Fúziós konyha

Nagyon szeretem a barokk zenéjét. Rossz nyelvek szerint ami a barokk után történt a muzsikában, már tévút és teljesen felesleges. Ilyen kinyilatkoztatással vitatkozni is kár, de én teljes mértékben el tudom képzelni, hogy nagyon sokan mindent megkapnak a barokk szerzőktől, amit a zenétől elvárnak, amiért érdemes zenét hallgatni. A vasárnapi koncert Johann Sebastian Bach első, C-dúr zenekari szvitjével indult (BWV 1066.). Korszerű, sőt forradalmian új tánczene volt ez a születése idején. A különböző táncrendek nem sokkal Bach előtt még francia vagy olasz vonalat követtek, majd keveredtek össze, mindkettőből a népszerűbbeket tartva meg. Ebben a szvitben már egy ilyen, ízléses best of-ot kapunk, és ha ez nem lenne elég, a mester dallamhangszerként használ három fafúvóst is.

A Fesztiválzenekarból erre a projektre alakult formáció tisztességgel hozta a groove-ot, amire hajdanán tánctermekben pörögtek a népek. Valóban, gyakran volt olyan érzésem, hogy kissé abszurd ezt ülve hallgatni.

Nem azért írta Bach, hogy zakóban, fényesre suvikszolt cipőben, kellően átszellemült(nek hitt) arckifejezéssel üldögéljen közben egy csapat ember. Sebaj.

A polgári mozgástivornya korabeli zenéje azonban tele van írott szabályokkal. A tempó a minden, az egymással incselkedő, feleselő szólamok megszólalásának aránya is döntő, nagyon finoman kell bánni a dinamikával és hangerővel. Egy picit úgy éreztem, hogy a következő műsorszámot jelentő Sosztakovics-átirat már ott lebegett a zenekar feje fölött, Bach szvitjének tételei kissé futószalagon követték egymást. Pedig ahhoz kétség nem fér, hogy a színpadon helyet foglaló zenészek mindent tudnak erről a zenéről, élvezik is a játékot. Biztos vagyok benne, hogy a premier után, a soron következő koncerteken már kissé megnyugodva megkapja azt a fesztiválzenekaros pluszt is a darab, ami jár neki.

Nagy falat

Sosztakovics szonátája következett, amiről alig-alig rendelkeztem információval a hangverseny előtt, és most, hogy aludtam rá egyet, csak több lett a kérdőjel. A 134-es opusszámot viselő hegedű-zongora szonáta, zenekarra hangszerelt változatát hallhattuk. A hegedűszólam maradt, ezt Daniel Bard szólaltatta meg, a zongora szerepét viszont egy kisebb apparátus vette át, ütős hangszerekkel a soraiban. Bevallom, az eredeti hangszerelést nem hallottam még, de ha megírtam ezt a cikket, az első dolgom lesz meghallgatni. Azért, mert a Mihail Cinman és Andrej Puskarjov által készített zenekari átirat annyira egyben van és jól sikerültnek hangzik, hogy nehéz elképzelni nem eredetiként. Tény, hogy a darab csak villanásokat ad abból a zenéből, amiért Sosztakovicsot szeretjük. (Szeretjük Sosztakovicsot, igen.) A mű abból a „kortárs” feliratú dobozból származik, amivel a popzenéből, bizonytalan léptekkel a klasszikus felé tendáló közönséget szokták arcba verni, hogy jó darabig mégse legyen bérletes. Pedig. Sosztakovics 1968 őszén írta David Ojsztrahnak, aki a következő év májusában mutatta be a Moszkvai Konzervatóriumban. Akkora sikert aratott, hogy harmadik tétele kötelező program lett a következő évi Csajkovszkij versenyen.

Aki azonban egy könnyen emészthető, szórakoztató melódiára gondol, téved.

A komor hangulatú első tétel olyan, mint egy a bensőnket régóta nyomasztó konfliktus,

amit most már muszáj kibeszélni, muszáj megoldani, de egyelőre csak a megfelelő szavakat keressük hozzá, hogy biztosan jól értse a másik, mert bizonyos szavaknak, hangsúlyoknak döntő szerepe lehet. A második tételről nekem egy western kocsmában kibontakozó verbális, majd tettleges csetepaté képe ugrott be. Egyszerű motívumok nem egyszerű rendben, szövedékben követik egymást, a pengetett húrok párbeszéde a hegedűs és a vonósok között ekkora súllyal ritkán fordul elő, mesteri kompozíció. A harmadik tétel újra a lassabb tempóé, érdekes epizóddal a hegedű és a nagybőgő között, majd konklúzió helyett az elbírhatóság szélére sodródik a lélek, majd elbiceg a sötétbe egy bumfordi kis melódián egyensúlyozva. A szerző szellemével ülünk a sok arany stukkó alatt picit elfáradva, ő még elhessegeti a legyeket a tál fölül, aztán zörgős nejlont terít rá. A félórás trip véget ér.

