Bősze Ádám: Én vagyok a magyar zenetudomány Mága Zoltánja

Későn érő típus vagy, ami a zenét, a zenével foglalkozást illeti. Az akadémiára sem hangszeresként kerültél, igaz?

Először karvezetés szakra felvételiztem a Zeneakadémiára, oda nem vettek fel, utána pedig zenetudományi szakra, ahová viszont igen – szerintem protekcióval, de erről nincsenek bizonyítékaim. Annyit tudok, hogy amikor eljöttem a ferences rendből – ez a negyedév után volt –, leültem Kroó Györggyel beszélgetni, mert szerettem volna tisztán látni. Azt mondtam neki: „Tanár úr, ha engem ide protekcióval vettek fel hajdanán, akkor legyen kedves megmondani, így, hogy már nem vagyok a szerzetesrend tagja, a protekció tart-e itt.” Felmentem őket az alól, hogy ezért elbocsássanak, én szívesen abbahagyom az egészet.

Kroó tanár úr nem nyilatkozott semmit, hogy ez igaz-e vagy sem, de azt válaszolta: „Magának vannak hiányosságai, ahogy mindenki másnak is, de ezeken lehet dolgozni. Maga teljes joggal van itt, legyen büszke arra, hogy itt lehet.” Így aztán zenetudományi szakon diplomáztam 95-ben.

Mit jelent ez pontosan? Zenetudós lettél?

Zenetörténész. Muzikológusnak hívják a szakmában, de zenetörténészt jelent.

Amikor meghalljuk azt, hogy zenetörténész, általában ilyen kopaszodó, kicsit pocakos, kordbársony nadrágos bácsikat képzelünk el, akik mindenféle jegyzeteket meg könyveket írnak, amiket aztán az emberek nem olvasnak el.

Én is ilyen vagyok. Kopaszodom, pocakom is van, már bácsinak is simán elmegyek, de talán ez a könyv (Nagy zenészek, nagy szerelmek; Libri, 2023 – a szerk.) más. Ez azért készült, hogy mások elolvassák.

Úgy értem, ha az ember belép egy antikváriumba, rengeteg olyan könyvvel találkozik, amiben koszorús szakértők sok száz oldalon, végtelenül szárazon, de szigorúan kijelentő módban írnak sommás filozófiai, esztétikai gondolattömböket. Amikor az akadémiára jártál, mennyire láttad magadénak ezt a pályát?

Amíg szerzetes voltam, nagyjából egy irányba ment a pályám: én leszek az az egyházi ember, aki egyházzenével fog foglalkozni úgy, hogy zenetudósi végzettsége van. Akkor még nem volt egyházzene szak, vagy nem indult újra a Zeneakadémián. Dobszay László, aki ennek harcos képviselője volt, elég sok munkát adott nekem: kottaátírásokat meg ilyen kifejezetten zenetudósi munkát, de nála azért a gyakorlat is erősen jelen volt. Volt gyerekkórusom, meg úgynevezett scholám, amit a tanár úr is csinált a Schola Hungaricával. Egy idő után azonban nem tetszett, hogy csak egyházzenei dolgokkal kell foglalkozni.

Szóval ez a kutató és emellett aktív egyházzenész pálya állt előttem. Amíg ferences voltam, nem volt kérdés, hogy a Zeneakadémia elvégzése után gimnáziumban kell majd tanítanom. Egy gimnáziumi tanári állás mellett viszont a kutatói munka csak mérsékelten fért volna bele. Ám annak lenni, aki mondjuk a Széchényi könyvtár zeneműtárában tölti a napot, és a hét minden napján ott van és kutat, az egyáltalán nem volt opció számomra. Ez a fajta kutatás sohasem állt hozzám közel. Mindig is tanítottam gyerekeket, a szerzetesi időben is, például érettségiző osztályt hittanra, ami rendkívül izgalmas dolog volt.

Szolgálatként élted meg ezt a munkát, tehát ambicionáltad, hogy közvetítsd a tudást, vagy inkább úgy fogtad fel, hogy lám, ezeket a szerszámokat adta kezembe az Úr, hogy az ő nagy munkájában részt vegyek, és majd kiderül, mi lesz?

