Szép nagy kulturális piramis épül, amiben a legkisebb könyvtár kínálatát is központilag szabályoznák

Egyszerűsítés, egységesítés, átláthatóság – ez a hármas jelszava a kiszivárgott új kulturális törvénytervezetnek. Nemes célok, csak az a baj, hogy az egységesítésen kívül a másik két kritériumnak épp az ellenkezője valósulna meg a tervezet elfogadásával. Még több bürokrácia, még több kötelezettség hárulna a kulturális intézményekre, ezzel párhuzamosan pedig az olyan csúcsszervek, mint a Magyar Nemzeti Múzeum vagy a Petőfi Kulturális Ügynökség még nagyobb beleszólási lehetőséget kapnának.

A tervezet célja emellett az lenne, hogy a Covid, az infláció és a források elapadása miatt alaposan megtépázott kulturális terület állapotán javítson, amit a tervezet virágnyelven csak kihívásokkal teli időszakként említ.

Még az elején érdemes leszögezni, hogy a sajtóban először az Indexen ismertetett tervezet munkaanyag, amely hozzánk is eljutott, még változhat a parlament elé benyújtása előtt, és hiányoznak belőle részletek, de a minisztérium szándéka egyértelműen kirajzolódik belőle. Csák János kultúráért és innovációért felelős miniszter a tervezet kiszivárgásakor még cáfolta a központosítást, de a terv világosan felrajzolja azt az állami kulturális piramist, amiben még a könyvtárak kínálatát is irányítani lehet.

Van ebben a tervezetben sok olyan kultúrpolitikai kérdés, amiről lehetne beszélni, de az anyagon dolgozó vagy abban említett szervezetek nem válaszoltak eddig kérdéseinkre. Demeter Szilárd, aki a Nemzeti Múzeum és a Petőfi Kulturális Ügynökség igazgatójaként is érintett a témában, a szivárványszínű, repülő egyszarvúak anatómiájának megvitatásához hasonlította, ha erről a tervezetről kellene nyilatkoznia. Az említett okok miatt azonban érdemes közelebbről, néhány fontos pontban megnézni, hogy milyen szándék vezérli az új kultúrtörvényt.

A nagy nemzeti testvér figyel téged

A kultúra központosításának legkézzelfoghatóbb része az anyagban, hogy az állami és/vagy önkormányzati tulajdonban lévő intézményeknek és szervezeteknek egy felettük álló szervnél is lesz egy jóváhagyási körük. A múzeumoknak, kulturális intézményeknek vagy színházaknak eddig is le kellett adniuk a beszámolójukat és az üzleti tervüket a fenntartójuknak, de az új terv szerint azokra még meg kell érkeznie egy bólintásnak a

• a városi múzeumoknál a Nemzeti Múzeumtól;
• a városi könyvtáraknál az Országos Széchényi Könyvtártól;
• a városi színházaknál a Nemzeti Színháztól;
• a városi táncszervezeteknél a Nemzeti Táncszínháztól;
• a városi komolyzenei szervezetnél a Nemzeti Filmharmonikus Zenekartól;
• alkotóművész szervezetnél a Petőfi Kulturális Ügynökségtől.

Ezeknek a csúcsszervezeteknek a stratégiai és üzleti tervet, beszámolót és a fejlesztési feladatokat is le kell adniuk a fenti intézményeknek. Jelenlegi formájában ez a törvénytervezet ráadásul azt mondja ki, hogyha tegyük fel, a Nemzeti Színház javítana valamit az egyik városi színház tervében, azt az intézménynek el kell fogadnia. Már ha továbbra is állami forrásokhoz jutna, ami egy városi színház esetében elengedhetetlen a fennmaradáshoz.

A határidőkkel is elég szigorú ezen a téren a tervezet, mert ezeket az anyagokat február 15-ig kellene leadniuk az intézményeknek, ami nemcsak plusz adminisztrációs terhet rak az intézmények dolgozóira, de sok helyen életszerűtlen, a gazdasági társaságként működő intézmények esetében pedig egyenesen lehetetlen, hogy ezek a beszámolók, tervek már februárban elkészüljenek.

Az egyik kulturális intézményt vezető forrásunk szerint egy kisebb városi intézmény esetében a működési költség pár százaléka érkezik csak állami forrásból, így ott még feleslegesebbnek tűnik ez a jóváhagyási kör. Ráadásul a tervezetből nem derül ki, milyen szankciókkal néz szembe az a hely, amely a csúcsintézmények javításait nem fogadja el, mert azokkal nem ért egyet.

A teljes képhez tartozik, hogy a miniszteri jóváhagyás egyébként a gyűjtemény védelme érdekében eddig bevett gyakorlatnak számított a megyei múzeumoknál, és a jogszabályok korábban azt is meghatározták, milyen indokokkal nem fogadhatja el a miniszter múzeumi vezetőnek az adott pályázót. Az új kulttörvény ezt a kontrollt terjesztené ki most teljesen indokolatlanul a színházak, könyvtárak és alkotóművészek területére.

Csák szerint verseny jó, csak ennek nincs nyoma a tervben

Amikor az Operaház igazgatói pályázatának tanulságairól kérdezték Csák Jánost az InfoRádióban, a miniszter azt mondta, hogy „a verseny jót tesz” az ilyen intézmények vezetőinek kiválasztásakor. Átlátható verseny azonban úgy nehezen lesz az igazgatói pozíciókért, ha az új törvénytervezet elég hamar azt írja, hogy pályázat nélkül is lehetőség nyílik a vezetőválasztásra. Egész pontosan

az intézmények fenntartója a kinevezést is választhatja a pályáztatás helyett.

