Ha egy rendszer nem működik jól, a benne élők élete sem kerek

A Levelek nélkül – Krusovszky első, Akik már nem leszünk sosem (2018) című regényéhez hasonlóan – három részre tagolódik, az első és a harmadik egység szorosan összefügg, a középső pedig látszólag autonómiát élvez, de szintén a narratíva szerves része. Noha a helyszín nincs megnevezve, Debrecen és Nyíregyháza említésre kerülnek mint közeli nagyvárosok. A település jelentéktelenségét egy helyen így érzékelteti az elbeszélő: „senki se szállt le, és nem is szállt fel senki”.

A főszereplő, Koroknai János középiskolai irodalomtanár, aki órája közben sürgős telefonhívást kap állatorvos barátjától. Ez indítja be a cselekményt: a férfi barátja, Martinek kérésére az órája után azonnal egy tanyára hajt, ahol megszámlálhatatlanul sok, rejtélyes okból elpusztult libát lát. Ezek lefotózására kéri meg az állatorvos. Gazdájuk, Porkoláb eltűnt, és az is kiderül, hogy a tetemek érdekes módon nem árasztanak bűzt, ami tovább növeli a feszültséget. Ezzel párhuzamosan a tanár, majd az egész város észreveszi, hogy bár tavasz van, a fák levelei mintha fonnyadtak, élettelenek lennének, később hullani is kezdenek. Ez a szál is izgalmasnak tűnik, főleg úgy, hogy Koroknai rendszeresen látogatja az édesanyját a szomszédos városban lévő idősek otthonában, így a két várost összehasonlítva még szembetűnőbb számára a változás.

A fák titokzatos betegsége nagy port kavar, a rendőrség a libás szállal egy időben ez ügyben is nyomozni kezd. A város vezetése, úgy tűnik, nem ura a helyzetnek, a polgármester a nyilvánosság előtt nem tud megnyugtató magyarázattal szolgálni. Mivel a fák élete javarészt a levelekben zajlik, pusztulásuk egy kritikus veszedelem előfutára is lehet, amely a város vagy akár az egész ország pusztulását válthatja ki.

Kockás ing, klímaválság

Az emberek pánikba esnek. A középiskola diákjai tüntetést szerveznek, a fákat, az életüket, a jövőjüket követelik. Megjelenik a kockásing-motívum a pedagógus Somorjai öltözékében – ez megerősítheti az olvasót abban, hogy az esemény a státusztörvény és a pedagógustüntetések metaforája.

„Tanárként nincs annál hálásabb dolog, mint azt látni, hogy a diákjaink átérzik és vállalják is a felelősséget is az őket körülvevő világért. (…) Tehát csak annyit szeretnék mondani, hogy fák nélkül nincs élet.”

Szintén közéleti utalás a rendőrautó szélvédőjére dobott paradicsompürés vödör. Ez a valóságban a kata megszüntetése elleni tavalyi tüntetések egyik momentuma volt, ahol valaki egy zsáknyi sörösdobozt és -üveget dobott a hídról egy rendőrautó szélvédőjére.

Krusovszky mintha csak jóstehetség lenne, már a tanárokért folyó tüntetéseket megelőzően elkezdte írni regényét. Kimondja: pedagógusok nélkül ugyanúgy nincs jövőnk, mint levél nélküli fákkal. Elképzelhető ugyanakkor az is, hogy a szerző a klímaválságra akarta felhívni a figyelmet, de ha nem is definiáljuk, mi volt a célja a jelenséggel, egy dolog valószínűsíthető: a rettegést, az ismeretlen fenyegetését akarta megjeleníteni a könyvben, ami a libák elpusztulásával még hatásosabb eszköz. E két rendhagyó, ám valóságosnak ható esemény hullámait lovagolhatjuk meg tehát a történet kezdetén, a felkorbácsolt víz azonban később elcsendesedik.

