A szentivánéji LSD-rémálomból felébredni nem könnyű, inkább nem is akarunk

Állami alkohol- és drogrehabilitációs intézet valahol, talán Magyarországon, talán vidéken, talán valamikor mostanában. Vihar. Mármint nem a Shakespeare-féle, hanem igazi, odakint tombol, belül csordogál, a szebb napokat látott rehabilitációs otthon falain folyik lefelé a víz, a padlón stratégiai pontokon elhelyezett lábasokba gyűlik. Középen széttört zongora. Talán a padlásról zúghatott le, a tartógerendák feladták a harcot az esővel. A valóság száraz, vagy inkább nedves-penészes. „Íme a rohadó állami rehab, ó, Kedves Néző!” Valami mágikus mégiscsak van itt a levegőben, mintha a zongorával valami más is az intézet redves térkövére szakadt volna.

A rehab beázott, a helyreállításához sürgősen pénz kell, állami támogatás. Zoltán, a rehab vezetője (kopasz, bajuszkás, állandóan a talán nem is létező sérvét tapogató, kicsit görnyedt, a Nokia csengőhangjára összeránduló arcú Polgár Csaba) tudja, kit kell ilyenkor riasztani: Fenntartó, vármegye, főispán! Gyöngyi (műhasas, parókás Zsigmond Emőke), a rehab adminisztrátora tárcsáz.

A fenntartó jön(ni fog – ígéri), de van egy kis bibi: látni akarja, mit hozott ki az otthon a színháztereápá… izé, terápiára adott pénzecskéből. Nos, semmit, de most mégis prezentálni kell valamit. Legyen akkor Shakespeare.

„Megin’ egy szétírt Full Gagyi Sékszpírt? Nem hiszem el!” – rappeli a darabokra tört zongora alól előmászva Máthé Zsolt, azaz József, felépülő függő és tapasztalati segítő. Vagy mesterember. Most éppen pucér Shaxpeare. „Nézd meg az Örkényt, belement” – vigyorog vészjóslón, és akkor már az értelmiségi néző is sejtheti, hogy amibe az Örkény belement, az nem klasszikus Szentivánéji álom-adaptáció. A klasszikuson Závada Péter csavart párat, Bodó Viktor rakosgatta színpadra a darabokat.

Lidérces álomút a szabadság felé – amit elérünk, mindenáron, ha kell, színházzal, ha kell, szerelemmel, ha más nem marad, droggal.

Nem először nyúl Shakespe… bocsánat, Shaxpeare-hez az ifjabb Závada, 2019-ben a Rómeó és Júliát gondolta újra az Örkény színpadán, Bodó Viktorral és a társulattal karöltve. A Kertész utcai Shaxpeare-mosó, ha jelentősen átszínezve/összevérezve/megőrjítve is, de végigtolta a klasszikus szerelmi történetet. A Lidércek, Shaxpeare, Delíriumban viszont az alaphangot adó dráma és a kerettörténet olyan szinten fonódik egymásba, hogy egy ponton túl azt is nehéz megmondani, mi történik éppen: a rehabilitációs intézet lakói játsszák a Szentivánéji álom karaktereit, vagy fordítva. Egyáltalán, próba ez, előadás, vagy a négy fal közé zárt függők delíriumos képzelgése a szabadulásról?

Rehabon drogozni nem kell félnetek jó lesz

Kilenc függő ül félkörben. Zágon énekes-rapper (Borsi-Balogh Máté), Csenge (Józsa Bettina) skinfluenszer, jó családból jött, Bernadett (Kókai Tünde) Miskolcról, nem annyira jó családból. Dénes (Ficza István) a lakótelepen nőtt fel („Esélyem se volt, bazmeg” – mondja), Ábris (Patkós Márton) állami gondozottból lett szörfoktatóként kötött ki a rehabon. Kornél (Novkov Máté) szerint ebben az országban „jobb, ha senki nem lesz se nyomorult, se öreg”. Ferenc (Jéger Zsombor) már a viharkáros rehabra érkezik, színész, függő.

József, a tapasztalati segítő néha ijesztő-furcsa mosolyra derülve hallgatja a bentlakók történeteit. Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan a levegőben. Péter (Hajduk Károly) 14 éve tiszta, az addiktológiai konzultáns segítő supermanes bögréből kortyolgatja az agyoncukrozott kávét, és néha ijesztő-furcsa grimaszba merevedik az arca. Fejbe kólintották az esőcseppek?

