Bocsánat! Sajnálom! Elnézést!

A magyar nyelv értelmező szótára szerint a bocsánat szónak alapvetően két jelentése van:

• valamilyen elkövetett vétekért, bűnért megérdemelt büntetés elengedése;
• valamilyen szándékosan vagy akaratunk ellenére elkövetett hibáért, sértésért, megbántásért vagy zaklatásért, háborgatásért kért engedelem.

Mégis, a hétköznapi életben a legapróbb megmozdulásunkért is bocsánatot kérünk. Sőt, már azelőtt kimondjuk, hogy bocsánat vagy elnézést, mielőtt bármit is mondanánk vagy tennénk. És nem elég korán kezdeni szabadkozni. Balássy Fanni szerint már a születésünkkor elindulunk az úgynevezett bocsánatlejtőn. „Ébredező tudatod mit sem sejt még a külvilágból, de anyád első intésére az önkéntelenül magával ragadó szabadkozás és szégyenkezés keveréke olyan, akár valami drog, érzed, hogy most már sosem lesz leállás, elindulsz a bocsánatlejtőn. (...)

Mert így illik, mert így van a szokásban. Hogy miután térdre rogytál, és a kezedet könyörgésre kulcsoltad, és megszaggattad a ruháidat, és port szórtál a fejedre, csak azután kérdezheted meg, merre találod a legközelebbi postát vagy buszmegállót”

– írja a fiatal író legújabb kötetében, ami Bocs, hogy élek címmel jelent meg a Pagony Kiadó gondozásában.

Nem egy vaskos műről beszélünk, szombat délután egy lélekmelengető tea vagy egy bögre forró kakaó kortyolgatása közben pár óra alatt a végére lehet érni. A könyv rövidsége és egyszerű, közérthető szövege azonban ne tévesszen meg senkit. A Bocs, hogy élek-ben fontos gondolatok fogalmazódnak meg többek között arról, hogy milyen megélni egy szakítást, vagy milyen szorongató is tud lenni a felnőtté válás. Balássy hol ironikusan, hol húsba vágó őszinteséggel ír az önvádaskodásról, a minket körülvevő világ furcsa működéséről,

amiben a bocsánatkérés egy elinflálódott gesztus, és sokkal inkább szól önmagunk ostorozásáról.

Bocsánatot kérünk, ha nem úgy alakul az életünk, ahogy a szüleink elképzelték. Ha a közgáz vagy az orvosi helyett a szabad bölcsészet felé húz a szívünk. Hibásnak érezzük magunkat a generációnkért, a „mai fiatalok” miatt, akik nem tudják, mi fán terem a nacionalizmus, gulyáskrém helyett humuszt zabálnak, és a Duna TV helyett a Netflixet nézik. Saját magunkat okoljuk azért is, ha összetörik a szívünket, majd apróra összehúzzuk magunkat, és hálálkodunk azért, ha valaki a kisujját nyújtja nekünk. „Semmi különösre nem gondolok: egy ágy, némi gyógyszer, és ne vegye bűnömül, de esetleg egy orvos, aki néha rám néz. De csak ha nem okoz gondot. Akkor indulhatunk? Ne, hagyja csak, kérem, majd én húzom magam után a beleimet” – írja Balássy.

A kötetet olvasva elgondolkodtam azon, hogy én miért szoktam bocsánatot kérni nap mint nap. Legutóbb például azért kellett jogosan elnézést kértem, mert késtem a randimról. A Bocs, hogy élek azonban ráébresztett: a társadalmunk, a kultúránk valamiért úgy formálódott az évszázadok folyamán, hogy úgy érezzük, akkor is kötelességünk bocsánatot kérni, ha éppenséggel saját magunkért szeretnénk tenni valamit. Míg a bocsánatkérés ugye azt implikálja, hogy azt megelőzően rossz fát tettünk a tűzre. Pedig erről szó nincs.

Miért is kellene bocsánatot kérni, ha őszintén kimondjuk, amit gondolunk, ha meghúzzuk a határokat, és azt mondjuk a másiknak: eddig és ne tovább! Vagy mondjuk azért, ha vissza szeretnénk kérni a haverunknak kölcsönadott pénzt. „Hosszas tépelődés, egzisztenciális válság, számos tükörben elmormolt monológ után

kilövöm az éterbe a kikezdhetetlen érvrendszerre épített, bocsi-légyszi-köszi szentháromságra komponált üzenetet.