Szerintem a második, de ezt sohasem fogalmaztam meg így. De ez most is így van, azt csinálom, ami éppen érdekel, azzal tudok foglalkozni, amit szeretek, és állandóan azon jár az agyam, hogy mit lehetne még pluszban csinálni.

Például ültem most a vonaton, és egy szecesszióról szóló könyvet kezdtem el olvasni azért, mert holnap lesz egy foglalkozás az antikváriumban (Bősze Ádám Zenei Antikváriuma – a szerk.) szecessziós kottacímlapokról. Aminek meg persze az van a hátterében, hogy szecessziós kiállítás nyílt a Ráth György-villában, ahol egy darab kotta nincs kiállítva. Ezen én jól megsértődtem, szóval csinálnom kellett valamit, ennek kezdtem utánaolvasni. A szecesszió annak idején nagyon avantgárd dolog volt, én pedig már nagyon régóta gondolkodom azon, hogy indítani kellene egy avantgárd lapot. Lett is címe, Porcelánmajom, és azon járt a fejem, hogyan lehetne elindítani ezt a lapot. Tehát egyik gondolat hozza a másikat.

Általában sok ilyen van, és egyikkel sem tudok mélyen foglalkozni. Mindegyiket kisebb-nagyobb intenzitással csinálom – van, amiből lesz valami, van, amiből meg nem. Engem ez éltet. Ezt a könyvet is nehezen írtam meg, rá kellett magamat szorítani arra, hogy márpedig, Ádám, most egy dologra figyelj, ne összevissza.

El is vonultál a Balatonhoz.

De ott sem tudtam megcsinálni, mert állandóan izélgettem a telefonomat, mindenfélét csináltam. Minden, amit csinálok, a szétszórtságból jön, csak azzal a mennyei állapottal, hogy oda szórom magam szét, ahová akarom. És nem kell például odaszórnom magam a Bartók Rádióba, ahová egy ideje már nem akartam.

A Bartók Rádiót már csak a könyv miatt sem lehet kihagyni a történetedből. Ahhoz képest, amit az imént elmondtál – nevezzük teremtő csapongásnak, bőszeádámságnak –, elég hosszú időt töltöttél el a rádióban. 15 évet?

Hát, a gyermekeim kicsik voltak, kellett a pénz, a biztos megélhetés. Emellett egy olyan munka volt, aminek sok részét nagyon szerettem. A rászorítósdit nem szerettem, hogy nekem kötelező felkelni. Ugyanakkor kötelességtudó vagyok, nem egy forradalmár alkat. Nem lázadoztam, hogy márpedig én nem kelek fel, játsszatok csak azt, amit akartok, ha nem tetszik, rúgjatok ki, hanem csináltam rendesen a dolgomat. De közben ez gyötört. És amikor meg tudtam teremteni magamnak anyagi értelemben, hogy ezt feladjam, léptem egyet.

A sokoldalúságodat azért már a Bartókon is tetten lehetett érni az utolsó évben. Ott voltak például a podcastadások, gondolom, azt szeretted volna megcsinálni.

Nem. Arra a főszerkesztő szorított rá. Az én természetemnek az élő műsor felel meg, aminél lehet hivatkozni arra, hogy ez élő. Ha becsúszik egy baki, akkor becsúszik. Egy felvett adásnál ezt sokkal szigorúbban veszi a közönség, a felettesek. A podcastok mögött komoly kutatómunka volt, amiből egyet-egyet megcsinálni abszolút nekem való volt. De egy egész sorozatot? Eléggé nyűgös is voltam ezektől.

