Ezrek egyedül a derengésben

Hania Rani (Hanna Maria Raniszewska) meglehetősen feszített tempóban járja Európa koncerttermeit, a sűrűn egymást követő dátumok egy energikus, ambiciózus művészre utalnak, azokra a fiatal energiákra, amik egyébként ezt a bolygót is mozgatják. Harminchárom éves, máris több nagylemezzel és díjakkal a tarsolyában. Gdanskban született, klasszikus zongorát tanult, korai kompozíciói már gyermekkorában megszülettek. Ezeket a prelűdöket még önmagának írta, kedvtelésből. Első önálló lemeze 2019 tavaszán jelent meg (Esja), a pandémia alatt pedig teljesen az improvizálásra és komponálásra koncentrált. Dobrawa Czocher csellistával készült lemezét a Deutsche Grammophon adta ki, míg másik négy albuma a Gondwana gondozásában jelent meg. A legfrissebb (Ghosts) most, október elején.

Nem nagyon tudtam, hogy mire számítsak a koncerten, hiszen a műsorlap csak Ziemowit Klimeket jelezte társ-előadóként. A YouTube-on elérhető, friss, varsói lemezbemutató koncerten egy kamarazenekar is az arrangement része volt, míg párizsi hangversenyén közreműködött dobos és szaxofonos is. Talán a helyszín miatt akár azt is el tudtam volna fogadni, ha egy estélyi ruhás, egyzongorás-énekes szolid révület jutott volna nekünk, de nem ez történt. Illetve a révület stimmel, de az este egyáltalán nem volt szolid. A budapesti közönség minden értelemben színes volt, piros beanyben a mozgólépcsőn pezsgőt töltő, borostás fickótól a bérletes, szolidan ékszerezett néniig a koncertjárók valamennyi archetípusából jelen volt valaki. A Müpa színpadán pár fátyolszerű drapéria előtt gyakorlatilag Hania összes munkaeszköze ott volt, két Hoffmann zongora, egy álló és egy nagy, egy Roland FP7 és a csodálatos Prophet 08. A művésznő munkaterétől jobbra pedig egy nagybőgő és Moog várta a koncert kezdetét.

Nem tudom, milyen hatással lett volna rám az aznap esti művészet, ha nem töltöm a kétezres évek elején szabadidőm jelentős részét a Deep lemezbolt „ambient” és „headz” feliratú lemeztárolójának lapozásával. Mennyire éreztem volna átütőnek és bizsergetően retrónak a kezdő kompozíciókat. Bár így is meglepő volt A Vangelistől is ismert szintihang. Illetve az atmoszféra, ami húsz évvel ezelőtt minden rendes kreatívipari szakmunkásnak ott volt a fülhallgatójában. Mondjuk Zságer Balázstól, vagy Yonderboitól, hogy még a városnév táblát se hagyjuk el.

A művészek mögötti drapériákon pedig kaleidoszkópra hajazó színes, absztrakt formákat vetítettek ki. Ó, a Kiégő Izzók! Jutott eszembe, és teljes lett volna az illúzió, ha éreztem volna a talpam alatt a fehér murvát és épp langyosra melegedett volna a csapolt Staropramen utolsó decije a kezemben.

Hania Rani a Ghosts lemez elejével indított, a tempós, elektro-lüktetésbe bele-belezongorázva. Hamar révületbe estünk, a sodró, energiával telt beat parkolópályára állított minden zenén túli gondolatot. A három billentyűzet között színpadi füstben cikázó, törékeny művész látványa is jelentősen hozzájárult az élményhez. Live Act, persze, de ez a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben mégis kapott egy extra ízt. A melódiák, a formák egyébként egyáltalán nem voltak forradalmiak. Talán a klasszikus zenetanulással jár együtt az, hogy az összhangzattan írott szabályait egy biztonságos közegként éli meg a szerző. Az óvatos modulációk utáni visszatérések az aktuális hangnembe, a hallgatóság számára is megnyugtatóan befogadhatóvá tették a darabokat. Az elektronikával hozzáadott zörejek, atmoszférikus zajok, a reverb erősítették a lebegést. Mégsem utazást, sodródást mondanék, inkább helyben örvénylik a zene. Nem célja, hogy máshová vigyen el, inkább a pillanat, az adott érzés elemzése a lényeg, egy teljes keresztmetszetű átélés.