El tudom képzelni, hogy aki nem a legbefogadóbb állapotában érkezett a koncertre, az már nagyon várta a szünetet. Nem szép ez a zene, de nem csak a szép dolgokat kell megénekelni. Ha valami nyughatatlanná tesz, ha valami annyira lefoglal, bénít, hogy másra sem tudunk gondolni, azzal kezdeni kell valamit, megoldani, átformálni, lezárni, eltenni. Ez a szonáta ilyen zene, végig a megoldást keresi. A korszak zenéje, amiben született, tele van nehezen magyarázható csúnyaságokkal, diszharmóniával, rettenetes kettősfogásokkal a hegedűn, olyan hangközökkel, amiket többször, pirossal áthúzva hoznak összhangzattan könyvek. (A fent említett Bach a sírjában percenként húszat fordul). Sosztakovics is bőven használja ezeket, és nem mondom, hogy nem csak azért, hogy cinikus módon elvigyen a komfortzónánk legszélén húzódó halványzöld léckerítésig. De időnként ott is le kell nyírni a füvet, inkább köszönjük meg neki. Ha csak mosolyogva, andalogni járnánk hangversenyre, úgy nem lenne egy önmagában is megálló művészet a zene, nem igaz? De nem írok erről a zenéről többet, inkább meghallgatom az eredeti, zongorás változatot, hátha fent van valahol az első, hivatalos felvétel. Richter – Ojsztrah, sötétkék címkés Melogyija. Sztereo.

Mindenképp említenem kell az est szólistáját, Daniel Bardot. A Fesztiválzenekar koncertmestereként már februárban is láttam a Prokofjev maratonon, gyakran megfordul az együttes háza táján. Nem szólista alkat, szerintem. Stabil kisterpeszben inkább főszereplő, a zeneszerző mondanivalójának hű tolmácsolója. Itt nem kottahűségre gondolok – bár abban sincs semmi hiba –, inkább egy jó értelemben vett, személytelenségében személyes tolmácsolásra. Bard Sosztakovics médiuma volt az este. A mű nem a brilliáns megoldások, az egyedieskedést eltűrő, avagy egyenesen elváró hegedűversenyek társa, sőt. Léteznek a drámairodalomban nehéz szövegek, amik igénybe veszik a színészt, mint iparost és embert is és itt is erről van szó. Lejátszani ezt a szonátát nem lehet, elfűrészelni gázsiért, ebbe be kell vonódni úgy, hogy ugyanakkor semmilyen személyes megjegyzést nem enged, nincs lábjegyzet, kikacsintás. Sosztakovics írta, el kell játszani, és vállalni helyette a következményeket. Igazán zenészt próbáló feladat volt, le a kalappal a zenekar előtt. A produkció erős, hosszú tapsot kapott, bevallom, nem számítottam rá a publikumtól. Az idealista és naiv énem azt mondatja velem, hogy a közönségben, hozzám hasonlóan, sokakat megérinthetett. Mint a fenti, hosszú sorokból látszik, azóta is foglalkoztat a darab.

A szünetről Schönbergre jövünk be, a Megdicsőült éj koronázza az estét. A mű programzene, Richard Dehmel azonos című verse ihlette. A történet egy párról szól, akik az erdőben sétálnak a holdfényben. A nő megvallja a férfinak, hogy szíve alatt más gyermekét hordja, mert megismerkedésük előtt, az anyaság iránti vágynak engedve, áldott állapotba került. Fél, hogy a férfi ezért elhagyja őt. Párja azonban megnyugtatja, sajátjaként szereti majd a gyermeket.

A romantikára általában jellemző rettenetes címadás szerintem itt is áll, de ez lényegtelen. A fiatal Schönberg ízig-vérig romantikus kompozíciót írt a vers nyomán, amit csak évekkel keletkezése után mutattak be és rendesen meg is bukott. Pedig Schönbergről két dolgot szokás megemlíteni, az egyik, hogy igazi újító volt (dodekafónia, szerialitás), a másik, hogy a Megdicsőült éjt többször játsszák, mint a többi alkotását együttvéve. Eredetileg vonós-szextettnek készült, a Zeneakadémián a vonószenekari átirat szólalt meg. Nem nagyon értem, 1903-ban miért lehetett része olyan heves elutasításban.

Érzékenyen megírt, átgondolt és nagyon érett kompozíció, egyedi eszközkészlettel és nagy leíró erővel.

Pilz János vezetésével nagyon szépen szólalt meg, segített visszatalálni a hegedűszonáta után. Persze sétagaloppról szó sincs, nagy az érzelmi amplitúdó. Amit Bachnál hiányoltam a zenekartól, azt megkaptam itt, nagyszerű volt a formaképzés, a sokféle intenzitás és akár suttogó érzékenység. Üveghangokkal van vége a műnek, a vonós hangszerek húrjain, csak érintés segítségével előcsalható harmonikusok vezetnek át a csendbe. Hazafelé van min gondolkodni, az élet mindig dob valamit, mindenkinek. Zeneszerzőnek, muzsikusnak, közönségnek egyaránt.