Eurócsatlakozás: inkább az inflációról és a forintárfolyamról kéne beszélni

2021. december 17. – 05:11

Soós Károly Attila
a Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont kutatója

Másolás

Vágólapra másolva

Ez itt a Névérték, a Telex tematikus gazdasági blogja, amelyben külső elemzők, szakértők cikkeit olvashatják. A blogban közölt írások és az azokban megfogalmazott vélemények a szerzők álláspontját tükrözik.

Lehmann Kristóf, a Magyar Nemzeti bank igazgatója a Telexen december 6-án megjelent írásának a címében foglalt fő mondanivalójával („Tíz érv amellett, hogy legyünk óvatosak a hazai euróbevezetéssel”) egyetértek; érveivel legalábbis kevésbé.

A tíz közül mindegyik vitatására nincs itt hely. A diszkussziót az írás első harmadában többször is előjövő tizenegyedik (vagy nulladik) érvvel kezdem. Ez a – kormány és az MNB vezetőitől gyakran hallható – érv abban áll, hogy csak az euróövezet legfejlettebb országaiét megközelítő gazdasági fejlettség (GDP/fő) mellett lehet sikeres a csatlakozás.

Ezt a nézetet cáfolja például az eurózónába szegényen bekerült balti országok – igaz, nem töretlen, de összességében fergeteges – fejlődése.

Emellett a nemzetközi szakirodalom és empirikus elemzés egyáltalán nem tud a közös valuta hasznossága és a (nagyjából) egyenlő fejlettségi szint közötti ilyenfajta összefüggésről.

Pontosabban ilyen összefüggés csak úgy merül föl, hogy a fejlettség többé-kevésbé alacsony fokán álló országok termelési és exportszerkezete többnyire egyoldalú: főleg kakaót vagy banánt, fémércet vagy épp kőolajat exportálnak. És ha így van, akkor előnytelen számukra bevezetni olyan ország(ok) valutáját, amely(ek) termelési és exportszerkezete másfajta, diverzifikált. Ez az optimális valutaövezet elméletének senki által sem vitatott alaptétele. Ennek (elég bonyolult) magyarázatát azonban mellőzöm, mert itt irreleváns: bár nem vagyunk magasan fejlett ország, de termelésünk, exportunk ágazati szerkezete nem tér el lényegesen az euróövezetétől.

Ami pedig a sikeres euróövezeti tagság valódi alapját illeti, az – tengernyi empirikus és elméleti elemzés tanúsága szerint, amelyekről Lehmann nem vesz tudomást – abban áll, hogy nem szabad megengedni a gyors, más tagországokénál magasabb inflációt. Az északi euróövezet országai (főleg Németország, Hollandia, Finnország) sikerének tehát, a szerző állításával szemben, nem az a kulcsa, hogy gazdagabbak, mint a déliek (Olaszország, Spanyolország és mások), hanem az, hogy ők hatásosan korlátozták az inflációt;

nem engedték, hogy a munkajövedelmek a termelékenységnél gyorsabban növekedjenek.

(A balti országok engedték ezt, de aztán kormányaik egy rövid időszakra kikényszerítették a jövedelmek csökkenését.)

Hazánk gyors eurócsatlakozásának akadálya pedig – nézetem szerint az egyetlen komoly akadálya – épp a magas, az euróövezeti átlagnál magasabb, termelési költségeinket növelő, ezzel nemzetközi versenyképességünket romboló inflációnk. Ez egy csapásra nem lassítható le, azzal sem, ha bevezetjük az eurót – viszont azzal most lehetetlenné tennénk minden további forintleértékel(őd)ést (nemcsak a túlzott leértékelődést, amellyel az utóbbi hónapokban szembekerültünk, hanem az infláció által szükségessé tett mértékűt is). Erről nem szól Lehmann írása.

Az infláció féken tartásáért elsősorban felelős MNB egyik vezetőjeként jobb hallgatnia róla: nem kíván önkritikus lenni.

A szerző többi érve is jelentős részben a nemzetközi empirikus elemzések, elméleti eredmények figyelmen kívül hagyásán alapul. Például azt gondolja, hogy ha nem lenne euró, lehetne a tagországoknak önálló monetáris politikájuk. És ugyanígy a mi monetáris önállóságunk is csak a belépésünkkel csorbulna.

