Az ember örökké vágyik oda, ahova tartozik

„Szerintem az ember örökké vágyik oda, ahova tartozik. Bármivé válsz, és bárhova is kerülsz, a szívednek gyökere van.”

Ezzel a tanulsággal zárul Biera meséje a rénpásztorról és a háldi, azaz a számi szellemvilághoz tartozó lányról Tina Harnesk Akik a hóba vetnek című regényének legelején. Az aforizmatikus mondat, amelynek jelentőségét jól mutatja, hogy hosszú hallgatás előzi meg, nemcsak a Bevezető résznek ad súlyt, de a Svédországban 2023-ban az év könyvének választott regény főbb témáit is kijelöli. Ezek pedig a közösséghez tartozás és a közösségből való kitaszítottság, a valahová és valaki(k)hez való folyamatos visszavágyás, a gyökértelenség és a gyökerek újbóli megtalálása.

Egy számi családregény vége

Persze a számi (más néven: lapp) származású svéd Harnesk két szálon futó regényének legalább ennyire hangsúlyos problémaköre az időskori elmagányosodás is. A demencia jeleit mutató Biera és előrehaladott daganatos betegségben szenvedő felesége, Márijja ugyanis egy hegyi faluban élő idős, gyermektelen házaspár, akik hozzátartozók híján csak egymásra számíthatnak. A félelem mellett, hogy szociális otthonba kerülnek, közös, mit sem múló, sőt testi-szellemi hanyatlásukkal csak még inkább felerősödő fájdalmuk is összeköti őket: a férfi unokaöccsével, Heaiká-Jonával sok-sok éve megszakadt a kapcsolatuk, és azóta semmit sem hallottak róla.

Bár idővel egyre több információt tudunk meg arról, hogy ki volt Biera húga, Risten, és miért döntött úgy, hogy fiával maguk mögött hagynak mindent, a regény nem kizárólag egy családtörténet utolsó fejezeteit beszéli el. Legalább ennyire lényeges az is, ahogy a házaspár jelenkori magányát éles kontrasztba állítja a generációk együttélésére épülő hagyományos számi társadalmi modellel, amelyben az idős emberek – bölcsességüknek és élettapasztalatuknak köszönhetően – a közösség megbecsült tagjai voltak, gondoskodtak róluk, és nem teherként tekintettek rájuk.

„A görbe ujjak sem hasznavehetetlenek: tudnak kávét főzni és megtörölni a csemeték orrát. Megengedték nekik, hogy tegyék, amire még képesek, és elmondják, amit tudnak. Szükség volt a tudásukra és a jelenlétükre. […] Ők jelentették a kapcsot a múlt és a jelen között, meséik képezték a család anyaméhét, és ők segítettek továbbgörgetni a család történetét.”

Az ily módon gyakran lírai, ugyanakkor nagyon is pergő cselekményű regényben Biera és Márijja magánya és leépülése egy sor bús-komikus helyzetet eredményez. Egyszerre szórakoztató és szívszorító például az, ahogy az asszony az okostelefonja őt meghallgató és neki tanácsokat adó személyi asszisztensével, Sirével (!) beszélget – a mesterséges intelligenciával folytatott, nemegyszer bizarr dialógus átültetése magyarra helyenként jókora fordítói bravúr –, de a felületes szemlélők számára talán hóbortosnak tűnő, ám a Harnesk által mély empátiával ábrázolt házaspár furábbnál furább kalandokba keveredik akkor is, amikor Márijja elhatározza: felveszi a kapcsolatot Heaiká-Jonával. Egyik nap tűz üt ki a házban, másszor kiszállnak a rendőrök, sőt még a norrlandi dragonyosezred parancsnoka is beállít hozzájuk.