A megkérdezett kulturális szereplők szerint itt nem azzal a helyzettel van probléma, amikor a kultúrpolitika elégedett az egyik vezetőjével, és ezért újabb ciklusra bízza meg őt egy adott intézménynél. Inkább az visszás, hogy e szerint a tervezet szerint még az esélyét sem kell megadni annak, hogy egy átlátható pályázatban verseny legyen a pozícióért.

Igaz, láttunk az elmúlt időszakban már olyat, amikor a pályázat is inkább színjátéknak tűnt. Elég csak például a Pesti Magyar Színház esetére gondolni, ahol az egyik pályázó anyagát azzal az ürüggyel dobták vissza, hogy olyan dokumentumot kértek tőle, amit nem is volt kötelező benyújtani.

A városi színház vezetői kinevezéseinek esetében nem is hozna igazán nagy változást az új szabályozás, ezt például az Egri Színház körül történtek is jól illusztrálják. Egerben 2020 végén az önkormányzat Szőcs Artur pályázatát támogatta, ám a minisztérium az állami pénzek utólagos megvonását is belengette, ha nem a Fidesznek szimpatikusabb Blaskó Balázs kapja az igazgatói megbízást. Mirkóczki Ádám polgármester szerint a minisztérium zsarolással juttatta akkor Blaskót a megbízáshoz.

De hasonló történt a Pécsi Nemzeti Színház esetében is korábban: Péterfy Attila polgármester egy interjúban mesélt arról, hogy a város 520 millió forintot vesztett volna, ha nem a minisztériumnak tetsző jelöltet, Lipics Zsoltot bízzák meg igazgatóként.

Meseország ne legyen mindenkié

Az új terv egyik fontos újítása a Nemzeti Könyvkultúra Kuratórium létrehozása, amely szintén a minisztérium iránt teljesen lojális szervezet lenne, hiszen az elnöke maga a miniszter lenne, a tagjait pedig a miniszter nevezné ki.

Ez a kuratórium is nagyon hangzatos célért dolgozna papíron. A tanácsadó testületként működő szerv azt felügyelné, hogy „minőségi, értékalapú” könyvek kerüljenek minden ötezer fő alatti település könyvtáraiba. Vagy ahogy a szöveg nevezi a kisebb települések művelődési házait: a közösségi terekbe.

Ezt a kuratóriumot egy későbbi kormányrendelet szabályozná, így sokat még nem lehet tudni erről a testületről. De ahogy egyik forrásunk fogalmazott, nem nehéz benne azt a szándékot feltételezni, hogy ezeken a településeken a mezei látogató ne ütközhessen bele, mondjuk, a Meseország mindenkié kötetbe, vagy a kormány kultúrpolitikájával kritikus szerző művébe.

Eddig a kisebb könyvtárak számára a helyi érdekeltségű művek és népszerűbb kiadványok beszerzése volt a norma, ez változhat most azzal, ha egy kuratórium ad tanácsot a gyűjtemények összeállításához.

Szponzoráció, mecenatúra – szép szavak, mind jöhet

A terv kiszivárgása óta hozzánk eljutott reakciókban visszatérő elem, hogy a szöveg a kulturális élet legégetőbb kérdéseivel, a forrás- és munkaerőhiánnyal, az egyre kevésbé versenyképes fizetésekkel vagy az intézmények infrastrukturális problémáival nem foglalkozik, ráadásul a tervet széles körű szakmai egyeztetés sem előzte meg. Nem derül ki ebből a tervből és a minisztérium eddigi kommunikációjából sem, hogyan tudnak majd felvenni embereket a vidéki kulturális intézmények egy pár ezres településen, főleg ha az új rendszer még többletfeladatot ad egy ilyen, jelenleg is működő kulturális helyen.

„Ha valaki csak a kultúrairányítás centralizált struktúrájában képes gondolkodni, és ott is csak nemzeti és vármegyei hatáskörű intézményekben és szervezetekben, az azt mutatja, hogy éppen csak annyit lát az egészből, amennyit a Titanic kapitánya látott a hajóját elsüllyesztő jéghegyből” – írta nyílt levelében a tervezetre reagálva a Független Előadó-Művészeti Szövetség (FESZ). Szerintük a tervezet nem vesz tudomást a független szakmáról, mintha az nem is létezne, vagy legalábbis ott minden jól működne.

Nagy Zoltán, a FESZ ügyvezetője, a Telex kérdésére elmondta, hogy a kulturális ágazatban a tao (társaságiadó-kedvezmény) megszüntetése óta egyre kevesebb forráshoz lehet jutni, azokat is átláthatatlan módon osztják szét. Míg a visszaélések miatt megszüntetett taorendszer utáni évben a minisztérium még 37 milliárdot osztott szét, addig ez a keretösszeg legutóbb már csak 6 milliárd volt. Emlékezetes módon a legutóbbi ilyen pályázaton Pintér Béla Társulata egyetlen pályázattal sem nyert, Vidnyánszky Attila érdekvédelmi szervezete, a Magyar Teátrumi Társaság, viszont mind a 8 pályázatával nyert.

Csák János azt is szereti hangsúlyozni az interjúkban, milyen fontos bevételi forrást jelenthet a kultúrában a szponzoráció és a mecenatúra (ezek külön bevételi lábként ki is vannak emelve a törvénytervezetben), de a kulturális tao megszüntetése óta az állam nem ösztönzi a cégeket a kultúra támogatására, a mecenatúra meg lehet, hogy Csák közvetlen környezetében létezik („Rengeteg üzletembert ismerek, aki támogat ügyeket”), de Magyarországon azért nincs akkora ereje, hogy például az Átriumhoz hasonló helyeket hosszú távon fenntartsa.