Nos, ha az euró 1999 helyett harminc évvel korábban jött volna létre, akkor egy ilyen fölvetés megalapozott lett volna. Azonban a nemzetközi tőkemozgások 1970-es években kezdődött, egyre kiterjedtebb liberalizálása nyomán a tőke- és hitelpiacok összefonódtak: nemzetközi pénzügyi integrációs irányzat bontakozott ki (közös valutával nem rendelkező országok között is). Korábban csak a rögzített árfolyam kényszerített közös monetáris politikát az érintett országokra.

A lebegő árfolyam azonban „megvédte” az egyes országok monetáris politikáját másokétól (ha A országban kamatot emeltek, az B ország kamatszintjét nem, hanem csak a valutájának árfolyamát változtatta meg). Ez azonban – a valóságban és a Lehmann írásán kívüli empirikus és elméleti elemzések tömegében – ma már nincs így. Az amerikai FED monetáris politikájának határozott nyomai megtalálhatók a monetáris folyamatokban szerte a világon. Európában pedig már az euró létrejötte előtt is a német Bundesbank politikája dominált. Az EU-n (korábban az Európai Közösségen) belül a valutaárfolyamok „változtathatóan rögzítettek” voltak, de gyakorlatilag az NSZK-n kívül a többi tagállamnak nem volt – nem lehetett – monetáris politikája.

Az Európai Központi Bank létrejötte nem jelentett sokkal többet annál, mint hogy az egyetlen igazi központi bank németből közösségivé változott.

És az euróövezeten kívüli EU-tagállamok (és az EU-kívüli európai országok) monetáris folyamatait is erősen befolyásolja – lebegtetett valutaárfolyamaik ellenére – a „nagy testvér”: az eurózóna, illetve annak központi bankja, az EKB. Ezt tulajdonképpen Lehmann sem tagadja: utal arra, hogy Magyarország az euróország Szlovákiánál erősebben megszenvedte a 2009 utáni válságot – azaz a 2007–2008-ban kezdődött válságperiódus általában euróválságnak vagy az euróövezet válságának nevezett részét. A hitelkamatok válság előtti drasztikus csökkenése elért az euróövezeten belüliek mellett sok más magas inflációjú országot is, és számukra (ezen belül a mi számunkra) ugyanolyan toxikusnak bizonyult, mint a magas inflációjú euróországok – Görögország, Írország, Spanyolország stb. – számára. Hiszen ugyanolyan hitelfölvételi rohamhoz (a mi esetünkben devizahitelek fölvételének robbanásszerű növekedéséhez) vezetett.

Így a magyar monetáris politika önállósága, amelyet Lehmann olyan fontosnak tart, nem kis részben illúzió.

Az euróövezeten kívüliség másik oldala a lebegő valutaárfolyam. Ezt Lehmann ugyanolyan kevéssé elemzi az írásában, mint az inflációt. Ami nem meglepő, hiszen az árfolyam is ugyanolyan kínos téma egy MNB-vezető számára, mint az infláció.

Gyakoriak az árfolyam kiszámíthatatlan, szinte mindenkit zavaró ingadozásai. Ezeket nem minden esetben az MNB (vagy a kormány) okozza; az elmúlt hetekben sem ők okozták (hanem külföldi tényezők). Na de miért nem fékezik meg hatásosan az ingadozásokat, kérdezik sokan. Az MNB válasza az, hogy neki nincs árfolyamcélja, hanem inflációs (persze elvben a mostaninál alacsonyabb inflációs) célt követ, és ez egészen másfajta viselkedést tesz szükségessé, mint egy esetleges árfolyamcél követése.

Igen ám, de azzal milliós tömegek vannak tisztában, hogy az infláció erősen függ az árfolyam alakulásától.