A Varázsbolt nevű podcastba tényleg mindent belefektettem, nagyon jól meg akartam csinálni, de rájöttem, hogy egy adás elkészítése átlagosan 30-35 óra hetente. Merthogy felállítottam magamnak olyan paramétereket, amikhez ragaszkodtam. Nincs interjúalany, aki telefonon beszélne – egyszer kellett kivételt tenni –, mindenkihez személyesen megyek oda, adásonként minimum öt interjúalany van, és egy hanganyag – zene, archív, interjú, narráció, idézet – sem szólhat tovább másfél percnél. Azért ez elég sűrűre volt így szabva, sok mindenből állt össze, és ki is lúgoztam magam vele. Úgyhogy amikor felkértek a Beethoven-sorozatra, azt mondtam: csak úgy vállalom el, ha eljönnek egy előadásomra, azt felveszik és leadják. Csak azt meg elvitte a Covid – mármint az előadásokat. Így aztán be kellett menni a stúdióba, és azt éreztem: Bősze, te nem vagy normális, már megint ugyanott vagy. Utána abból volt még két év, de azt a feletteseim kérték. Tehát igazából egy tök engedelmes gyerek is vagyok.

Emellett pedig csináltad az élőket.

Reggel és este, igen.

Az operaközvetítéseket, és hívtak mindenfelé konferálni, műsort vezetni.

Akkor már elkezdtek működni ezek az előadások is, amiket már magamnak csináltam.

2017-ben volt az első?

'17-ben volt az első stand-up.

Ami még szervesen kapcsolódott a Bartók Rádióhoz.

Tematikájában igen.

Nem volt ezzel soha senkinek baja ott? Csinálod a mindennapi munkádat a rádióban, és utána a savát-borsát kiventilálod egy élő közönségnek?

Nem, nem, sőt. Még tervben is volt, hogy az MTVA felveszi az egyiket, de aztán már nem nagyon erőltettem.

Aztán elmentél a Bartókból tavasszal.

Igen, február 28-án voltam utoljára.

Meg sem fordult a fejedben, hogy utána elmenj valahová alkalmazottnak?

Nem. Előtte is szabadúszó voltam, a Bartók Rádió volt életem első állása – és nagy valószínűséggel az utolsó is.

Azóta igazából a bőszeádámságból élsz.

Végül is igen. Amennyiben az antikvárium bőszeádámság, mert annak most eléggé megnövekedett a szerepe anyagi értelemben, akkor igen.

A kettőnek nincs hatása egymásra?

Talán a természetem két oldalát tükrözi, ezt a kifelé élést és befelé élést. Illetve ezt nem mondanám, inkább az efelé irányuló vágyat, hogy az antikváriumban el tudok vonulni, és ott szöszmötölök egy kottán, de ugye annál is ott van, hogy abból pénzt kell csinálni, amit egyébként nagyon élvezek, inspirál.

Mennyire kell neked a közönség?

Nagyon kell a közönség, annak az énemnek, ami a bőszeádámságot nyomja, igen.

Akkor ezt a két dolgot próbálod meg egyensúlyban tartani.

Igen, már amennyire a természetemnek ez célja lehet. Az egyensúly felé törekvés megvan.

Úgy értem, hogy megfelelő arányban legyen mindkettőből az életedben.

Igen, de túltolom. Most megint több van a nyilvánosság előttiből.

Egynapnyi papírsercegés után hány előadás esik jól?

Nincs ilyen. Az előadásokra szerződés kötelez, az antikváriumra nem kötelez szerződés. Mindig vágyom arra, hogy antikvárius legyek. „Ádám, eljön az az idő, amikor antikvárius leszel, és ülsz a boltban, várod a vevőket, és jönnek.” Ez nagy valószínűséggel soha nem fog eljönni az életben. Van bennem egy ilyen idealisztikus kép:

esetleg írok még egy-két könyvet, szöszmötölök, köpeny lesz rajtam, és a bécsi antikváriumomban várom a vevőimet.

Említetted a szerződéseket, amik a például a Lóvasúton (kulturális és rendezvényközpont a Zugligetben – a szerk.), illetve az országszerte tartott előadásaidra vonatkoznak. Ezekből jó sokat csinálsz. Ezenkívül, ha még nem lenne elég, szervezel magadnak egyéb elfoglaltságokat, sétákat, antikváriumi esteket. Amikor pihenni tudnál, akkor is aktív vagy.

