Ha most kéne indulni, ezt a könyvet vinnénk magunkkal Tbiliszibe

„Csak a húszas éveim végén jutottam haza. […] Grúzia (Georgia) lassan egyre jobb hellyé vált, a háború régen véget ért, ideje volt hazatérni. Az első alkalom nagyon durva volt. Emlékszem, hogy leszálltunk a tbiliszi repülőtéren, és minden egyszerre zúdult rám. Az illatok, az emberek, a nyelv. Nem voltam felkészülve rá. Úgy emlékszem, végig sírtam a taxiban a város felé, amely jó fél óra autóút a repülőtértől. Nem tudom, hogy miért, nem voltam szomorú, csak talán azért, mert sokkal többre emlékeztem a városból, mint amit korábban gondoltam. Azt hiszem, ez ültette el bennem a regény ötletét. Hogy megpróbáljam kifejezni azokat a furcsa érzéseket, amelyek a hazafelé úton, a taxiban fogtak el” – mondja az elsőkönyves Leo Vardiashvili, aki 12 éves volt, amikor családjával 1995-ben elmenekült Grúziából, és bevándorlóként Londonba költözött. A Queen Mary Egyetemen korábban angol irodalmat tanuló, ma a pénzügyi szektorban dolgozó Vardiashvili debütáló regénye, az angolul írt Sűrű erdő szélén 2024. január végén jelent meg, és a magyar fordítással párhuzamosan több mint egy tucat országban adták ki, köztük Grúziában is.

Autofikción innen és túl

Azt, hogy az Observer című angol lap által nemrég a tíz legígéretesebb induló szerző közé beválasztott Vardiashvili jócskán támaszkodott saját emlékeire és tapasztalataira, jól mutatja, hogy regényének főszereplője és elbeszélője, Szaba 8 éves volt, amikor bátyjával, Szandróval és apjával, Iraklival a Grúziában dúló háború elől elmenekülve 1992-ben Londonban telepedett le. Szaba anyja nem tarthatott velük, ám Irakli nem mondott le arról, hogy idővel Eka is csatlakozzon hozzájuk, ezek a családegyesítési kísérletek azonban ilyen-olyan okokból rendre kudarcot vallottak. A testvérek és apjuk így Angliában értesültek az anya haláláról, ami után sok-sok évvel – immáron egészen közel a regény jelen idejéhez – Irakli úgy döntött, hazautazik Grúziába. Hetekkel a megérkezése után viszont a férfi eltűnik; keresésére előbb Szandro indul, majd miután ő is egyre ritkábban ad magáról életjelet, Szaba szintén úgy dönt, hogy visszatér szülőhazájába.

A kisebbik testvér utazása talán nem is kezdődhetne baljósabban, hiszen már a kijevi repülőtéren figyelmeztetik, hogy Tbilisziben bajba kerülhet. A grúz fővárosban aztán valóban kaotikus állapotok fogadják, hiszen miután a lezúduló özönvíz elsodorta a helyi állatkertet, vadállatok – víziló, bengáli tigris, struccok – kószálnak mindenfelé, ráadásul arról is értesül, hogy a rendőrség elfogatóparancsot adott ki apja ellen. Ebben az egyszerre ismerős és idegen, fenyegető világban Szaba segítője és kísérője a Dél-Oszétiából elmenekült taxisofőr, a kislánya halálát elfogadni képtelen Nodar lesz, aki a legalább ötvenéves fekete Volgájával navigálja el főhősünket a nagyvárosban, majd a vidéki, sőt a grúz–oszét határon túli tájakon is.

Az talán ebből az elnagyolt összefoglalóból is kiderül, hogy a regény szereplőit a történelem viharai vetik egyik helyről a másikra – és hogy tényleg képbe kerüljünk, a szöveg bőségesen ellát minket információkkal Grúzia közelmúltjáról. Így olvashatunk a Szovjetuniótól 1991-ben elszakadt ország polgárháborúba sodródásáról, az abház konfliktusról és természetesen a Dél-Oszétiában 2008-ban kirobbant orosz–grúz háborúról is. De a narrátor nem marad adós az átfogóbb, már-már civilizációtörténeti fejtegetésekkel sem.

„Tbiliszit legalább harmincszor megszállták, lerombolták és újjáépítették. Az évszázadokon keresztül mindenféle birodalmak és tébolyult uralkodóik gyúrták a maguk képére a várost: oszmánok, bizánciak, oroszok”

– kapunk magyarázatot például a főváros építészetének sokféleségére.