És az árfolyam bizonytalanságának következményei távolról sem korlátozódnak a benzinkútnál történő átkozódásra és hasonlókra, hanem kiterjednek például a kamatok színvonalára is. Ha a mi gazdaságunk – a forintövezet – lenne nagy és az euróövezet hozzá képest kicsi, akkor a kérdéses bizonytalanság miatt az eurókamatok lennének magasabbak a forintkamatoknál. De a helyzet sajnos ennek a fordítottja, és ennek a következményei a mi gazdaságunkat sújtják.

El lehet gondolkozni azon, hogy az inflációscél-követés mint a monetáris politika alapja – amelyet viszonylag zárt, külső hatásokra kevésbé érzékeny, nagy gazdaságokra találtak ki, és náluk alkalmaznak sikerrel – tényleg jó-e egy kicsi, nagyon nyitott gazdaság számára is.

A lebegő árfolyamot (amely az inflációscél-követés elengedhetetlen tartozéka) a közgazdászok jelentős része nem szereti. Amikor – a második világháború után kialakult, rögzített valutaárfolyam-rendszer fölbomlásával, az 1970-es években – a lebegő árfolyamok korszaka elkezdődött, akkor még sokan remélték egyfajta jó automatizmus kialakulását az árfolyam működésében. E szerint a sokat importáló és ahhoz képest keveset exportáló ország valutájának piacán ez az aránytalanság túlkeresletet idézne elő a külföldi valuta iránt, amivel leértékelődne a saját pénz, emiatt nőne az export és csökkenne az import. És mindennek a fordítottja történnék a sokat exportáló és keveset importáló országok esetében. Ezek a mozgások az egyensúly felé vinnének. Azonban ennek a szép mechanizmusnak keresztbe tesznek a már említett megnövekedett nemzetközi tőkemozgások és az azokhoz kapcsolódó különféle spekulációk, amelyek erősen befolyásolják az árfolyammozgásokat. Egyre többen ismerik föl azt, hogy a lebegő árfolyam (főleg kis országok esetében) súlyos gazdasági zavarok forrása.

Ettől még nem mindenkinek van vele szemben észszerű, (viszonylag) könnyű alternatívája. Nekünk van, és azt – az euró nemzeti valutánkká tételét – EU-csatlakozási szerződésünkben is vállaltuk.

Lehmann írása nem szól az infláció, az ahhoz kapcsolódó rendszeres forintleértékelődés és az MNB nyereségének alakulása közötti kapcsolatról sem. Ilyen kapcsolat minden országban érvényesül. Minden központi bank tart valutatartalékot, túlnyomó részben olyan (kulcs-)valutákban, amelyek egyik fontos tulajdonsága, hogy lassan inflálódnak. Amelyik központi bank saját nemzeti valutájának inflálódása gyors, annak ebből nyeresége keletkezik. Ugyanis a valutatartalék általában hitelből származik, annak egy hányada minden évben visszafizetésre kerül, és eladással is csökkenhet a tartalék. A csökkenést általában új tartalék megszerzése kompenzálja, de a csökkenést ettől függetlenül könyvelni kell, éspedig nemzeti valutában, nálunk tehát forintban. A csökkenés egy eurójának a mai (december 9-ei) értéke 365,80 forint. De ez a forint leértékelődése miatt kevesebbet – például csak 355,80 forintot – ért akkor, amikor azt a tartalékot megszerezték. Tehát az MNB nyert eurónként 10 forintot.

Az ilyenfajta központi banki nyereség a világban általában nem kelt különösebb érdeklődést, mert hazánkon kívül minden más országban az állami költségvetésbe kerül (a központi bank tevékenységéhez szükséges beruházások fedezetét kivéve).

Nálunk azonban 2013 óta az MNB félig üzleti vállalkozásként működik. Nyereségét részben (anélkül, hogy adót kellene fizetnie belőle, hiszen mégsem teljesen üzleti vállalkozás) alapítványokba helyezi, amelyekkel ingatlanspekulációs tevékenységet folytat, erőteljesen befolyásolja a képzőművészeti alkotások piacát stb.

Most az MNB az infláció csökkentéséről beszél; ha jól dolgozik ezen, azzal szép lassan elapasztja az alapítványait tápláló árfolyamnyereséget. És a sikert végül az eurócsatlakozás fogja megkoronázni, amivel az MNB az Európai Központi Bank helyi fiókjává válik.