Nekem ez pihenés. Kifejezetten jó élmény volt most Miskolcra utazni vonattal, azon gondolkoztam, hogy gyakrabban kellene ezt csinálni, egyszerűen csak felülni vonatra.

Mindig sok szeretettel várlak.

Régen csináltam olyat, hogy lementem Pécsre. A pécsi vonal egy fokkal jobb, mint a miskolci, nem azért, mert mások lennének a kocsik – bár ott van egy vörös plüssüléses kocsi, első osztályú, tágas –, hanem mert alig van térerő. Büntetlenül, lelkiismeret-fordulás nélkül hagyhatod a telefonodat, és tudod, hogy nem ér el senki, ráadásul az út is hosszabb valamivel. Csináltam olyat, hogy készültem egy előadásra, lementem, két és fél órát majdnem végig készültem, Pécsett megebédeltem, visszaültem a vonatra, és visszajöttem. Az majdnem öt óra tiszta, nettó munkaidő. Azt Pesten nem tudom magamnak megvalósítani.

Kolosszál! Térjünk vissza a zenetörténeti sétákra és az antikváriumodban tartott estekre.

Ezek most kezdenek indulni. Nagyon szeretném, hogy legyen ott valamilyen egészséges...

Klubélet?

Van egy zárt körű antikváriumi klub, ahová öt nagyon kedves barátom jár, öt olyan ember, akikre nemcsak hogy felnézek, de akiket százszor okosabbnak tartok magamnál. Nagyon szeretek a társaságukban lenni. Az egyik fiú jelenleg Lengyelországban tanít, úgyhogy most szünetelnek ezek az alkalmak. Mindig is vágytam arra, hogy az antikvárium ne csak egy puszta antikvárium legyen, hanem egy olyan hely, ahová az emberek bejönnek napközben, és le tudunk ülni borozni, beszélgetni. Én ugye nem tudok állandóan ott lenni, de ez a fajta vágyam is megvan.

Akkor ez nem egy magad számára kreált munkahely.

Nem. A séta pedig úgy jött, hogy 2022-ben rezsiválság volt, és egy rakat előadást lemondtak azzal, hogy nincs pénz fűtésre. És akkor azon kezdtem el gondolkodni, hogy mit lehetne csinálni, ami egy kis bevételt is hoz, és kielégíti a szereplési vágyamat. Így jött létre a zenetörténeti séta. Hidegben, a fagyhalál szélén sétáltunk Budapesten – meg Miskolcon is.

Az új könyved az azonos című előadásod alapján készült, ami azóta is több helyszínen megy az országban. Mi alapján válogattad össze a könyvben szereplő párokat?

Biztosan tudtam, hogy kiknek kötelező szerepelni benne. Puccini és Mozart. Ők ketten biztosak voltak.

Miért pont ők?

Azért, mert ez az első könyvem, és semmit nem akartam a véletlenre bízni. Tehát azt gondoltam, Mozarttal kezdünk, Puccinivel zárunk, mind a kettő ütős, tartalmas, itt most ne játsszuk a költőt, menjünk biztosra. Beethovent szerettem volna.

Aztán mindenféleképpen szerettem volna egy olyan szerzőt, akinél a fóliázás veszélye is fennáll.

Benjamin Britten ezért került bele. Illetve nemcsak ezért került bele, hanem azért is, mert Peter Pears és az ő szerelmi levelezése megjelent egy vastag kötetben, irodalmi olvasmány is. Lenyűgöző, főleg, ha hozzáveszem ezt a kicsit posh, brit bukét. Mindenféleképpen szerettem volna bele egy hölgyet, nem volt kérdés, hogy Fanny Mendelssohn lesz az. Lehetett volna Clara Schumann is, de ő majd a második kötetben jöhet. Ez már négy. Beethovent nagyon megszerettem az adások során, öt – Wagnert nagyon utálom, hat. Liszt Ferencet terveztem, de aztán lemondtam róla, mert még túlzottan összevissza vannak a Liszt-dokumentumok, nincs például egy levélösszkiadás. Nem akartam úgy leírni valamit, hogy aztán megállítsanak az Andrássy úton azzal, hogy „na de itt van nálam az a Liszt-levél, amit a Marie d'Agoult-nak írt, hogy a férfiakat szeretem, Marie, és takarodj innen”.

