Gyorsítani kell az energiaátmenetet, nem lassítani

2021. október 21. – 12:02

frissítve

Másolás

Vágólapra másolva

Ez itt a Névérték, a Telex tematikus gazdasági blogja, amelyen külső elemzők, szakértők cikkeit olvashatják. A blogban közölt írások és az azokban megfogalmazott vélemények a szerzők álláspontját tükrözik.

Jaksity Györgya Telex Névérték rovatában a múlt héten megjelent írása a klímaváltozás elleni küzdelmet – különösen az EU klímapolitikáját és a környezetvédelmi és fenntarthatósági (ESG) befektetéseket – teszi felelőssé az energiaárak elképesztő magasságokba emelkedéséért. A valóságban azonban az áremelkedés egy komplex globális dominó hatására jött létre, amelyre a pontot a Gazprom tette fel. A kiút már csak ezért is a gazdaság zöldítésének felpörgetése, nem pedig a fosszilis függés további mélyítése.

Kiindulópontunk az IPCC legutóbbi jelentésének egyértelmű üzenete, hogy nem állunk jól a klímaharcban. Sőt, ma már a konzervatív becsléseik miatt bírált Nemzetközi Energia Ügynökség (IEA) és az amerikai EIA jelentései is a cselekvés szükségességét hangsúlyozzák.

Konszenzus van abban, hogy radikálisan növelni kell az alacsony kibocsátással járó technológiák térnyerését ahhoz, hogy esélyünk legyen tartani a párizsi klímaegyezményben foglaltakat, aminek a célja „jóval 2°C alatt” tartani a globális felmelegedés mértékét”. Cselekedni kell, különben a válaszlépések egyre drágábbak lesznek.

Piacon az orosz geopolitika

A gáz- és áramárak szédítő magasságokba emelkedése elsősorban nem az energiaátmenet számlájára írható. Sokkal inkább piaci és környezeti tényezők együttállásából fakad, amelyet az orosz Gazprom ki is használt. Most azonban nem a nyers erőfitogtatás politikáját alkalmazza, mint mikor teljesen elzárta a csapokat 2009-ben, hanem mára kitanulta, hogy hogyan tudja erőfölényét érvényesíteni a liberalizált EU-s piacokon. Épp ez a környezet tette lehetővé, hogy

az orosz orosz állami vállalat a szabad piacon elérhető földgáz csökkentésével hozza még nehezebb helyzetbe az európai energiapiacokat.

Az elmúlt hónapokban egy globális színtéren zajló dominó minden egyes lehulló eleme újabb lökést adott a gáz- és áramárak emelkedésének. Először az ázsiai gázfogyasztás ugrott meg a hideg tavasz hatására, utána az aszállyal sújtott Dél-Amerika vízerőműveit kellett pótolni. Mindennek további lökést adtak a COVID-19 válságból kilábaló gazdaságok, elsősorban Ázsiában, ahol a megugró olajárhoz kötött cseppfolyósított földgáz (LNG) ára tovább kúszott felfelé. A hatalmas LNG-tankerek tehát a világ más régiói felé vették az irányt, Európa hirtelen alternatív földgázforrás nélkül maradt.

Eközben az európai földgáz-infrastruktúrán több esemény is szűkületeket okozott, mint a holland gázmezők termelésének csökkentése vagy éppen a norvég kitermelés akadozása. Ugyanakkor a COVID-19 járvány első hullámai alatt az energiacégek visszafogták a karbantartási munkálataikat, és ezek közül számos 2021-ben valósult meg. A szűkös kínálat miatt az EU-ban szokatlan módon már a nyáron kitároltak földgázt, hogy kompenzálják a megnövekedett energiakeresletet, amely a hallatlanul meleg nyár miatt megnövekedett igények és a gazdasági élénkülés miatt alakult ki. Ennek ellenére az árak tovább emelkedtek az európai gáztőzsdéken, amely a villamos áram árát is magával rántotta.

A valaha mért legforróbb nyár (klímaváltozás, hahó!) betett a nem fosszilis erőművi termelésnek.

