Salman Rushdie 2022. augusztus 12-én tartott előadást New York államban, amikor egy férfi a színpadra rohant, és tizenötször kést döfött az íróba. Rushdie túlélte a támadást, de jobb szemére megvakult, és más maradandó sérüléseket is szenvedett. Ennek a támadásnak és az utána következő testi és lelki felépülésnek a krónikája a Kés című kötet, amely magyarul Greskovits Endre fordításában olvasható. A Helikon Kiadó gondozásában frissen megjelent könyvből egy részletet most itt a Telexen is közreadunk.
Amikor visszanyertem az eszméletem, látomásaim támadtak. Építészetiek. Fenséges palotákat és más, nagyszerű épületeket láttam, amelyek mind az ábécéből épültek. E fantasztikus struktúrák építőkövei betűk voltak, mintha a világ szavakból állna, ugyanabból az alapanyagból, amelyből a nyelv és a költészet. Nincs lényeges különbség a betűkből készült dolgok és a történetek között, amelyek ugyanabból az anyagból vannak. A lényegük ugyanaz. A látomások külső falakat, nagy csarnokokat, magas kupolákat mutattak, fényűzőket és egyszerűeket, hol egy tükörcsempés mogul Sís Mahalt, hol egy kőfalú helyet apró, rácsos ablakokkal. Az isztambuli Hagia Szophiát tárta elém zaklatott elmém, aztán az Alhambrát és Versailles-t; Fatéhpur Szíkrít, az ágrái Vörös erődöt és az udajpuri Tópalotát; de a spanyol Escorial sötétebb változatát is fenyegetően, puritánul, inkább lidércnyomásként, mint álomként. Amikor alaposabban megnéztem, a betűk mindig ott voltak, tükörszerűen csillogtak és zord kövekként meredtek rám, tégla- és kincsbetűk gyémántból és aranyból. Egy idő után megértettem, hogy csukva van a két szemem. Még páros szervként gondoltam rá.
Kinyitottam – de csak a bal szemem, mint félig-meddig megértettem; a jobb szememet puha kötés borította –, és a látomások nem eltűntek, hanem kísértetiesebbek, áttetszőbbek lettek, s én kezdtem felfogni valódi helyzetemet. Az első, legnyomasztóbb, legkényelmetlenebb fölfedezésem a lélegeztetőgép volt. Később, amikor levették, és már tudtam beszélni, azt mondtam, olyan, mintha egy tatu farkát lenyomnák az ember torkán. És amikor levették, mintha egy tatu farkát kihúzták volna az ember torkából. Túléltem a Covidot anélkül, hogy szükségem lett volna lélegeztetőgépre. Erre tessék. És bár nagyon ködös volt a fejem, emlékeztem a járvány első napjaira, amikor kevesen jöttek le élve a lélegeztetőgépről.
Nem tudtam beszélni. De emberek ültek a szobámban. Öten, talán hatan is. Akkor épp nem számoltam jól. Betűk lebegtek a levegőben köztem és köztük. Talán az emberek nem is léteznek. Talán ők is csak hallucinációk. Erős fájdalomcsillapítókat kaptam. Fentanilt, morfiumot. Valószínűleg azok okozták az ábécés hallucinációkat. Talán ezek a fantomok is miattuk teremtek a szobában.