Nyomok és jelek: az emlékezés és a keresés regénye

Mindezeken túl a Sűrű erdő szélén persze elsősorban az emlékezés, a hiány és a keresés regénye. Iraklit elhunyt feleségének emléke húzza vissza a kényszerűségből hátrahagyott Grúziába, Szandro és Szaba pedig azért indul útnak, hogy megtalálják eltűnt apjukat. A keresés közben az elbeszélő ugyanakkor nemcsak meglátogatja és ily módon újból birtokba veszi a messzeringó gyerekkor helyszíneit, hanem egyrészt fel is idézi a hozzájuk fűződő emlékeket, másrészt belső párbeszédet folytat halott családtagjaival és egykori ismerőseivel, így például a „szuperhős” Anzor nagybácsival, Szurikkal, a részeges szomszéddal vagy éppen nagymamájával, Lenával, akinek „két világháború, a folyamatosan adagolt sztálinizmus, a kommunista úttörőtáborok és a német katonák golyói acélozták meg a gerincét”.

És igaz, egészen másféleképpen, de a főszereplő-narrátort újra meg újra megszólítja bátyja, Szandro is, aki olyan jeleket igyekszik hagyni neki, amelyeket a grúz hatóságok nem tudnak dekódolni, őt viszont célra vezethetik. A testvérek közötti kommunikáció alapja az a közös nyelv, amelyet Angliába költözésük után alakítottak ki, és amely most közös olvasmány- és szövegélményekből merítkező falfirkák formájában ölt testet. Mivel a regényt részben emiatt sűrűn átszövik az irodalmi utalások – szerepelnek benne Shakespeare-idézetek, részletek az apa kiadatlan színdarabjából, de a szöveg utal például az Óz, a csodák csodájára, A dzsungel könyvére, sőt Charles Bukowskitól is idéz –, és mert a Jancsi és Juliska Grimm-mese kezdő sorából építkező cím maga is a vendégszöveg-technikán alapul („Sűrű erdő szélén élt egyszer egy favágó a feleségével és két gyerekével…”), talán nem túlzás azt állítani, hogy Vardiashvili műve nem csupán a történelmi és politikai folyamatoknak való kiszolgáltatottság univerzális tapasztalatát rögzíti, hanem az irodalom valóságformáló ereje mellett is hitet tesz.

Bédekker Grúziába utazóknak és itthon maradóknak

Teszi mindezt a regény úgy, hogy összességében egy rendkívül sokarcú, színes Tbiliszit és Grúziát tár elénk – egy olyan világot, amely a kívülállók számára talán nem is ismerhető meg teljesen, ugyanakkor mégis kedvet csinál ahhoz, hogy közelebb hajoljunk hozzá.

„Ha Tbilisziben élsz, úgy ismered az utcák szövetét, mint a mennyezet tökéletlenségeit az ágyad felett. Az egyenetlen, repedezett járdák meghálálják a hűséget, és kibicsaklott bokával, esésekre alkalmas, fura kiszögellésekkel büntetik az újonnan érkezőket.”

Íme, néhány helyszín, tényleg csak mutatóba, amely a cselekmény szempontjából kulcsfontosságú, és/vagy amelyet a regény megnevez:

• Szololaki: Tbiliszi ódon, labirintusszerű kerülete, tele romos utcákkal és omladozó épületekkel;
• Mtacminda: erdős hegy, tetején a gigantikus méretű tévétoronnyal;
• Vake: a főváros gazdag negyede;
• Kukia: Tbiliszi legrégebbi temetője, amelynek bejáratát egy rozsdás SZU–85-ös tank őrzi;
• Usguli: elszórt középkori tornyokból álló falu, amely Európa egyik legmagasabban fekvő, folyamatosan lakott települése.

Bár a Sűrű erdő szélén jóval komplexebb alkotás annál, mint hogy kizárólag útikönyvpótlékként forgassuk, már azzal sokat ad az olvasónak, hogy legalább képzeletben eljuttatja Európa peremvidékére – afféle jelként (vagy nyomként?) szolgálva Grúzia még alaposabb felfedezéséhez.

Leo Vardiashvili: Sűrű erdő szélén
Fordította: Neset Adrienn
Athenaeum, 2024, 6990 Ft