Hallani vélem, ahogy adósom a felugró sávra koppint, homlokára csap, és öklével a levegőbe suhintva felkiált, hogy a manóba. Azonnal utalja is, írj röstelkedve: azonnal” – áll a Bocs, hogy élek-ben.

Balássy szerint azonban vannak azok a helyzetek, amikor igenis fontos, hogy elhangozzon egyik-másik ember szájából az a szó, hogy sajnálom. Amikor még van hatása, és az előzőekkel ellentétben nem gúzsba köt, hanem felszabadít. „Addig kellett volna demilitarizált zónává kineveznünk az otthonunkat, amíg lehetett, és ki kellett volna mondanunk azt a lesajnált szót, azt az alulértékelt kifejezést, hogy bocsánat.”

A Bocs, hogy élek azonban nemcsak szabadkozik, de fel is kérdez. Mintha az önvádaskodás lejtőjén két elnézést között megálljt parancsolna, és azt kérdezné: hé, biztos bennem van a hiba? Végül is ki a felelős azért a világért, amiben „Jennifer Aniston tíz éven át mindennap ugyanazt a salátát ette egy szerepért, amiben Demi Lovato tizenkét évesen bulimiával küzdött, és amiben már Emily Ratajkowski sem elég jó valakinek”.

Body positivity ide vagy oda, az évtizedek óta belénk traktált „akkor szeretheted magadat, ha ezt megveszed” jellegű szlogenek nem fognak máról holnapra köddé válni.

„Azt bizonygatod, hogy a szépség belülről fakad, majd külön iparágat építesz a külsőségekre? Bocsánat, de biztosan jól értem?”

– kérdezi az elbeszélő. Ahogy az sem fog egy csapásra megváltozni, hogy a nők még mindig kevesebbet kapnak ugyanazért a munkáért – sőt még kevesebbet, ha meghíznak –, az áldozathibáztatásról meg ne is beszéljünk. „Tudom, tudom. Sajnálom, az én hibám. Minek mentem oda? Miért nem öltöztem aggszűznek? Miért gondolom, hogy este tíz után nyugodtan végigsétálhatok az utcán? Miért pohárból ittam az italt, és miért nem üvegből?”

A végére hagytam a kedvencemet, amikor a narrátor azt fejtegeti, hogy miért is kellene elnézést kérnünk azért, ha szép csendben építgetjük a teljesen átlagos életünket, üdvrivalgás és reflektorfény nélkül, és mi ezzel teljesen elégedettek vagyunk.

„Miért olyan botrányos szitokszó a középszer, miért kell rettegni tőle, mint az ördögnek a tömjénfüsttől?”

Azt gondolnánk, hogy minél idősebbek vagyunk, annál biztosabbak vagyunk magunkban és a dolgunkban. Pedig a kételkedés akkor kezdődik csak igazán, ha eltűnik az a védőháló, amit a családunk, akár a tanáraink nyújtottak nekünk. Képesek vagyunk hajnalokig forgolódni és fejben szóról szóra végigvenni minden aznapi mondatunkat, hogy meggyőzzük magunkat, valószínűleg mi nem hangsúlyoztuk eléggé, hogy koffeinmentesen kérjük a kávét. Erről a szorongató érzésről ír Balássy is. A felnőtté válás útjáról, ami tele van ijesztő lejtőkkel, meredek emelkedőkkel és olyan – elsőre – bevehetetlennek tűnő kanyarokkal, mint az adóbevallás vagy a költséghányad.

„Már nem vagyok tizenhat, és ettől furcsa módon fojtogat a sírás. Felnőtt vagyok.

Felnőtt, aki nem tudja megkülönböztetni a vízórát a gázórától. Felnőtt, aki nem tudja, hogyan kell adóbevallást készíteni, vagy hogyan kell kitölteni egy sárga csekket. Felnőtt, aki képtelen nemet mondani. Felnőtt, felnőtt, felnőtt. Minél többet ismételgettem, annál kevesebb értelme van.”

Balássy Fanni: Bocs, hogy élek
Illusztráció: Korbuly Ági
Pagony Kiadó, 2023, 4990 Ft