Senkinek nem jó, ha nem lehet behajtani a tartozásokat – nem ellenségképekre van szükség a követeléskezelés reformjában

Az elmúlt napokban benyújtott parlamenti, a témába vágó törvényjavaslat, határozati javaslat kapcsán mind a parlamenti felszólalásokban, mind a bizottságokban és a közbeszédben gyakran kerültek szóba a követeléskezelők és a követelések érvényesítése. A jelen véleménycikkben nem konkrét megoldási javaslatokat kívánok megfogalmazni, csupán közgazdászként, gazdasági és jogállami törvényszerűségekre kívánom felhívni a figyelmet azáltal, hogy bemutatom a követeléskezelés fontosságát.

Egyik pillanatról a másikra, akaratán kívül bárki hitelezővé válhat, ehhez csupán annyi kell, hogy valaki ne adja meg tartozását, ne törlessze az előre kialkudott és leszerződött díjat.

Egy lakásbérlő ne fizesse a havi lakbért, egy autóvásárló önkényesen eltűnjön a vételárral és a gépjárművel együtt. Bármely magánszemély és persze cég is kerülhet olyan helyzetbe, hogy valakivel szemben jogos követelése keletkezzen. Kérdés, milyen jogi lehetőségek állnak ilyenkor a rendelkezésére, hogyan garantálja a jogállam, hogy a hitelező pénzéhez jusson.

A követeléskezelés, illetve a végrehajtás kifejezések a mindennapokban legtöbbször szinonimaként – és egyúttal negatív kontextusban jelennek meg. Ebben nyilván nagy szerepe van a végrehajtói kinevezéseket érintő, néhány éve kirobbant botránynak is. Fontos tisztázni: korántsem azonos fogalmakról van szó. Jóllehet legtöbben egyből kilakoltatásokra, végrehajtói botrányokra és egyéb visszaélésekre gondolnak a két szó hallatán, érdemes a két fogalmat elhatárolni egymástól. A követeléskezelés nem egyenlő a végrehajtással, utóbbi ugyanis csak a követeléskezelés, a jogi igényérvényesítés állam által biztosított, végső eszköze. Ennek során a végrehajtó az adós önkéntes teljesítése és/vagy együttműködése hiányában, a jogszabályok keretei között hatósági kényszerrel érvényt szerez a jogos követeléseknek, míg a követeléskezelő alapvető célja a lejárt tartozás rendezése oly módon, hogy az adós fizetőképessége megmaradjon.

A rendszer hibáiról természetesen fontos beszélni, és érdemes időnként felülvizsgálni az egyes eljárások hatékonyságát is. Ugyanakkor egy alapvető tényt nem szabad elfelejteni:

hatékony követelésérvényesítés nélkül nincs működő piacgazdaság. És nem létezhet valódi jogbiztonság sem.

Egyetlen bank, szolgáltató, vállalkozó vagy akár magánszemély sem kényszeríthető arra, hogy egyszerűen „lenyelje”, tudomásul vegye a ki nem fizetett tartozásokat. Ha a nemfizetésnek nincs következménye, annak árát végső soron mindig a tisztességesen fizető többség fogja megfizetni. A felár minden piaci résztvevő számára ugyanis magasabb díjak, kamatok, szigorúbb feltételek és bizalmatlanabb gazdasági környezet formájában jelentkezik.

Magyarországon ma furcsa kettősség uralkodik ezen a területen. Miközben a végrehajtói kar körüli sajnálatos visszásságok miatt érzékelhető társadalmi ellenérzés alakult ki, közben egyre több olyan szabályozási elem jelent meg, amely közvetlenül és nyíltan a nemfizetőknek kedvez a hitelezői oldal kárára, ez pedig semmiképp nem lehet a felelősségteljes többség érdeke. Rövid távon persze népszerű lehet bármilyen, a végrehajtást nehezítő intézkedés bevezetése, hosszú távon azonban súlyos gazdasági következményekkel jár, és az is megfizeti az árát, aki egyébként tisztességesen teljesíti valamennyi vállalt kötelezettségét.

Az alábbi példákból is látszik, hogy jól működő követeléskezelésre szükség van, anélkül nem működhet megfelelően a gazdaság, és ez igaz a hétköznapi értelemben vett követelésekre is. Aki adott már ki lakást, vagy vállalkozóként futott a köddé vált megrendelője után, pontosan tudja, hogy milyen kockázatok merülhetnek fel, és mennyire jó lenne abban az esetben egy valóban hatékony jogérvényesítés.

