Vb-selejtezők: csalódás vagy realitás?

2019-ben a négy győzelem mellett hat vereséggel zárt válogatottunk, a szlovákok elleni oda-vissza kudarc vagy a walesi 0-2 fájó emlék maradt az európa-bajnoki selejtezőcsoportban. Azonban a Groupama Arénában aratott két siker, a világranglistán jóval előttünk álló Horvátország és Wales ellen, azt mutatták, hogy az új olasz edzővel elindultunk a fejlődés útján. A számos vereséget hozó időszak elgondolkoztatta a szakvezetőt, és felmérve keretének erősségeit és hiányosságait Marco Rossi áttért a háromvédős rendszerre, pluszembert delegálva a védelem tengelyébe. Háromvédős rendszerben is lehet támadó futballt játszani, de a középpálya két szélén rendszerint olyan játékosok kaptak szerepet, akik inkább tekinthetők szélső védőnek, inkább a hátsó feladatok ellátására szakosodott spílernek, mint az ellenfél két oldalát megbontani tudó, gólpasszokat szóró Dani Alveseknek.

A következő esztendőre kialakult az a felállás, az a hadrend, ami elkezdte szállítani a sikereket, a meglepetés eredményeket, és azt a játékot, amit azóta is sok mérkőzésen láthattunk. 2020-ban is sikerült jóval előttünk járó, nálunk erősebb csapatokat magunk mögé utasítanunk a Nemzetek Ligája B divíziójában. A főleg idegenben elért sikerek, az Isztambulban, Moszkvában és Belgrádban kapott gól nélkül lehozott mérkőzések hatalmas örömöt és új reménysugár megjelenését jelentették a legtöbb futballszerető számára. A novemberi, Izland elleni pótselejtező pedig felrakta a koronát az egész éves teljesítményre, a vírushelyzet miatt átrendezett teljes évad egyik legjobb teljesítményét nyújtotta a magyar válogatott, kijutva a 2021-es kontinensviadalra.

Az idei év is jól kezdődött

A világbajnoki selejtezőkön hoztuk a kötelező győzelmeket a nálunk jóval gyengébb játékerőt képviselő csapatok ellen, és Lengyelország is csak futni tudott az eredmény után a Puskás Arénában, kétszer is csak egyenlíteni sikerült Lewandowskiéknak. Az Európa-bajnokságra felkészítő barátságos mérkőzésekre barátságos ellenfelet választott a válogatottunk szakmai vezetése, hiszen az elmúlt 19 mérkőzésből csak kettőt megnyerő ciprusiak, vagy a legutóbbi 15 találkozójukon csak Andorra felett diadalmaskodó írek sem számítanak napjainkban a topfutballt képviselők táborába. Végül tizenegy veretlenül megvívott csatával a hátunk mögött érkeztünk a tornára.

Az Európa-bajnokság aztán sokkal többet hozott és adott, mint azt sokan elképzelték. A fegyelmezett, kilencven percig teljes erőbedobással, figyelemmel és koncentrációval végigjátszott találkozók két pontot eredményeztek, és a nemzetközi futballélet elismerését is kiváltották. Bármilyen oldalról közelítünk is ezekhez a mérkőzésekhez, a magyar csapat erőn és elvárásokon felül teljesített.

Azonban a számos pozitívum mellett beszélni kell az árnyasabb oldalakról. 2021-ben, az előző évekkel ellentétben, elmaradtak a bravúrgyőzelmek, nem tudtunk legyőzni egyetlen, a világranglistán nálunk feljebb álló csapatot sem. Sőt, a FIFA-rangsorban 32 hellyel mögöttünk álló Albániától is vereséget szenvedtünk. Válogatottunk az elmúlt hat tétmérkőzésén 7 gólt kapott az utolsó 10 percben – ez hatalmas és figyelemfelkeltő szám. Ebből a hat találkozóból csak Andorra ellen birtokoltuk többet a labdát, és az átlagban kialakított meccsenkénti 7 gólszerzési lehetőség akkor sem tartozik a jobb mutatók közé, ha négyszer is igazi topcsapat ellen kellett pályára lépniük legjobbjainknak. Ha az Andorra elleni 8 sarokrúgást nem számítjuk, az előtte lejátszott 5 mérkőzésen kiharcolt, írd és mondd 4 darab szöglet is azt mutatja, hogy az esélytelenebb csapatok legnagyobb fegyverével, a pontrúgásokkal sem nagyon tudtunk kalkulálni, hiszen ritkán jutottunk az ellenfelek kapuja elé.