Világossá válik, hogy még ha jelen is van egy város életében a fenyegetettség, amennyiben az a mikrokörnyezetben nem okoz változást, az emberek képesek együtt élni vele. Az is megfigyelhető, hogy kizárják a negatív elemet, szinte már el is felejtik, mintha nem létezne, majd abban is kételkedni kezdenek, hogy egyáltalán van probléma.

„Nem egyik napról a másikra ment végbe ez a katasztrófa, nem egy robbanás volt, nem egy gát átszakadása, nem a föld pár percnyi gyilkos remegése, megtévesztően lassú folyamat zajlott a szemeink előtt, és mi vagy valóban nem vettük észre, vagy ha észre is vettük, a saját szemünknek sem hittünk.”

Ugyanez másképp, de még találóbban megfogalmazva: „Azok a fotók jutottak Koroknai eszébe, amelyeket olykor ő maga is olyan libabőröztető izgalommal nézegetett. Például amelyiken egy csapat lazán öltözött, vagány fiatal egy napsütötte brooklyni parkból bámulja az ikertornyok pusztulását, mintha nemcsak egy folyó, de egy egész világ választaná el őket a túloldali szörnyűségtől. Vagy amelyiken egy görög üdülőfalu fürdőruhás turistái figyelik strandolás közben a közeli hegyoldalt felperzselő erdőtüzet.”

Ha egy dominó dőlni kezd

A kaotikus zűrzavar közepette Koroknainak édesanyjánál, Montág Kláránál tett rendszeres látogatásai kapaszkodóul szolgálnak az olvasónak, és keretet adnak a történetnek.

Sőt, később, ahogy haladunk a cselekményben, a második és harmadik részben a hangsúly a fákról és a libákról egyre inkább áttevődik az anya addig mellékszálon futó történetére. Az elején még csak szemezgetünk az életéből, a második részben már sorsának egy teljes szeletét megismerhetjük, ugyanis a látszólag kakukktojás leírás Koroknai gyermekkorának egy átlagos nyári reggelét írja le az asszony gondolatainak segítségével. Szép, bár talán túl hosszú korrajz ez, többek között mulattató részletekkel a szomszédokról – egyszersmind azonban a regény fontos szakasza, mert a jelentéktelennek tűnő, csip-csup semmiségekről szóló mondatok a harmadik részben segítenek az olvasónak tájékozódni Montág Klára sorsának megértésében.

Az első rész végén és az utolsó részben a könyv legsötétebb fellege sűrűsödik össze a tanár életének egén: beteg fák ide vagy oda, a múlt igazsága felszínre tör, és újrarajzolja az édesanya portréját. Klára halálával egy új szereplő lép a színre, aki megdöbbentő történettel áll elő. Bár azok igazságát bizonyítani nem tudja, úgy tűnik, Koroknai hisz neki. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy édesanyja megmaradt kacatjait indulatosan száműzi a pincébe. Ekkor már úgy érzi az olvasó, hogy nemcsak a főhős lába alól csúszik ki a talaj, de minden más is balul sül el. Ha valami elromlik, beindul a dominóelv. A könyv ezt a romlássorozatot ábrázolja, a regény szinte minden epizódja baljós.

Feltehető a kérdés: miért ilyen borúlátó Krusovszky könyve? Úgy vélem, szándékosan. A történeten keresztül ugyanis megmutatható, hogy ha egy rendszer nem működik jól, akkor a benne élők élete sem kerek.

Egy jól működő országban ugyanis egy állatorvos és családja jellemzően nem hagyja el hazáját a jobb élet reményében;

egy egészséges társadalomban nem feddnek meg egy pedagógust, ha diáktüntetést támogat, ha jogos érdekek hajtják, ha úgy érzi, veszélyben a demokrácia; egy normális városban nem bujkál a polgármester a nyilvánosság elől; nem rúgnak ki újságírókat, mert meg akarják írni az igazat. Röviden, ez a nevenincs kelet-magyarországi város beteg, úgy, ahogyan a fák is betegek. Ez a kisváros pedig a beteg ország, csak kicsiben: egy diszfunkcionális ország látlelete.