Nem fantomok voltak. Hanem Eliza, Melissa, Eumir, Chris, Adam és Jeff. Levegőben, országúton mind időben érkeztek, hogy fölébresszenek. Nem volt szemüvegem – összetört a támadás vagy talán az azt követő őrület során –, úgyhogy homályosan láttam az embereket, talán szerencsémre, mert így nem érzékeltem gyászos arckifejezésüket. Azt nézték, amit én nem láthattam: engem. A nyakam és az arcom jobb oldalát felhasította a kés, és ők látták, hogy a bőrt fémkapcsok fogják össze. Hosszú, vízszintes seb húzódott a nyakamon, az állam alatt, és azt is kapcsok tartották össze. Látták, hogy az egész nyaki terület furcsán duzzadt és sötéten véraláfutásos. Látták, hogy a bal kezemen lévő seben az alvadt vér szinte úgy fest, mint a stigma. A seben kötés, a kezemet sín tartja. És amikor a nővér bejött, hogy ellássa roncsolt szememet, Eliza és a többiek látták, hogy a szemem, mint valami tudományos-fantasztikus filmben, kidudorodik az üregéből, és lelóg az arcomra, akár egy nagy lágytojás. A duzzanat olyan csúnya volt, hogy az orvosok azokban az első napokban még csak azt sem tudták, van-e még szemhéjam. (Van.) Eliza és a többiek látták a lélegeztetőcsövet a számban, és senki nem tudta megmondani nekik, hogy mikor épülök fel, ha egyáltalán. A mellkasi sebeket kötés takarta, de tudták, hogy a májam károsodott, és egy kis darab vékonybelet el kellett távolítani. Azt mondták nekik, a szívem is „megsérült”. Nem tudták, élni fogok-e, és ha igen, milyen állapotban leszek. Mindez ott volt az arcukon, de homályosan. Érzéstelenített, kábult állapotomban egyszerűen örültem, hogy ott vannak.
(Eliza több hétig nem engedte, hogy tükörbe nézzek, ezért fogalmam sem volt, milyen borzasztóan festek. Az orvosok és a nővérek, akik vizsgáltak, azt mondták, „sokkal jobban néz ki”, és én elhittem a hazugságaikat, mert el akartam hinni őket. Az éjszaka közepén, amikor a Hamot traumatológiáján haldoklók üvöltenek, a legnagyobb kérdés – élet vagy halál? – a levegőben lóg, és nincs rá világos válasz.)
Eliza mellettem volt, nem hagyta, hogy fájdalmat vagy félelmet lássak rajta, mert tudta, hogy neki kell gondoskodónak és erősnek lennie helyettem. Azt mondta:
– Mozdítsd a lábad, ha értesz.
Amikor nem mozdult a lábam, közel állt a kétségbeeséshez. A kés, amely olyan mélyen behatolt a szemembe – egészen a látóidegig –, talán az agyamban is kárt tett.
Kicsit később, amikor már kevésbé voltam kába, és jobban megértettem, mit várnak tőlem, tényleg mozgatni kezdtem a lábam, egyszer, ha igent mondtam, kétszer, ha nemet, és még abban a ködös állapotban is éreztem, hogy milyen megkönnyebbülés hullámzik át a szobán.
Amikor már tudták, hogy értem, beszélhettek velem. Eumir leült az ágyam mellé, és azt mondta, szeretne valamit felolvasni nekem. Biden elnök nyilatkozata volt, amellyel a támadásra reagált. Eumir lassan és halkan olvasta a fülembe:
Jill és én megdöbbentünk és elszomorodtunk, amikor megtudtuk, hogy tegnap New York államban gonosz támadást intéztek Salman Rushdie ellen. Mi az összes amerikaival és a másutt élőkkel együtt imádkozunk az egészségéért és a felépüléséért. Hálás vagyok az elsőként reagáló bátor embereknek, akik akcióba lendültek, hogy segítséget nyújtsanak Rushdie-nak, és megfékezzék a támadót.
Salman Rushdie – a maga bölcs emberismeretével, páratlan írói érzékével és azzal, hogy nem hagyja magát megfélemlíteni vagy elhallgattatni – alapvető egyetemes eszmékért áll ki. Az igazságért. A bátorságért. A rugalmasságért. Azért a képességért, hogy félelem nélkül osszuk meg a gondolatainkat. Ezek minden szabad és nyílt társadalom építőkövei. És ma újra megerősítjük, hogy a Rushdie-val és mindazokkal vállalt szolidaritásunkban, akik kiállnak a szólás szabadságáért, elkötelezettek vagyunk e mélyen amerikai értékek mellett.