Egy nem fizető bérlő akár hosszú hónapokig bent maradhat az ingatlanban, miközben a tulajdonos viseli a költségeket – és adott esetben az okozott károkat is. Ha a rosszhiszemű bérlő tisztában van a végrehajtásban őt megillető kedvezményekkel, abban az esetben jogaival visszaélve akár közel egy évig is lakhat úgy a bérleményben, hogy sem bérleti díjat, sem rezsit nem fizet. De említhetjük a magánszemélyek egymás közötti kölcsönügyleteit is. Ez utóbbi szintén végrehajtási eljárás keretében érvényesíthető végső soron, és akinek tartoznak joggal várja el az államtól, hogy nyújtson hatékony segítséget az igényérvényesítéshez.

Nézzük most meg, hogy a (költség)hatékony igényérvényesítés hiányában milyen kedvezőtlen jelenségek figyelhetőek meg:

• a szolgáltatók előre „beárazzák” a veszteséget, azaz végül a tisztességes ügyfelek fizetik meg a nemfizetők kieső költségeit is (díjak, kamatok),
• romlik a fizetési morál,
• a kisebb vállalkozások különösen sérülékennyé válnak,
• nő a szürkegazdaság,
• leértékelődnek a bírósági ítéletek, és ezáltal a jogállamba vetett hit.

A fentiekből is jól látszik, hogy a követeléskezelés nem csak a „nagy bankok” érdeke. Egy kisvállalkozó, egy társasház, egy közműszolgáltató, vagy akár egy magánszemély ugyanúgy hitelezővé válhat egyik napról a másikra, aki joggal várja el, hogy hatékony és gyors jogi segítséget kapjon az állam részéről. Ne gondoljuk azt sem, hogy egy külföldi befektető előzetesen nem méri fel pontosan azt, hogy a magyar ügyfeleivel szembeni szerződései mennyire lesznek kikényszeríthetőek.

Európában sehol nem létezik jól működő gazdaság következetes követelésérvényesítés nélkül. A jogállam egyik alapja nem pusztán az, hogy bírósághoz lehet fordulni, hanem az is, hogy a jogerős döntések végrehajthatók, vagyis, szigorú állami kontroll mellett, ésszerű időn belül, költséghatékonyan és eredményesen kikényszeríthetőek.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a jelenlegi rendszer jó úgy, ahogy van, időközönként szükséges a folyamatok felülvizsgálata és annak ellenőrzése, hogy azok kiállták-e az idő próbáját. Szükség van világosabb szabályokra, szigorúbb szakmai kontrollra és modern, emberközpontú működésre.

A korrektül együttműködő, és szociálisan valóban rászorult adósokat védeni kell, a visszaéléseket pedig a jelenlegi rendszernél sokkal eredményesebben kell kiszűrni.

A visszaélések egyik oldalon sem elfogadhatóak, ezért arra is figyelni kell, hogy a rendszert kihasználó, a tisztességes többség érdekeivel ellentétesen eljáró adósok ne mentesülhessenek a kötelezettségeik alól. Ennek megfelelően felül kell vizsgálni és szinkronba hozni a mentességek, és kedvezmények rendszerét is.

Ehhez azonban nem ellenségképekre és politikai kampányokra van szükség, hanem érdemi szakmai párbeszédre. A követeléskezelés ugyanis nem önmagáért létezik. Hanem azért, hogy egy szerződés, egy számla vagy egy bírósági ítélet ne csak papíron jelentsen kötelezettséget.

A végrehajtói karral szembeni ellenérzések valahol érthetőek, a rossz megítélésen megfelelő intézkedésekkel és társadalmi párbeszéddel is javítani kell. A végrehajtási rendszer, valamint a végrehajtással kapcsolatos jogszabályok felülvizsgálatára vonatkozó jogalkotói szándék is logikus, azonban ezekre kizárólag átgondoltan, a követeléskezelési szakma bevonásával kerülhet sor megnyugtatóan. Fontos kiemelni, hogy a Bírósági végrehajtásról szóló törvény 1994-es megszületése előtt bírósági alkalmazottak látták el a végrehajtási feladatokat, azonban az a rendszer olyannyira nem működött, hogy mellette „behajtókként” elhíresült, a jogszabályok kereteit rendre átlépő magáncégek vették át az irányítást. A szabályozás kereteinek átfogó szakmai egyeztetése erre tekintettel elengedhetetlen.

A követeléskezelési szakma egyetért tehát azzal, hogy a végrehajtási eljárás rendszerét és szabályit felül kell vizsgálni, az eljárást költséghatékonyabbá, és fenntarthatóvá kell tenni, ugyanakkor ügyelni kell az eredményességre, a határidők kialakítására és betartatására, annak elkerülése érdekében, hogy egy át nem gondolt, a szakmaiságot nélkülöző jogszabály-módosítással a jogalkotó nagyobb kárt okozzon, mint aminek az elhárításán fáradozott.