Úgyhogy Lisztről lemondtam, és jött a helyére Gesualdo, aki leszúrta a feleségét meg a szeretőjét. Így legalább korban is jobban szét lehetett húzni a könyvet. Aztán benne van még Schubert, akivel kapcsolatban felvetődött, hogy pedofil volt, meg a saját neme iránt vonzódott, erre is szerettem volna kitérni. Aztán még jött volna Verdi, de

Verdi dögunalmas magánéletet produkált, sajnálom.

Ő a munka során kiesett, Haydn került a helyére, ugyanis akkoriban sokat foglalkoztam Haydnnal.

Mennyire volt misszió ez a könyv? Mi volt vele a célod?

Semmilyen misszió nincs ebben. Ez egy strandolvasmány, legfeljebb két nap, gyarapodhatnak tőle a kultúr- és zenetörténeti ismeretek. Annyi misszió lehet benne, hogy kicsit kikezdjem azt a borzalmas sznobizmust, ami a komolyzenei élet néhány nagyon komoly képviselőjét jellemzi. Ne vegyük már annyira komolyan ezt az egészet! Itt is emberekről van szó, bármennyire is istenit alkottak. De nem hiszem, hogy ez a könyv olyan nagyot változtatna ezen.

A könyvtől eltekintve volt már olyan, hogy kavics került a cipődbe a sznobok miatt?

Persze! A Bartók Rádió erről szólt.

Itt nem elsősorban a hallgatókra gondoltam, hanem a szakmára.

Igen. Tudok róla, hogy vannak emberek, akik a szakma krémjéhez tartoznak, és kifejezetten károsnak tartják azt, amit csinálok. Ez engem inspirál. Valljuk be őszintén, azzal, hogy tizenhat éves koromig gyakorlatilag nem hallgattam komolyzenét, hanem Sex Pistols- és Rolls Frakció-poszter volt a szobám falán, mindig egy későn kezdő, lemaradt zenész voltam. Illetve nem zenész, mert soha nem lett belőlem zenész, pedig gitároztam.

Nagyon vonzott, hogy művész legyek, van ebben a múltból valami, amit lehet úgy értelmezni, mint kudarcélmény, de szerintem nagyon jól feldolgoztam magamban, és kevésbé kudarcélmény, mint inkább inspirációs élmény. Inkább büszke vagyok arra, vagy nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy nálam nincsenek meg a gyerekkortól kezdődő kötelező körök – zeneiskola, szolfézs, gyakorlás, szolfézs, gyakorlás, zeneiskola, vizsgakoncert satöbbi, taps, taps, taps, koncertre elmegyünk, operába elmegyünk –, és nem hántották le rólam azokat a kinövéseket, amiket le szoktak hántani ilyen esetekben.

De persze van bennem egy olyan is, hogy például volt egy professzorom a Zeneakadémián, aki amikor kérdezett valamit tőlünk, és én jót válaszoltam, azt mondta: „Ne haragudjon, kedves kolléga, de ez mégiscsak a vak tyúk is talál szemet tipikus esete.” Ezek nyilván bennem maradtak, nyilván ez ellen is dolgozom, de boldogan dolgozom ez ellen. Most már érzem magamban azt, hogy igenis, a komolyzene nem csak a komolyaké. Nagyon jó és felszabadító volt erre ráébredni. Úgyhogy igazából én ezt tolom.

Ha végignézünk a munkásságodon, és akár ezt a könyvet vesszük, akár az előadásaidat vagy a sétákat, mindenről szó van, csak a zenéről nem. Úgy értem, ritkán lépsz a zongorához, hogy eljátssz négy ütemet, nem dúdolsz, nem hívod fel a figyelmet egy súlyos jelentéssel bíró hangközre.

Mert tehetségtelen vagyok.