Az elmúlt évek pár jó emléke, a részben hazai rendezésű Európa-bajnokságon mutatott játék és eredmények azt jelentik, hogy megverhetjük Angliát, és Lengyelországot megelőzve kijuthatunk a világbajnokságra? Szívesen számolgatna, játszadozna a gondolattal az ember, de a közvélemény és a média soha nem a realitás oldaláról közelítette meg a selejtezőinket. Az egyértelmű volt, hogy taktikailag jól felépített játékunk már alkalmas arra, hogy bármely nagycsapat szereplését megnehezítse. De a számok azt is megmutatták, hogy támadásban ennél jóval több kell ahhoz, hogy az álmok valósággá váljanak. A 15 mérkőzés óta veretlen Angliával szembeni pontszerzés is a bravúr kategóriába tartozna, a 13 top5-bajnokságban szereplő játékossal rendelkező Lengyelország idegenben legyőzése is az, de még Albánia (10 top5-ös labdarúgó) oda-vissza legyűrése sem az alapkövetelmény szint a mai magyar válogatottnak. Ezt hajlamosak nagyon sokan figyelmen kívül hagyni, és elrugaszkodott célkitűzéseket állítani a képzeletviláguk és a válogatottunk elé.

Mi történt valójában?

Kikaptunk a világsztárokkal teletűzdelt angol nemzeti tizenegytől (valljuk be, a cserepadon helyet foglalóktól is kikaptunk volna), elveszítettünk egy 50-50%-os összecsapást idegenben egy hozzánk hasonló erejű válogatottal szemben, és végül, ha nehezen is, de hoztuk a kötelező győzelmet egy jóval alacsonyabban jegyzett csapat ellen. Ez a realitás. Minden vereség fájó, főleg ilyen kiélezett versenyben, ahol csak a csoportelsők jutnak ki automatikusan a világbajnokságra, és a tíz második helyezett pótselejtezőkre kényszerül. Ugyanilyen rossz érzés az is, amikor a tavalyi Nemzetek Ligája csoportelsőségünk által kivívott lehetőségünk, Ausztria gyengébb szereplése okán, elporladni látszik. De ettől még nem tekinthetünk úgy a szeptemberi selejtezőkre, mintha valami tragédia, hatalmas negatívum történt volna. Játszottunk, és ebbe más is belehalt már.

Ez a válogatott pedig itt tart.

Okozhat hatalmas örömöket, talán meglepetéseket is, de ugyanígy maradhat alul a hasonló vagy minimálisan gyengébb csapatok ellen. A jó szereplés függhet az aktuális sérülések, megbetegedések, eltiltások számától vagy a keretet alkotó légiósok játékperceitől, amit a saját klubcsapataikban kapnak. Marco Rossinak továbbra is csak öt top5-bajnokságban pallérozódó fiatal áll a rendelkezésére, és a többiek közül is csak Szalai Attila játszik jegyzett külföldi középcsapatnál. Az olasz szövetségi kapitánynak továbbra sem nagy a merítési lehetősége, az eredményei, a pont/mérkőzés átlaga viszont annál inkább figyelemre méltó. A számok szerint Rossi Egervári Sándor és Dárdai Pál után az elmúlt 30 év harmadik legsikeresebb szakvezetője, aki sokakat tanított meg újra álmodozni, hinni a korábban elképzelhetetlenben. Ez pedig hatalmas dolog, még ha most be is párásodott picit pár rózsaszín szemüveg.