Az aszály és szélcsend következtében nem csak a víz- és szélerőművi termelés maradt el a szokásostól a kontinensünkön, hanem még az atomerőműveket is vissza kellett terhelni hűtési problémák miatt. Közben az európai karbonkvóták piacának örvendetes megélénkülése éppen a fosszilis termelést drágította meg jócskán. Ráadásul több esetben épphogy ezeket az elavult szénerőműveket kapcsolták vissza az európai szolgáltatók a hálózatra, további magasságokba növelve az áramárat a már említett kvóták és a hatékonytalanság miatt.

A helyzeten tovább rontott, hogy egyes energiakereskedők is eltaktikázták magukat. A tavalyi fűtési szezont földgázzal csurig töltött tárolókkal várta a iparág, azonban az alacsony fogyasztás mellett kevés fogyott a gázból, a kereskedők meg fizethették a tároltatás borsos költségét. Ezért idén számos kereskedő arra bazírozott, hogy kevesebbet gázt táraz be, kevesebb gázt és áramot köt le előre a piacokon, majd akkor vásárol be, ha tényleg látja az élénkülő keresletet. Ez azonban egy ördögi kört indított be, amikor a magas határidős (“forward”) árakat látva több kereskedő inkább az utolsó pillanatig kivárt alacsonyabb azonnali (“spot”) piaci árakban reménykedve, ami persze még inkább megdobta a spot és forward árakat egyaránt. Az árak megugrása felkészületlenül érte ezeket a hazardírozó kereskedőket, és a kivárás még inkább az egekbe repítette az árakat a fűtési szezon közeledtével. Sőt, van olyan hazai kereskedő, aki a biztosnak tűnő bukást saját ügyfelei jogilag is kétséges zsarolásával igyekszik elkerülni.

Hab a tortán, hogy az oroszoknál is hideg volt az előző télen, illetve a tavasszal, így ők is most kénytelenek betárolni. Csökkentették a szabad piacon vásárolható földgázt, amely tovább emelte az árakat. Mindez oda vezetett, hogy a Gazprom ebből a pozícióból viszonylag könnyen avatkozhat be a piac működésébe, mivel fölös cseppfolyósított földgáz alig érhető el, vagy csak nagyon drágán, és az európai gázimport nagy része továbbra is Szibériából jön. A Gazprom Európán kívüli tárolói viszonylag tele vannak, míg az Európán belüli egységek jellemzően közel üresek, így nem kell különösebb összeesküvéseket szőni ahhoz, hogy lássuk, hogy némi politikai nyomásgyakorlás benne van a pakliban akkor, amikor egy közel tíz milliárd eurós projekt – az Északi Áramlat 2 – jövője forog kockán. A vezeték teljes kapacitáson működését továbbra is EU-s szabályozási akadályok nehezítik, amelyek elhárításához köthető a Gazprom nyomásgyakorlása.

A Gazpromnak minden adott volt, hogy geopolitika és üzleti érdekek mentén be tudjon avatkozni az európai piacokba. De ezek a fejlemények azt láttatják, hogy mennyire volatilisek továbbra is a nemzetközi fosszilis energiapiacok, és európai vásárlók mennyire ki vannak szolgáltatva az exportőröknek. Az oroszok pedig az uniós piacosítási politikát használták ki, nem pedig a klímapolitikát.

Az Északi Áramlat 2-nek eredetileg 2019 vége óta működnie kellene, de csak idén októberben kezdődött az első vezeték feltöltése. Fotó: Stefan Sauer / DPA via AFP
Az Északi Áramlat 2-nek eredetileg 2019 vége óta működnie kellene, de csak idén októberben kezdődött az első vezeték feltöltése. Fotó: Stefan Sauer / DPA via AFP

Az energiaátmenet túl lassú, nem pedig túl gyors

A szénhidrogéniparból történő forráskivonást tenni a magas árak felelősévé, mint ahogy azt Jaksity teszi, megtévesztő. A klímaváltozást okozó fosszilis ipar finanszírozásának megnyirbálása egyelőre inkább a politikai elképzelések szintjén jelent meg, bár valóban elkezdtek a szektorba ömlő pénzek csökkenni, de még nem világos a trend.