Jön Vazul (Friedenthal Zoltán), a rövid gatyás, szandálos, vörös szakállas, minden szempontból a világ legidegesítőbb diplomás (!) színházi rendezője Shakespeare-t rendezni. Betoppan Országh Hajnal (Hámori Gabriella), az ország színésznője, aki éppen a közelben forgatja Emese álmát, és nagyon szeretné, ha Zoltán végre aláírná a válási papírokat. Aztán ő is ott ragad Titániaként, Zoltán pedig Oberon bőrébe bújva próbálja visszaszerezni a szívét, de a padláson tárolt MDMA-cseppeknél jobb taktika nem lapul a zsebében. Puck szerepében Gyöngyikére (Zsigmond Emőke átváltozásai annyira erőteljesek, hogy annak ellenére is muszáj kiemelni, hogy mindenkit érdemes lenne) bízza a drogot. A cseppek aztán hullnak szinte mindenhova és mindenkire, szerelmek szövődnek és törnek ketté, megjelenik egy szamár (ismerős valahonnan a történet?), felcsendül egy rakás soha el nem kopó sláger és Disney-betétdal, üzemel a füstgép, tűz, szél, eső, fényár, lézerkard, repülő szőnyeg, pöttyös labda, vér, deus ex machina.

Ebben a látszólagos őskáoszban is uralkodik a rend, óraműpontossággal érkeznek a poénok, a gegek és a pillanatnyi súlyos csendek is. Ez nem kis mértékben köszönhető Bodó Viktornak és az Örkény színészeinek, de legalább akkora dicséret illeti az előadás hátterében dolgozó műszakot is: az öltöztetőket, a hang- és fénytechnikusokat, az ügyelőket, röviden az egész, olajozottan működő gépezetet.

Ami ezt az előadást igazán mozgatja, az nemcsak a színpadon kiemelkedő, de a takarásban is csúcsminőségű csapatjáték.

A Lidércek, Shaxpeare, Delírium könnyekig nevettet, de okosan, úgy, hogy közben minduntalan visszaránt a valóságokba, a rehabra, és az Örkény nézőterére is. Úgy csempészi a jelent a Szentivánéji álomba, hogy egy pillanatra sem érződik túlfeszített keretnek a „színház a színházban”, és úgy köti össze a felépülő függők sorsát a Shakespeare-féle szerelmespárokéval, hogy egyik sem érződik valóságosabbnak a másiknál. Néha kikacsint, kineveti a nézőt, a szöveget, a színészeket, a színházat, saját magát is – de nem indokolatlanul vagy öncélúan, egyszerűen saját maga (és persze a néző) szórakoztatására. De még az sem lóg ki az előadásból, amikor a Mesteremberek szenvedélyes színházesztétikai filozofálgatásba fognak: új formák, nevelés, benyalás, társadalomkrrr… „Valami nagyon jó minőségű színházat kellene csinálni!” – kiáltanak fel, cigiszünet.

Schnábel Zita ütött-kopott rehabilitációs otthont épített fel az Örkény nagyszínpadán, ami pillanatok alatt tágul multiverzummá – ehhez kell az aprólékosan megtervezett fény- és hangdizájn, és Giliga Ilka jelmezei is, amik a tizenhárom színészből legalább háromszor annyi karaktert faragnak. Csengéből Hermia, Bernadettből Heléna, Zágonból Lysander, Dénesből Demetrius, bentlakásos intézetből elvarázsolt erdő, elvarázsolt erdőben LSD-trip. A Bodó Viktortól megszokott őrület maximális fordulatszámon pörög.

Ez maga a nagyon jó minőségű színház, „gyógyulásunk kulcsa”? Vagy parasztvakítás az egész? Könnyű lenne elkönyvelni a Lidércek, Shaxpeare, Delíriumot szórakoztató darabnak, de – az álomból felébredve már látjuk – nem az. Ami a rehabilitációs intézet lakóival történik, az tragédia, igazi, hús-vér rémálom, feloldás pedig nincs, csak újrakezdés. De meddig lehet újrakezdeni a düledező otthon falai között?

Leírnám, hogy szaladjon megnézni minden középiskolás, aki éppen a sarokba hajította a kötelezően ajánlott Shakespeare-összest, de nem írom, mert még a fejemhez vágnák, hogy a latexszamárszex nem gyereknek való. Tényleg nem, miért nincs még fólia Shakes… izé, Shaxpeare-en?