Nem azért. Arra gondolok, hogy amit csinálsz, az gyakorlatilag olyan, mintha társtudomány lenne. Meghallgattam a Bartók Rádión a levelezős podcastjaid közül azt, amiben Geyer Stefi levele a téma, amit Bartóknak írt. A teljes levél elhangzott. Azóta úgy hiszem, hogy volt az életemnek egy olyan fele, amikor úgy hallgattam az I. hegedűversenyt, hogy nem tudtam a levél létezéséről, és azóta tart a második, ami más, mert teljesen másképp hallgatom azóta. Szerintem a te népszerűségednek az az egyik oka, hogy az emberek a munkád nyomán, a pluszinformációk, történetek ismeretében másképp hallgatnak zenét.

Nem tudom. Mert az a mű, amire te most utaltál, kivételes eset. Mert ott valóban van egy szerelem. Mindig Bartók levelét szokták idézni az I. hegedűversenynél, hogy „ez az ön arcképe”, a „leitmotivja”, de ugye Geyer Stefi levele nem jelent meg előtte. Pedig hát. Nagyon józan az a levél. Most ebből kiindulva nagyon izgat, hogy a 19. század közepétől él az európai kultúrában az a felfogás, főleg a zenékkel kapcsolatban, hogy nem igazán lehet megfeleltetéseket találni a zeneszerzői privát élet és az alkotás között.

Valljuk be őszintén, egy Liszt szimfonikus költemény vagy – most direkt nem akarok operát mondani – egy Bartók II. zongoraverseny, mindegy, szóval hangszeres zeneműveknél valóban nem lehet azt mondani, hogy például itt Alban Berg szerelmes volt. Ez bennünk van. De nagyon belém bújt a kisördög, hogy a 19. század közepéig azért ez nem így volt. Berlioz Fantasztikus szimfóniájában ott van, hogy „epizódok egy művész életéből”, és programot nyomtatott az első előadáshoz, hogy ez ez, az pedig az.

Giuseppe Carpani, aki Haydn egyik életrajzírója volt, leírja azt, hogy Haydn, mielőtt komponált volna, leült, az égre nézett, és kitalált egy történetet. Például egy tengeri ütközetét, és azt megírta egy szimfóniában. Mi lenne, ha egy picit visszatérnénk ehhez? Tudom, hogy nagyon ciki Beethoven V. szimfóniája vagy akár a Holdfény szonáta közben arra gondolni, hogy a holdfény ott van. Ugye minden fekete öves komolyzenész azt mondja, hogy azt nem Beethoven találta ki, és ott nincs holdfény. De miért nem lehet egy kicsit gyereknek lenni? És elgondolkodni, hogy nekem nem holdfény, inkább egy patak, ahogy folyik, vagy bármi. Szerintem lehetne ezt egy picit természetesebben is kezelni.

Akkor mégiscsak van benne egy kis misszió, nem?

Keressünk más szót! A misszióra azért vágom rá rögtön, hogy „nem”, mert tizenöt évig hallgattam muzsikusokkal készített interjúkat a Bartók Rádióban. Azt gondolom, hogy a Bartók reggeli műsorának szellemi értelemben vett legalacsonyabb pontja a muzsikusokkal készült interjú negyed kilenckor. Szinte minden kollégám azzal kezdi – mivel az aktuális koncertről van szó, nem is nagyon tudnak mást kérdezni –, hogy honnan jött az ötlet.

Minden muzsikus, tényleg nagyon ritka a kivétel, ugyanazokat mondja. Hogy ez egy misszió, hogy a közönséggel való kommunikáció, és ez egy zseniális mű, és hogy most megcsináljuk ezt a Ligeti-darabot. Rossebet csinálod meg, fiam, meg van az már csinálva. Hogy ez egy kihívás. Keller András nyilatkozta egyszer, hogy „ma egy zenésznek az a kutya kötelessége, hogy a zeneszerző gondolatait tolmácsolja a lehető leghívebb módon”. Na ne már! Szerintem meg nem. Szerintem az a zenész legnagyobb feladata – ha már az állam tartja el őket –, hogy igenis próbáljon meg úgy hatni a közönségre, hogy a közönség ne úgy menjen haza, mint egy vasárnapi miséről. Hogy semmi nem történt. Hanem legyen megrázva, sírjon vagy röhögjön, hogy érintse meg, és lábadozni kelljen neki egy koncert után. Ne az legyen, hogy negyven koncert van mindennap – mondjuk, ez csak Budapestre jellemző –, olyan túlkínálat van, hogy az egésznek az értelme veszik el. Egy Beethoven-szimfónia is súlytalanná válik. Nekem ez a bajom a misszióval.