Az utóbbi években fordult a kocka: a megújuló beruházások pénzértéke már meghaladja a fosszilisokét. Ennek oka mindenekelőtt a napelemek és szélturbinák elképesztő költségessége, nem pedig egy tudatos politikai iránymutatás. Zöld energiába fektetni jelenleg már háromszor annyira jövedelmező, mint fosszilisekbe. Közben megfeleződött a világ olaj- és földgáziparának a tőkeberuházására fordított összege 2014 és 2019 között, viszont a csökkenés jelentős mértéke 2014 és 2016 között zajlott, azóta viszonylag stabil volt a beruházás. 2020-ban ez tovább csökkent, de kérdőjeles, hogy ez egyszeri sokk-e a járvány miatt, vagy inkább egy felerősödő trend kezdete. 2021-ben a szektor tőkeberuházásának növekedésére számítanak, amelynek mértéke elérheti a 351 milliárd dollárt (bő két évnyi magyar GDP), ami 10 százalékkal magasabb mint 2020-ban, de elmarad a 2019-es értéktől. Ugyanakkor biztató, hogy ez alacsonyabb a megújulókra szánt 367 milliárd dollárnyi tőkeberuházásnál. Ezek fényében valóban erős elmozdulás figyelhető meg a megújulók irányába, viszont még mindig magas és nem egyértelmű a szénhidrogénipar tőkeberuházásainak trendszerű csökkenése.

Felmerül a kérdés, hogy a domináns olaj- és gázcégek, vagyis a Jaksity szerint megbélyegzett „gonosz energiacégek” valóban mindent megtesznek-e a dekarbonizáció érdekében?

Ha a szénhidrogén ipart nézzük, akkor 2020-ban befektetéseik 1%-át fordították tiszta energiához köthető beruházásokra. Ez a terveik szerint 2021-ben eléri a 4%-ot. Egyes nyugati cégek, mint például a progresszívebbnek tartott Royal Dutch Shell beruházásainak kb. 10%-át tervezi “megújulókra és energiamegoldásokra” költeni a közeljövőben, addig az osztrák OMV is beruházásainak kb. 10%-át tervezi alacsony szén-dioxid-intenzitású tevékenységek fejlesztésére fordítani 2025-ig, de ez így is marginális a portfóliójukban. Évtizedek óta ismert a klímaváltozás problémája és ezek a vállalatok már az 1970-es évek óta tisztában vannak a problémával és annak a súlyával, viszont ez alatt nem sikerült érdemben alkalmazkodniuk az új helyzethez.

A probléma nem a fosszilis cégek ellehetetlenülése, hanem épp ellenkezőleg. Az országok mentőöveket dobálnak a romló jövedelmezőségű szén-, olaj- és gázcégek megsegítésére. A fosszilis energia még mindig több támogatást kap globálisan, mint a megújuló energia. Sőt, az állami fosszilis vállalatokba kifejezetten öntik a pénzt a kormányzatok. A pálya továbbra is a fosszilis vállalatoknak lejt, mégha nyilván nem is tudnánk egyik pillanatról a másikra átállni egy zéró karbon energiarendszerre.

A cél sehol sem a jelenlegi fosszilis alapú energiacégek ellehetetlenítése. A törekvés világszerte magukra a konkrét tevékenységekre irányul, vagyis a közpénzt ne öntsük káros tevékenységekbe, és a magántőke jövedelmezőségébe igenis legyenek beépítve a társadalmat és környezetet terhelő externális költségek. Vagyis egyszerűen csökkenjen a bolygó rombolásának jövedelmezősége. A folyamat azonban még az első akadályok leküzdésénél tart. Csak pár éve kezdtek el a nagyobb tőkealapok forrásokat kivonni a területről, míg az EU és az EIB csak mostanában tette kvázi tiltólistára a szénhidrogénprojekteket:e szerint EU-s pénzt nem kaphatnak, ami visszafogja az egyéb befektetők vállalkozási kedvét is. Az EBRD még finanszíroz földgázprojekteket 2022 év végéig. A lényeg talán az, hogy mostanra született meg a politikai nyomás, hogy ne csak támogassuk a marginális szerepet betöltő megújulókat, hanem konfrontatív módon változásra kell bírni a fosszilis behemótokat.

