Kolonits Klára: Nem megy az a fajta kultúrszociális helyezkedés, ami elengedhetetlen

„– Több nyelven tudsz szöveget kamuzni?”

Kolonits Klára operaénekes, Veiszer Alinda beszélgetős műsorának e heti vendége először erre a kérdésre kellett, hogy válaszoljon. A kérdés apropóját egy személyes beszélgetés adta, amelynek során kiderült, hogy az előadások alatt olykor előfordul, hogy versben oda kell hazudni egy szót a sor végére, amelynek rímelnie is kell, és a témában is odavágó kell hogy legyen. Ilyenkor

„jön belőlem egy elképesztő adrenalinlöket, olyan, mintha az ember hátralépne a szituációból, és hagyja, hogy az agy kidobja a megoldást”.

És honnan ered ez a képesség? Az énekesnő korábban dalfordításokat csinált, az hozzájárult ehhez a tudáshoz, ami színpadi malőrnél vagy egy blackoutnál nagyon jól jön.

Maladaptív perfekcionistának (akár önmagának ártani képes erős megfelelési kényszerrel bíró embernek) mondja magát – a jelenséget folyamatban lévő mentáltréner tanulmányai során ismerte meg. Számos szorongása ebből a személyiségjegyből táplálkozott, amely azzal jár, hogy olyan fajta tökéletességet várt el magától bizonyos szinteken, ami lehetetlenség. Ahogy fogalmazott, neki mindene az éneklés:

„Drogom a színpad.”

Ekkor Veiszer egy kommentet olvasott fel, amely Kolonits egyik videója alatt található, és arról szól, hogy a művésznő abban különbözik a legnagyobb énekesektől, hogy „minden egyes kottafejről, ami általában érdekes és egyedi, gondol valamit”, nála nincs két egyforma jelenet, és minden jelenetnek megvan a napi igazsága.

Erre reagálva az énekesnő azt mondta, mivel tudja, hogy nem ő a legszebb, nem neki van a legszebb hangja, nem ő a legfiatalabb stb., ezért felvetődik, hogy mit tud ő ma többet adni egy lemezhez képest. Azt mondta, az élő viszonyokat, azaz az ő viszonyát a szerephez, a karmesterhez, a zenekarhoz egy felvétel nem tudja elevenen reprodukálni. De amikor látja a közönség, hogy a gondolat, amit ő el fog énekelni, az egy másodperccel előtte születik meg az agyában, és kvázi valós időben próbálja megfogalmazni azt, amit 120 évvel ezelőtt leírt egy zeneszerző, az a „magic”.

De mit jelent az, hogy a gondolat egy másodperccel előtte születik meg az agyában? Azt mondta, az énekesek esetében – a színészekkel ellentétben – nincs agyi tevékenység. Általában reprodukálják a hangokat és nem gondolkodnak. Az éneklés szerinte olyan, mint egy sport: automatikus reflexek sorozata, nem kell beleélniük magukat a szerepbe. Kolonits Klára azonban rájött, hogy ezt a területet eddig nem használta. Elkezdett tehát úgy dolgozni, hogy felépít egy dalt, és gondolkozik, hogyan játszhat el egy dalt – ezt a színészektől leste el.

Mivel szerepei szerint legtöbbször meghal, ehhez saját hozzátartozóinak a sorsa volt a segítségére. Elmesélt egy történetet, hogy mennyire félt gyerekkorában az erős hangoktól, tűzijátéktól. Ennek utánajárva kiderült, édesanyjára és családjára kétéves korában, Budapest ’44-es ostroma alatt rászakadt a ház. Szerinte ő is az anyján keresztül ezt sejtszinten már átélte, ami egy halálélmény volt, és ez ott van a DNS-ében, aminek a feldolgozásához a színpadi létezés terápiaként használható.

Egy másik idézet is előkerül, amely arról szól, hogy Kolonits Klára azért nem világsztár, mert a művésznő valamilyen, és ezzel a valamilyenséggel a mai igazgatók, menedzserek nem tudnak és nem is szeretnek mit kezdeni: jobban szeretik a képlékeny, semmilyen embereket.

Úgy reagál erre az énekesnő, hogy tudja, nagyon szélsőséges érzelmeket tud kelteni, és valóban, a színházvezetők általában nem szeretik ezt a függetlenséget. Mint mondja, neki

„nem megy az a fajta kultúrszociális helyezkedés, ami a nyolcvanas évektől kezdve itthon és külföldön elengedhetetlen”.

De nem bánja, mert szerinte valaki vagy elfogadja ilyennek, vagy nem. „Csak a jóistennek és a zeneszerzőnek tartozik lojalitással, senki másnak” – teszi hozzá. Elmeséli, hogy külföldön first class helyeken nem énekelt, és most azt mondja, hogy nem szeretne cserélni azokkal, akik viszont igen, mert a sikernek hatalmas ára van. Hozzáteszi, aki olyan szuper fókusszal él, annak kárvallottjai is vannak: a családja például.

„Nagyon érdekes kérdés ez a karrier” – mondja, majd arról beszél, hogy volt az életében olyan szakasz, amikor senki nem akarta foglalkoztatni. Ma már sikeres, mégis képtelen viselni azt, amit fel tud mutatni, mert arra tanították, hogy a tegnapi siker nem számít, csak a holnapi feladat.

Úgy véli, hogy ellenszél hozott létre benne dolgokat. Férje szerint, ha nem lenne ellenszél, eldőlne. Egy filozófus példáján keresztül Veiszer Alinda kiemeli, hogy van olyan attitűd, hogy valaki csak ellenszélben tud jól teljesíteni. Kolonits Klára elmondja, hogy amióta tűnik el az ellenszél körülötte, azóta tapasztal kiégéses tüneteket. Azt tapasztalja, hogy ellenszél helyett falak vannak, amiken nem lehet átmenni, és elgondolkodott, hogy akkor mi a felhajtóerő, ami őt motiválja. Emiatt kezdett a tanulmányaiba, változott a viselkedése és nagyon sok munkája lett a jövő évre.

A teljes beszélgetést havidíjért cserébe ezen a linken lehet megnézni.