Hania Rani nemcsak a saját történetét meséli el, hanem bevon egy közös érzékelésbe.

A koncert nem számokból állt, inkább pár, nagyobb blokkra osztotta a művésznő. A Ghosts első része után megköszönte, hogy ebben a csodálatos teremben lehetünk most együtt, majd elkezdődött a következő rész, amiben éteri énekhangja és zongorajátéka kapta a főszerepet, az est folyamán végig jelenlévő elektronika kissé a háttérbe szorult. Az álló zongora mögött foglalt helyet, aminek a burkolata le volt szedve, és így bemikrofonozva. Játék közben néha benyúlt a zongora mechanikájába is. Így nem csak a hagyományos zongorahangot, a kalapácsok ütései által keltett hangokat hallottuk, hanem a hangszer működése által keltett zörejeket is.

Nehéz volt az effektek mögül kihallani, de valószínűleg kézzel is pengetett egyes húrokat, vagy tompította rezgésüket. Számomra ez a pár perc volt a koncert csúcspontja. A visszafogottan, halkan előre gördülő frázisok Satie Gymnopèdiáit juttatták eszembe. A motívum később kinyílt és erőre kapott, ahogy a nyitott zongora billentyűiről a Roland klaviatúrájára és ezzel zaftosabb hangokra vándoroltak Rani kezei.

Mindeddig nem esett szó Ziemowit Klimekről, aki a koncert alatt végig a színpadon volt. Folyamatosan mozgott a nagybőgője és a Moog között. Bevallom őszintén, hogy az effektek, a groove mellett talán egy fél perces szakasz volt, amikor egyértelműen hallottam a nagybőgő hangját. Biztosan a zene része volt, amit előcsalt a hangszerből, de néha zavart, hogy a vonózásának köze sem volt az adott rész ritmusához. Illetve nem tudom, milyen hangszedő, vagy hangszedők voltak a bőgőre telepítve, de a fogólap felső részén birizgált húrok nem hiszem, hogy sokat számítottak volna. Pláne, amikor fölöttébb dinamikus és hangos zongorás-szintis frázisok közben csinálta. Apropó: a hangosítás remek volt, nem érheti panasz.

A program végén megérdemelt ovációt kapott a két művész. Hania Rani elmondta, hogy mindig rizikós, ha a közönség a jól ismert és szeretett melódiák mellett-helyett olyan zenét is hall, ami még meg sem jelent, és megköszönte a pozitív visszacsatolást. A ráadás rész is egy kerek egész volt, bevezetés-tárgyalás-tetőpont-befejezés, szerintem hiányérzet nélkül sorakoztunk a kabátokért.

Kérdés persze, hogy ki mit várt ettől a koncerttől. Hania Rani zenéje nem három-öt perces számokból áll, frappáns dallamokkal, amit fütyülni lehet habarcskeverés közben. Azt sem mondanám, hogy a lány a zongoránál egy ritka felállás lenne, a Bandcampen százszámra találni a melankolikus, áttetsző, egyszerű kompozíciókból. (Alexandra Stréliskit hallották már? Miért nem?) Elég a „classical piano”-ra kattintani a műfajok között. Ez már kizárólag az internet és a stream kora, nem kell rádiókban, a televízióban domborítani, nincsenek ifjúsági magazinok és azok agyonretusált borítóképei. Ha a nyitott fülű hallgatót a random feldobott playlistből megfogja az első hat másodperc, abból már elindulhat valaki. És ez most már a klasszikus zenére is igaz, a klasszikus zenét szerzőkre is igaz.

Rani lemezeit és projektjeit sorba állítva egyértelmű, hogy a komplexebb zene felé tart és jó úton jár. A covid utáni felszabadulás óta hihetetlen intenzitással dolgozik, tuti, hogy a most szerzett élményeiből, megéléseiből még sok hallgatnivaló fog kisülni. A budapesti koncert biztosan egy szép este volt neki is.