Amikor a Halál nagyon közel kerül hozzánk, a világ eltávolodik, és nagy magányosságot érzünk. Ilyenkor a kedves szavak vigasztalnak és erősítenek. Azt érezzük tőlük, hogy nem vagyunk egyedül, hogy talán nem élünk és dolgozunk hiába. A következő huszonnégy órában tudatára ébredtem, mennyi szeretet áramlik felém, a rémület, a támogatás és a csodálat lavinája az egész világból. Biden elnök üzenetén kívül határozott szavakat kaptam Macron elnöktől is: „Salman Rushdie 33 éve testesíti meg a szabadságot és a maradiság elleni harcot. Éppen most vált gyáva támadás áldozatává a gyűlölet és a barbárság erői részéről. Harca a mi harcunk is; egyetemes harc. Most még inkább mellette állunk, mint valaha.” Hasonló nyilatkozatokat adtak ki a világ más vezetői. Kelletlenül elsorolt néhány közhelyet még Boris Johnson, akkori brit miniszterelnök is, aki egyszer írt egy cikket, amelyben az állt, hogy nem érdemeltem meg a lovagi címet, amelyet 2007 júniusában kaptam „az irodalomnak tett szolgálatokért”, mert nem vagyok elég jó író. India, a szülőhazám és legnagyobb ihletőm aznap nem találta a szavakat. És elkerülhetetlenül megszólaltak olyan hangok is, amelyek örömüket fejezték ki a történtek miatt. Ha az ember gyűlölet tárgyává válik, lesznek olyanok, akik gyűlölik. Ez harmincnégy éve így van.
Barátaim írtak nekem a telefonjukon, bár tudták, nem fogom elolvasni az sms-eket. E-mailt írtak és hangpostaüzeneteket hagytak, bár tudták, hogy hasztalan. Facebookon és Instagramon üzentek. Kérlek, kérlek, gyógyulj meg.
Az utolsó, amit kitettem az Instagramra, a Chautauqua fölötti telihold képe volt, amelyet a támadás előtti estén készítettem. „Gondolunk rád”, írták többtucatnyian kommentben. „Gondolunk rád a sivatagban gyújtott gyertyákkal.” „Olyan sokan szeretnek, és olyan sokaknak van rád szükségük közel és távol. Mindannyian drukkolunk neked.” „Reméljük, az erőd a csapás után ismét szupererőnek bizonyul.” „Le vagyunk sújtva.” „Védjenek meg a csillagok, ha már a hold nem tudott.” „Gyógyulj, gyógyulj, épülj fel, éld túl.” „Szeretünk.” „Szeretünk.” „Szeretünk.”
Sokan írták, hogy imádkoznak értem. Még úgy is, hogy tudták, istentelen pasas vagyok.
– Azt hittem, meghalsz – mondta nekem sokkal később a barátom, a vizuális művész Taryn Simon. – Mindannyian azt hittük, meghalsz. Azt hittem, elveszítelek. Ez volt a legrosszabb érzés, amit valaha éreztem.
Aztán ott voltak a mindennapi emberek reakciói – olvasókéi, nemolvasókéi, emberekéi, akiket nem ismerek, csak egyszerűen rendes emberek, akiket elborzasztott a hitványság. Szamín felolvasott nekem telefonon néhány ilyen üzenetet Londonból, mielőtt felült az Amerikába tartó repülőre. Nem voltam elég jól ahhoz, hogy világosan felfogjam, milyen méretekben folynak a dolgok a kórházi szobámon kívül, de éreztem. Mindig hittem a szeretet erejében, hogy legerősebb formájában hegyeket mozgathat. Meg tudja változtatni a világot.
Megértettem, hogy életem furcsaságai helyeztek engem annak a harcnak a közepébe, amely a Macron elnök által „gyűlöletnek és barbárságnak” nevezett dolog és a szeretet gyógyító, egyesítő, ihlető ereje között dúl. A nő, akit szerettem, és aki szeretett, mellettem volt. Megnyerjük ezt a csatát. Élni fogok.
Salman Rushdie: Kés
Fordította: Greskovits Endre
Helikon Kiadó, 2024, 4499 Ft