Nemcsak a bosszú, a herevédőből való vedelés is elmaradt

Ahogy a küzdősportok megpróbálják szimulálni a világ nagy részén ma már ismeretlen, vérre menő test-test elleni küzdelmet, úgy a promóciós szervezetek sztármeccseiket is igyekeznek mindenki számára ismerős érzelmi sémákra felhúzni. A megkeseredett barátság, a sértésekért vett fizikai elégtétel, a személyes tragédiákból a harcon keresztül történő kilábalás meccsek százain bukkantak már fel a küzdelem alaptémáiként. A vegytiszta technikán és taktikán túlmutató összecsapás érzelmekkel, egy jó sztorival való megtöltését a nézők még akkor is imádják, ha valahol tudják, hogy sokszor – emlékeznek még Conor McGregor és Floyd Mayweather bokszmeccsére? – a profi wrestling által ihletett színház elé ültetik le őket.

A küzdelmek egyik legnépszerűbb alaptémája a bosszú. Ennek a ténynek megvan a praktikus magyarázata, mivel az MMA élvonala, a bejáratott bunyósok köre ugyanis sok súlycsoportban nem olyan nagy, hogy egy párosításba ne lehetne több jó meccset is belelátni (ugyan a légsúlyú Brandon Moreno és Deiveison Figuereido már összesen 62 percet és 26 másodpercet töltött együtt az oktagonban, mégsem berzenkedne senki, ha a UFC a negyedik meccsüket is tető alá hozná), ráadásul a pályaívek kacskaringói is sokszor úgy alakulnak, hogy a továbblépéshez muszáj újrajátszani egy-egy évekkel ezelőtti meccset.

De az újrajátszásokat a UFC is szereti érzelmileg felfűteni, megkapargatni a vereség keserűségét, megmutatni a vesztes újból megtalált önbizalmát, összeereszteni egy kis előzetes szópárbajra a két régi ellenfelet. De Israel Adesanya és Robert Whittaker meccse előtt semmi ilyesmire nem volt lehetőség és nem is volt szükség. Ugyan a nigériai származású, de Új-Zélandon élő és edző középsúlyú (ez az MMA-ban 84 kilót jelent) bajnok meglehetősen nagyszájú, és nem nehéz őt felpiszkálni, de új-zélandi származású, viszont Ausztráliában élő ellenfele annyira jámbor fickó, hogy nehezen lehet belőle bármilyen konfrontatív nyilatkozatot kipréselni.

Pedig Whittaker 2019 októberében óriási verést kapott Adesanyától. A kick-boksz-karrierjéről az MMA-ra váltó bunyós meccsük második menetében kiütötte őt, és elvette tőle a világbajnoki címét is. Veresége óta azonban három győzelemmel parancsolta maga mögé a többi trónkövetelőt, és – akármi is történt az első találkozón – briliáns teljesítményével egész egyszerűen újra megkerülhetetlen kihívóvá emelkedett. Adesanya sem tétlenkedett; címét háromszor is megvédte; igaz, közben félnehézsúlyba (93 kilóba) átrándulva az ottani bajnok, a lengyel Jan Błachowicz ellen elszenvedte első, fájdalmasnak nem, inkább kellemetlennek és tanulságosnak nevezhető vereségét. Szóval mind Whittaker, mind Adesanya olyan tapasztalatokkal gyarapodott találkozójuk óta, ami technikai-taktikai szempontból igazi MMA-csemegévé tette a címmeccset.

Megtalálta a hosszú karok között vezető biztonságos utat

Maga a bunyó hosszas méregetéssel indult, azután Adesanya elkezdte villámgyors rúgásaival lebontani Whittaker bal térdét, majd egy balegyenessel padlóra is küldte az egyik lábát épp felemelő ausztrált. Azonban Whittakert nem rendítette meg ez a leütés, és a második menetre balegyeneseivel és földreviteli kísérleteivel felnőtt ellenfeléhez. Ráadásul az első meccsel ellentétben Adesanya nem tudta olyan jól kihasználni hosszú végtagjait, nem tudta ellenfele rohamait igazán hatásosan megkontrázni, saját támadásai pedig jórészt kimerültek Whittaker lábának bombázásában, azonban ezekkel az ausztrál állását és mozgását nem tudta úgy szétcincálni, mint mondjuk Paulo Costáét.

Mindezek mellett Adesanya védekezésben igazi mesterművet alkotott, Whittaker földreviteli kísérleteit szépen hárította, amikor pedig az ausztrál mégis elkapta őt, akkor minden pozícióban higgadt maradt, és minden fogást precíz technikával fejtett le magáról (az ötödik menetben mondjuk csúnyán bekapott egy eleresztett fogásból ütött balhorgot).

