokat a játékperceket kapták eddig idén a csapatukban, ami igazán felkészíthetne az ilyen szintű válogatottak elleni küzdelmekre. Kecskés Ákos, Gazdag Dániel, Schön Szabolcs, Varga Kevin, Schäfer András és Lang Ádám sem dúskál eddig a játékpercekben 2022-ben, de Szoboszlai Dominik és Sallai Roland sem lehet maradéktalanul elégedett. A hiány egyedül Schäfer játékán nem látszott a két meccsen. A Szerbia ellen látott védelemből hiányzott a mindig biztonságot és nyugalmat adó Willi Orbán, Szalai Attila kettős, a többi poszton azonban a megszokott arcok léptek pályára.

Jól játszottunk! Vagy mégsem?

„Jól játszottunk, a VAR-nak és a játékvezetőnek köszönhetően veszítettük el a találkozót” – olvashattuk számos helyen a nyilatkozatokat, véleményeket. Azonban ez nem áll összhangban a látottakkal. Nem lehet eladni, becsomagolni egy európai futball minimális követelményeit sem tartalmazó produkciót úgy, hogy képtelenek vagyunk támadásokat építeni, kialakítani, egyáltalán az ellenfél 16-osa elé kerülni.

Ha bárki, elvonatkoztatva érzelmeitől, szakmailag próbálta értékelni, szemlélni a Szerbia elleni találkozót,

látnia kellett azt a hatalmas minőségi űrt, amely a két csapat között tátongott, mind fizikális, mind technikai értelemben, de az egyének taktikai felkészültségében is.

Természetesen a szerb válogatottat kiváló labdarúgók alkotják, mindannyian topbajnokságokban játszanak, négyszer akkora a keretük értéke, 16 hellyel előttünk vannak a világranglistán, és Portugáliát megelőzve kijutottak a világbajnokságra. De a félgőzzel is magabiztosan hozott játékot, azt a sebességbeli különbséget és a játékszituációk megoldásánál alkalmazott gondolati gyorsaságot nem észrevenni hiba, mást kommunikálni még inkább az.

Aleksandar Mitrović gólt hozó lövése előtt, a saját lábáról a vállára pattanó labdánál kezet kiabálni, a támaszkodó lábbal a gólvonalon álló, menteni igyekvő Fioláról azt feltételezni, hogy a rúgó láb így nem a gólvonal mögött van: a valóság elfedése. Emellett a második félidőben egy támadáson belül két tizenegyest is adhatott volna a szlovák játékvezető, de hiába kapta többször is megerősítésként a fülére a VAR-szobából a szemmel is jól látható szabálytalanságok sorozatát, nem akart belenyúlni a mérkőzésbe. Önmagunkhoz és a játékosaink állapotához, tudásához mérten lehet, hogy voltak pozitívumok a találkozón, de hogy jól játszottunk, az egyszerűen nem igaz. A nemzetközi szinthez és ahhoz a szinthez mérten, ahova kerülni szeretnénk, semmiképp.

Fotó: Kovács Tamás / MTI
Fotó: Kovács Tamás / MTI

Mi sem támasztja jobban alá a leírtakat, mint a számok. Hazai környezetben, már pusztán a válogatott mérkőzések tényének is örülő, elvárásaikat rég elengedő, mindvégig nagyszerűen buzdító szurkolók által támogatva hét gólszerzési kísérletre futotta 90 perc alatt. A Torino kapusának, Vanja Milinković-Savićnak egyszer sem kellett hárítania, kaput eltaláló lövés nélkül zártuk a meccset.

Ha bárki azzal kontrázna, hogy igen, de mekkora helyzeteink voltak, el kell, hogy szomorítsuk őket: nem voltak. Egyedül Szoboszlai Dominik utolsó pillanatos kísérlete tartozik a helyzetek kategóriába, amit az Instat oldal xG-mutatója, vagyis a helyzetek minőségét, az abból származó gólok lehetőségét szemléltető statisztikai szám támaszt alá a legjobban: a magyar helyzetek 0,4-es xG-je áll a szerbek 1,49-es mutatójával szemben. Ez hatalmas különbség!

Labdabirtoklásban döntetlenre végeztünk, ugyanúgy, mint a párharcok és a passzhatékonyság terén (87%), azonban szabad szemmel is feltűnő volt, hogy mennyire nincsenek magyar részről egy az egy elleni játékok, cselek, kísérletek egy ellenfél átjátszására. A szerbek kétszer annyi csellel próbálkoztak, amit a magyar csapat közel kétszer annyi szabálytalansággal honorált. A magyar passzok zöme hátul, labdakihozataloknál történt, támadásépítésben már több volt a hiba, így a támadó harmadban lévő hatékonyságról beszélni nem tudunk.