Az ahaélményre várva

Bár a Levelek nélkül végig rendkívül olvasmányos, joggal kérhető számon rajta, hogy nem elég kerek: a regény nélkülözi a megfejtéseket, így az olvasó csak fantáziálhat a megoldásokról, az itt-ott légből kapottnak tűnő nyomok pedig csak további kérdéseket vetnek fel. Szeretem a rejtélyeket, érdekel, milyen gondolkodásmód késztet valakit tette elkövetésére, de még ha ez nem is egy Agatha Christie-regény, akkor is élvezetesebb, ha a feszültség fokozása és fenntartása után megkapom az ahaélményt. Persze lehet, hogy vannak olyan olvasók, akiknek éppen az tetszik a regényben, hogy nem kínálja tálcán a megoldásokat.

A fentiek mellett szintén izgalmas, ahogy a regény a kisvárosban zajló események bemutatásával feldolgozza az emlékezés folyamatát. Koroknai (szemben Krusovszky első regényének főhősével) az egyetem után azonnal visszatért szülővárosába, azóta ott él, míg bátyja, a mérnök András másik városban lakik. Így kettejük számára eltérőnek mutatkoznak az utcák őrizte érzések. Azáltal, hogy a jelen pillanataiból egyszer csak emlékek lesznek, eltávolodunk tőlük. Idővel ez a távolság egyre nő, így azok színezete, összetétele megváltozik. Ezt a jelenséget az elbeszélő több helyen is hangsúlyozza.

„Észre sem veszi az ember, és elkezd távolodni mindentől. Aztán már az újszülött pislogása sem lesz más, mint egy messzi világítótorony emléke valamelyik nyaralásról.”

Máshol ez olvasható:

„Aki elmegy onnan, ahol felnőtt, gyakran azt hiszi, hogy amit hátrahagy, az óhatatlanul pusztulni kezd, leromlik, összedől. Ez azonban a lélek önvédelmi működése csupán, egy hamis vízió a túlélés érdekében. Semmi sem omlik össze, minden éli tovább a maga életét, de hát milyen elviselhetetlen gondolat, hogy a helyeknek nincsen szükségük ránk.”

Időről időre megjelenik a műben a másik ember elnyomásának problematikája is. Koroknai János és bátyja viszonyában alá- és fölérendeltség figyelhető meg. András fontos pozícióban dolgozik egy másik városban, de látogatása alkalmával a polgármester körbeudvarolja. A mérnök tisztában lehet saját személyének jelentőségével, nincs megilletődve, és a pezsgő elfogyasztása után a rendőrkapitány szeme láttára száll be autójába. Öccsével való telefonbeszélgetéseik, találkozásuk alkalmával is testet ölt dominanciája, nem őszinte vele, szófukar, barátságtalan, vállalt kötelezettségét is rátolja.

Elnyomás jellemzi az iskola és a diákok viszonyát is. Az intézmény ellenzi, hogy a diákok véleményt nyilvánítsanak, ahelyett, hogy örülnének, hogy magukért kiálló, magabiztos felnőtteket nevelnek ki, akik nem immunisak a körülöttük lévő történésekre. Elnyomó viszony van az érettségiző Léna és apja között is. Utóbbi felháborodással veszi tudomásul lánya részvételét a tiltakozásban, és saját akaratát érvényesíti lánya felsőoktatási továbbtanulásában is.

Krusovszky disztópikus regénye tehát bőven hagy elvarratlan szálakat, de ez nem olyan nagy baj, ha valaki szeret még utólag is hosszasan gondolkodni a szövegen. Én ezzel együtt szívesen olvasnám tovább: érdekes lenne nyomon követni például Koroknai és Martinek életét, de kíváncsi lennék, mihez kezd az egyenruhát levető Lusztig, és Eszter sorsa is furdalja az oldalamat.