Tény és való, a zéró karbon kibocsátásra való átmenet ettől még nem egy olcsó mulatság.

Ennek a költsége azoban eltörpül azok mellett a nagyon is számszerűsíthető gazdasági költségek mellett, amelyek a klímaváltozás súlyosbodásával járnak. Ez a Stern-jelentés óta tudott, vagyis kereken tizenöt éve. Minden egyes pillanat, amelyet a fosszilis energiatermelés támogatásával töltünk, többszörösen fog lesújtani a világgazdaságra.

De ezek továbbra is lassú folyamatok, és összességében még mindig nem sikerült úgy átalakítani a pénzügyi rendszert és az ehhez kötődő szabályozási eszközöket, hogy a piacok egyértelmű előnyben részesítsék a zöld beruházásokat és a gazdaság zöldítését. Jelenleg az ESG-szempontok inkább amolyan szépségtapaszok, ténylegesen mélyreható változásokat eredményező programok helyett. Némi változás talán most kezdett el kirajzolódni a vállalati szféra oldaláról – hat évvel a párizsi egyezmény után – de ez is inkább szlogenek szintjén jelent meg, mintsem tényleges változás formájában.

Pedig ilyen áramárak mellett nemcsak a zöldáram-termelésbe megtérülő befektetni pusztán piaci alapokon is, hanem mindenféle tárolási technológia és fogyasztó oldali megoldás is egyre vonzóbbá válhat. Az energiahatékonysági beruházások és az energiahasználat tudatos menedzselése a leginkább megtérülő intézkedésekké válnak, mind fogyasztói, mind kormányzati oldalon.

Hogyan lépjünk fel?

Jaksity György cikkének legproblematikusabb eleme viszont az, hogy miben látja a választ a kialakult helyzetre. Javaslata, hogy „[c]sökkenthetjük a személyes ökológiai lábnyomunkat”, mert „rajtunk múlik, ne forgassuk a szemeinket, mert még elszédülünk”. Az egyéni megoldások helyett azonban a teljes gazdasági rendszer átalakítására szükség van. Ennek sarokköve a finanszírozás, vagyis hogy miben találja meg a tőke a jövedelmezőséget. Elkerülhetetlen a pénzügyi rendszer átalakítása, hogy az valóban támogassa a dekarbonizációt az energia, a mezőgazdaság, a közlekedés és minden más terén, miközben beépíti az externális költségek megfizetését a szennyező tevékenységek végzésébe.

A szénhidrogéniparból kivont pénzügyi forrásoknak egyértelműen megvan a helyük a világgazdaságban, hisz le vagyunk maradva a cselekvéssel és egyre kilátástalanabbnak tűnik a helyzet. Azonban ez a tőke ugyanígy áramolhat megújulóenergia-közösségekhez, meglévő házak korszerűsítésébe, keresletoldali válaszokat lehetővé tevő programokba, és így tovább. Azonban mindez politikai döntések és részvétel eredményeképpen fog megszületni időben, aktív állami szerepvállalással, és nem azzal, hogy arra várunk, hogy a fogyasztók majd maguktól alakítják szokásaikat az egyén szintjén.

A cikk szerzői: Szabó John ​​PhD-jelölt, CEU, Tudományos Segédmunkatárs, KRTK és Tanársegéd, ELTE és Fabók Márton energiapiaci elemző, a Közösségi Energia Szolgáltató projekt munkatársa.

Lepj meg minket karácsonyra!

Legyél a rendszeres támogatónk!

A Telex csak tőled függ.

Támogatom