Megszokni fent északon

Noha a másik cselekményszál főszereplőinek, Kajnak és Mimminek a története látszólag akörül forog, hogyan kezdjenek új életet Lappföldön – a fiatal pár mindkét tagja egy községi egészségközpontban kap munkát, és emiatt odaköltöznek délről –, a múlt számukra is titokzatos és bizonytalanságokkal teli. Mindezzel Kaj akkor szembesül, amikor anyja halála után öccsével ki kell ürítenie a szülői házat, és a hagyaték rendezgetése közben nemcsak az elhunyt asszony tárgyaival kell valamit kezdenie, de feszítő kérdések sora merül fel saját gyerekkorával kapcsolatban is. Idővel pedig kiderül: a férfinak nincsenek egészen kiskori emlékei, és megannyi rejtély övezi a csecsemőkorát.

Ezzel együtt önmagában is érdekes nyomon követni, hogy Kaj és Mimmi miként próbál a nagyvárostól távoli, élhetőbb élet reményében megszokni az új lakóhelyen és beilleszkedni a közösségbe, amihez az új ismeretségek kötése mellett az olyan praktikák elsajátítása is hozzátartozik, mint a tökéletes, azaz „szögegyenes” ösvények kivájása a hóba.

Bár az idős és a fiatal pár élethelyzete talán nem is különbözhetne jobban, a biztos pontok (újbóli) megtalálásának és megőrzésének vágya, a gyökértelenségtől való félelem és eközben a kölcsönös egymásra támaszkodás, a másikba kapaszkodás igénye és kényszere nagyon is összekapcsolja őket. Ahogy közös motívum az is, hogy a fiatalok életében is egyre fontosabb szereplővé válik egy számi kisfiú, aki mind otthonosabban érzi magát náluk. Hogy a két cselekményszál, azaz Bieráék és Kajék története végül hogyan fonódik egymásba, azt nem szpojlereznénk el, mindenesetre második olvasásra számos olyan apró, elejtett részletre is felfigyelhet az olvasó, ami elsőre talán nem szúrt szemet.

Igazságtétel és bocsánatkérés

Az, hogy a szereplők egy része számi, és hogy maga a történet Lappföldön játszódik, azért is lényeges, mert a regény egyik küldetése épp e népcsoport történelmének és hagyományainak dokumentálása. Ebbe a szisztematikus (múlt)rekonstrukciós munkába pedig a már-már mitikus időkbe vesző gyerekkori történetek megörökítése éppúgy belefér, mint az észak-svédországi számik erőszakos délre telepítésének tematizálása (Biera őseit is erőszakkal költöztették el) vagy éppen a rénszarvasok tavaszi vándorlásának már-már költőien megkapó ábrázolása. Nem véletlen, hogy a regény egyik kulcsjelenete is a számi történelemhez kapcsolódik: a svéd állam tisztviselője bocsánatot kér az okozott szenvedésekért.

„Kedves számi közösség, kedves Svédország! A svéd állam képviseletében, Svédország nevében, őszintén mondom, ándagassi, bocsánat. Bocsánatot kérünk a rettenetes szenvedésekért és konfliktusokért, amelyeket a számi családok áttelepítésével okoztunk. Bocsánatot kérünk az egymástól elszakított családoktól az általunk elvágott gyökerekért és a számik történelmében okozott mély sebekért.”

Mivel idehaza javarészt ismeretlen vagy kevésbé ismert információkról van szó – itt-ott maga az észak-európai táj is egzotikusnak hat –, a magyar kiadás jelentősége az ismeretterjesztés szempontjából sem elhanyagolható. Ebben a funkcióban a lábjegyzetek is segítik a magyar olvasót – legyen szó a cikk elején említett háldikról, a lavuuról (nyitott szemű számi sátor), Jábmemáhkááról (az alvilág uralkodója) vagy éppen a sztállóról (föld alatti, gonosz, emberevő lény), de olvashatunk a jojkálás, azaz a számi vokális énekhagyomány, valamint az átkozódás szerepéről is. Ekképpen tehát az Akik a hóba vetnek egyszerre tekinthető egy fordulatokkal teli regénynek és egy olyan szövegnek, amelyből nyelvrokonaink, a számik jelenéről és múltjáról is sok mindent megtudhatunk.

Tina Harnesk: Akik a hóba vetnek
Fordította: Papolczy Péter
Athenaeum, 2024, 4699 Ft