Ebben a környezetben jelentett üde színfoltot Callum Styles beállása, aki olyan erényeket csillogtatott kevés játékperce alatt, amilyeneket ritkán lehetett felfedezni eddig a játékunkban. Észrevette a folyosókat, be is futotta azokat, technikailag, taktikailag is azt a szintet képviselte, ami kell így ilyen minőségű csapat ellen.

Borzalmasan kevés helyzetkialakítás

Magyarország az említett tavalyi felkészülési találkozók óta 12 mérkőzésen lépett pályára, megverte San Marino, Andorra, a tartalékos Lengyelország és legutóbb Észak-Írország válogatottját, ami nem egy kimondottan veretes névsor. Ami sokkal inkább elgondolkodtató, hogy ezen a 12 találkozón csak a világranglista 155. helyén álló Andorra és a 210. pozíción található San Marino ellen sikerült nyolcnál több helyzetet kialakítanunk.

Összehasonlításként érdemes megnézni, hogy Premier League utolsó helyezettje, a Norwich 9,79 kísérletet jegyez átlagban meccsenként, minden más csapat bőven tíz felett jár, és a Serie A-ban is csak a Venezia (9,31) áll átlagosan tíz helyzetkialakítás alatt. Az, hogy mi a nyolc kísérletig sem jutunk el, és egy-két, kaput eltaláló lövésünk van csak meccsenként, azt jelenti, hogy szinte semmi esélyünk gólt, gólokat szerezni. Meg sem kell mozdulniuk az ellenfél kapusainak. Ezért feltűnő, hogy a gólszerzés helyett Szalai Ádám energiája is 95%-ban a védekezésben morzsolódik fel.

A helyzet, hiába az örömteli eredmény és kapott gól nélküli idegenbeli siker, az északírek elleni meccsen sem változott. Legyünk őszinték, ha nincs Niall McGinn óriási hibája, ha a kapus Bailey Peacock-Farrell nem ront ki a kapujából, akkor soha nem szerzünk gólt. A nagy mosolygás és örömkönnyek közepette pedig nem győztünk odamenni Dibusz Dénes öltözőszekrényéhez veregetni a vállát, mert nélküle ezen az estén nem járt volna a három pont. Az estén, amikor újra nem sikerült hét kísérlet fölé kerülnünk, de legalább volt már két kaput eltaláló lövésünk. A győztes találatot jegyző Sallai a gólja mellé egy távoli ballábas bombát is eleresztett, ami nem jelentett különösebb megpróbáltatást a hazai kapusnak.

Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI
Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI

A helyzetek minőségét jelző xG-mutató ezen a meccsen is 0,44-et jelzett magyar oldalon, az északír csapatnak ezzel szemben jóval nagyobb helyzetei adódtak, 1,62-es xG-vel, több kísérlettel és közel kétszer annyi csellel zárták a találkozót. Hiába kommunikáljuk ismét azt, hogy labdabirtoklásban léptünk előre, mert a 44%-56%-os magyar fölénnyel zárult mutató a játékban nem sok pozitívumot jelentett. Passzaink többsége ismét a védőharmadban vagy a pálya középső részén, labdajáratásnál került a statisztikákba.

A kérdések sora pedig adódik: valóban ennyit tudunk, valóban ez a legtöbb, ami kihozható ebből a keretből? Olyan játékot próbálunk játszani, ami a legjobban fekszik csapatunknak, amihez megvannak a játékosaink? Alkalmasak vagyunk kreatív, labdabiztos játékosok nélkül arra, hogy hátulról, a földön, több érintéssel kihozzuk a labdákat, támadásokat építsünk? Mire számíthatunk így a jövőben, hova futhat ki ez a projekt?

A helyzet továbbra sem rózsás. Inkább honosítanunk kell játékosokat és tátani a szánkat azon, hogy az angol másodosztály 22. helyén álló csapatból milyen alapokkal, felkészültséggel, eddig nem látott elemekkel érkezik egy újonc a kerethez, és minőségi változást hoz játékunkba. Idősebb korban kell felfedeznünk labdarúgókat, akiknél sokszor hiányoznak a technikai és taktikai alapok ahhoz, hogy a legjobb csapatok ellen esélyük legyen egyáltalán bármire.

Továbbra sem állnak sorban azok a fiatalok a helyüket követelve, akik alternatívákat nyújtanának Marco Rossinak és segítőinek. Az utánpótlás-válogatottjaink vereségei, kiesésük sem kecsegtet sok jóval, így a kérdés továbbra is az, hogy mikor szeretnénk már előre menni, nem hátra. Győztünk, és a győzelmet nem kell magyarázni, a mutatott játékot és az egész hátterét viszont igen. Az önámítás, a hibáknak való hátat fordítás sehova sem vezet. A világbajnokságra semmiképp, a felemelt létszámú, 24 csapatos Európa-bajnokságra talán. Az európai rangsorban elfoglalt 22. helyünk alapján erre talán esélyünk is van.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!