Van benne misszió, de inkább egy vágy van bennem. Nem akarok én senkit bántani, a zenészeket pláne, tudom, hogy ebből élnek, de szeretnék egy picit odapörkölni, hogy kapjatok már észbe. Elsősorban, mert ez nem lesz így örökké, ennyi pénz soha nem lesz. Másodsorban, hogy ne kényelmesedjetek el. Lehet a közönséget szidni, de… Régebben volt, hogy egy koncerten a zenekar egy olyan művet játszott, ahol ketté voltak osztva, és az egyik felének fél hanggal el kellett hangolnia a hangszerét. Megkérdeztem a zenészeket, hogy ezt hogy fogják megoldani, de csak legyintettek. Nem fogják elhangolni a hangszert, mert utána más is van a programon, nehéz és macerás utána visszahangolni. A közönség pedig úgysem fogja észrevenni – mondták. Hát így. Ez jellemzi az egészet. Elmész egy koncertre, hol van a katartikus élmény? Szóval ez nem marad így.

Én csak egy partjelző vagyok a hazai zenei szcénában. Aki néha akkor is beint egy lest, ha éppen nem volt az, csak azért, hogy egy kicsit kapjanak észbe.

Összefoglalva a dolgaidat, bennem az csapódik le, hogy újra emberré kell tenni a régen elásott zseniket, és megmutatni az életüket úgy, hogy ne csak egy mozdulatlanságba merevedett rézkarc és ugyanaz a hat mondat szóljon róluk, ami véletlenül a Wikipédián is fent van.

És valamiképpen ösztönözni az embereket arra, hogy kezdjenek el gondolkodni. Az elég komoly jel, hogy egy fiatal sincs ezeken az előadásokon. Vagy minimális.

Gyakorlatilag a passzív hallgatókból szeretnél aktív hallgatókat.

Nem tudom megmondani, mi a jó. Például távol tartom magam attól, hogy állami támogatásért folyamodjak. Inkább a közösségre szeretnék támaszkodni, illetve ösztönözni szeretném az embereket. Ott a kortárs zene. Ha valakinek azt mondod, kortárs zene, még a zenészek is azt mondják: „Na, jól van, hagyjál békén, tudod, ki fog oda elmenni.”

A kortárs zenészek, akik elméletileg mostani korunk fiataljai, ugyanabban a struktúrában képzelik el a műveiket, amiben Beethoven V. szimfóniája van. „Akkor majd keresünk egy kisebb helyet, a BMC (Budapest Music Center – a szerk.) pont jó lesz, és akkor ott öt kortárs fiatal zeneszerző, mit tudom én, hat mű az első félidőben, hat mű a második félidőben.” Nagyjából az első mű negyedik percénél egy abszolút hallású, harmóniában jól gondolkozó ember is elveszti a fonalat. Egy régi tömlőben próbálják az újbort tárolni, ezeknek kellene új helyszín, új inspiráló akció, bármi, ahol ezek megjelennek. Ebbe a struktúrába komponálni szerintem már nem kellene senkinek.

Na jó, de ezt te mondod, aki a szakma szerint felhígítja és felhabosítja ezt a komoly tudományt.

Mondják. Szerintem a szakma akkor döbbenne meg, ha írnék egy formatani elemzést Beethoven V. szimfóniájáról. Annak alighanem nekiállnának szétcincálni. De én a bőszeségemet folytatom tovább, hát eddig is ezt csináltam. Legutóbb azt mondta valaki, hogy én vagyok a magyar zenetudomány Mága Zoltánja. Büszke vagyok rá.

Ez lehet majd az interjú címe?

Persze. Simán!