A meccs adós maradt az első találkozó kemény összecsapásaival, Adesanya kézzel nagyon keveset talált, előkészítetlen fejrúgásainak többsége is ellenfele kesztyűjén csattant (ami persze még így is elég kellemetlen tud lenni), Whittaker pedig szinte kizárólag balegyeneseivel üldözte a bajnokot, és birkózással próbálta meg kiegyenlíteni a vegytiszta kick-bokszban mutatott hátrányt. Az adok-kapok hiányát a taktikai párbaj izgalmai, a technikailag csiszolt megoldások, Whittaker kitartása és Adesanya dominanciát sugalló mozgása pótolta. A magabiztosság, a rengeteg ijesztgetés, terelgetés lehetett a döntő tényező a pontozóbíróknál is, akik végül mind a hárman a bajnokot látták jobbnak.

Megvan a következő kihívó is

A UFC-gálák egyik fő szervezési elve, hogy a főmeccs súlycsoportjából igyekeznek összehozni még egy topkategóriás párosítást, ami egyben tartalékként is szolgálnak arra az esetre, ha a főmeccs egyik résztvevője bármilyen okból kiesne (erre a gyakorlatra a legextrémebb példa az volt, amikor 2018-ban Al Iaquinta kevesebb, mint egy nappal a UFC 223 előtt vállalta be, hogy eredeti ellenfele helyett beugrik Tony Ferguson helyett egy laza címmeccsre Habib Nurmagomedov ellen). A UFC 271-en nem kellett hozzányúlni a tartalékmeccshez, mely így a következő középsúlyú kihívóról is dönthetett. A meccsen két kemény amerikai, a thai-bokszos alapokkal rendelkező Jared Cannonier és a kiváló birkózó- és földharcos Derek Brunson találkozott. Az első menetben Brunson óriási tempót diktálva többször is földre vitte Cannoniert, majd a menet végén leütötte leszegett fejjel rohamozó ellenfelét, befogta egy fojtásba, és… és ekkor megszólalt a menet végét jelző dudaszó, ami megmentette Cannoniert a vereségtől. Az első menet offenzívája azonban sokat kivett Brunsonból, és ahogy ketyegett az óra, úgy lett mozgása is egyre lomhább. Azután a második menetben egy összekapaszkodás során Cannonier meglepte egy brutális könyökütéssel, majd rögtön utána egy visszakézből elengedett ütéssel is elcsípte:

Brunson robotpilótára kapcsolva igyekezett kibontakozni Cannonier szorításából, és időt nyerni, de mozgása úgy szétesett, mintha nyolc sör után állt volna rá a görkorcsolyára. Így azután Cannonier könnyedén földre csavarta őt, ahol jöttek az újabb pusztító könyökütések, mire Brunson edzői bedobták a törülközőt. A törülköző bedobása az MMA-ban a bokszhoz képest sajnos annyira ritkának számít, hogy a UFC hivatalos képanyagában külön is megörökítették, tessék:

Mivel a középsúly élmezőnyében Cannonier az egyetlen, akit eddig nem vert még meg Adesanya, ezért tiszta sor, hogy ő lesz a következő kihívó – mondjuk ha az első menet 5 másodperccel tovább tartott volna, akkor főhetne a UFC promótereinek feje, ugyanis Brunson 2018-ban csúnya KO-vereséget szenvedett Adesanya ellen.

Lecsavarta a UFC legnagyobb verekedőjét

Akármilyen rossz állapotban is van Derrick Lewis, soha nem szabad leállni vele egy adok-kapokra, ugyanis az amerikai nehézsúlyú igazi sebzett vadként viselkedik: a bekapott ütésekre görnyed, grimaszol, de amikor ellenfelei vérszagot kapva közelebb lépnek, akkor azonnal irtózatos ütésekkel végez velük. A 37 évesen a UFC legtöbb (13) KO-val büszkélkedő bunyósa azonban emberére akadt Tai Tuivasában. Az ausztrál bennszülött anyától és szamoai apától származó, 28 évével a nehézsúlyban kamasznak számító bunyós ugyanis nem csak, hogy túlélte ellenfele első menetben rámért irtózatos ütészáporait, de a második menetben minden erejét összeszedve fokozta a nyomást, és több óriási ütést követően Cannonierhez hasonlóan összekapaszkodásból, egy gyönyörű könyökütéssel végzett Lewis-szal.

A houstoni Toyota Center őrjöngő közönsége előtt vívott fordulatos, kemény meccs csak azért hagyhatott némelyekben hiányérzetet, mert Tuivasa csak a szokásos „shoey”-ünneplését produkálta, ami azt jelenti, hogy még az oktagonban fogta az egyik szurkolója felé nyújtott cipőjét, és abból döntötte le az ünnepi sört. Oké, ez önmagában is elég extrémnek tűnik, de Tuivasa a meccs előtt belengette, hogy ezúttal nem egy cipőből, hanem Lewis – alkalmanként a közönség közé dobott – herevédőjéből akarja meginni a söröcskéjét, de végül maradt a klasszikus shoey.