Végre nyíltan lehet röhögni a komolyzenén

Tisztán emlékszem, hogy a második CD-lemez, amit vettem, egy klasszikus zeneműveket tartalmazó válogatás, a Klassische Meisterwerke Vol. 2. (Klasszikus mesterművek) volt. Azért nem a Vol. 1., mert ez volt leárazva. Hallgattam is, tetszett is, mégsem vettem bérletet az Operába.

Azóta eltelt kb. 20 év, és ma már szinte csak a Bartók és a Klasszik Rádiót tudom hallgatni anélkül, hogy nagyon megviselne. Kivéve a híreket és ha opera következik – ilyen esetekben eltekerek. De még ez sem segített, laikus amatőr maradtam, pedig voltak komolyzenei élményeim is: gyerekként egyszer jártam az Operában (a darabra már nem emlékszem, csak a kényelmetlen ünneplőruhámra); felnőttként egyszer a Wiener Konzerthausban valami méltatott darabon, csak már nem emlékszem sem a címére, sem az előadóra; valamint a legendásan jó akusztikájú Berliner Philharmonie-ban valamelyik világhírű karmester fantasztikusan hangzó előadásán.

A Varázsfuvolát – erre végre emlékszem, talán mert előtte a szövegkönyvet is elolvastam – véletlenül a reykjavíki operaházban láttam, szerencsére felirattal. Egy-két évtizede tehát szórványosan és tudatosan próbálok magamra szedni egy kis klasszikus zenei műveltséget, de mint a felsorolásból is látható,

klasszikus zenei koncertre vinni engem pontosan olyan, mint a disznók elé gyöngyöt szórni.

Pedig az élő koncert még a jobbik eset. Nem tudok mit csinálni, de elalszom a Bécsi Filharmonikusok újévi koncertjének közvetítésén, ha meg nem, elöntenek a technikai részletekre vonatkozó kérdések. Minek lengeti olyan teátrálisan a karmester a pálcáját, miközben az összes zenész a kottára mered és látszólag rá se hederít? Hogyan nem fagynak meg az ujjatlan ruhában ücsörgő hegedűs nők a gyéren fűtött koncerttermekben? Miért vannak nadrágszerepben nők, ha egyszer van egy csomó jó hangú férfi énekes is? És igaz-e a könnyűzenészek által – szerintem irigységből – terjesztett pletyka, miszerint a komolyzenészek minden nagy koncertkörútjukon összebútoroznak egy-egy kollégával/kolléganővel, és a románc szigorúan csak a körút végéig tart?

Le is vontam magamnak a következtetést, hogy a klasszikus zene színarannyal futtatott kapuján csak az nyerhet bebocsátást, aki már az anyatejjel ezt a fajta magasművészetet szívta magába, mindenki más örökre frusztrált kívülálló marad. A fentiekből szerintem tisztán látszik, hogy én voltam a Zenegyűlölő című előadás egyik tökéletes nézője.

Kíváncsian foglaltam hát el helyemet szakavatott kollégámmal, Grafitemberrel. Azt hittem, itt majd afféle zenei ismeretterjesztés keretében magyarázzák el – persze viccelődve, hiszen Janklovics Péter személyében egy stand-upos is a produkció része – a hozzám hasonló amatőröknek, hogyan kell értelmezni egy-egy klasszikus zenei darabot. Esetleg tréfálkoznak valamit azon, melyik hangszerből mennyi van egy szimfonikus zenekarban. Ehhez képest a komolyzenei világ és az ahhoz tapadt szubkultúra aktuális helyzetébe kaptunk betekintést, afféle The Xenophobe’s Guide to – jelleggel. (A Xenophobe’s Guide, azaz „idegengyűlölők útikalauza” című könyvsorozat különböző országokról adja át a legfontosabb információkat röviden, humoros formában.)

Azt már végképp nem tudtam elképzelni, hogy a fennkölt klasszikus zene és a – mondjuk, hogy lakosságibb – humor találkozásából mi sül majd ki. Végül egy egészen szórakoztató nagyjából két órát kaptunk, az ötletgazdák pedig bátor kézzel nyúltak a jól ismert klasszikusokhoz, megadva a nézőtéren ülő laikusoknak az újrafelismerés örömét. A műsor tulajdonképpen egy stand-upos elemekkel megszakított koncertfolyam volt, ahol Rossinit, Beethovent, Bizet-t, Mozartot, Strausst lehetett szuper előadásban hallani.

Tök laikusként is átjött, amikor meg utána olvastam, megbizonyosodtam róla, hogy az Óbudai Danubia Zenekar egy magabiztos, profi és bevállalós csapat, egy vizionárius karmesterrel, Hámori Mátéval az élen, aki egyrészt mer olyanokat nyilatkozni, hogy a Nine Inch Nailst is nagyon szereti, és adott élethelyzetben az a zene akár ugyanolyan fontos lehet, mint Mozart, másrészt nem csupán fiatalos plakátokról akarja megszólítani a fiatal/nem klasszikuszene-rajongó közönséget. Sőt, kifejezett missziója a gyerekek és a szélesebb társadalmi rétegek zenei nevelése, ezért is szereti a szokatlan előadástípusokat, mint amilyen ez is.

Hámori Máté a fent belinkelt interjúban mondta azt is, ami bennem is megfogalmazódott, hogy elég kicsi a stand-up-osok és az ő közönségének a közös metszete (mondjuk én pont egyikbe sem tartozom). Alighanem éppen emiatt működött az egész: a marketingiskolákban már az első órákon megtanítják, hogy még ha olykor rizikós is, nagyot tud szólni, ha kellően távoli dolgokat rendelünk egymás mellé. Ezért is volt szükség – a nézőkhöz hasonlóan kívülálló – Janklovics Péterre, akinek az est során legalább olyan fontos szerep jutott, mint Mozartnak.

„Azt hívjuk könnyűzenének, amikor négy ember őrjöng a színpadon és 3 akkordot játszik ötvenezer embernek. Azt hívjuk komolyzenének, amikor 60 ember ül a színpadon és 14 ezer akkordot játszik 9 embernek”

– ilyeneket mondott, meg, hogy ma este „a klasszikus zene Macarénáját játsszák el”.

Hamar kiviláglott a koncepció: Janklovics sorban fosztotta meg magasztosságától

• a zenekart;
• a klasszikus zenéket sugárzó rádiókat;
• a komolyzenei koncertek koreográfiáját;
• a karmestert (akit egyebek mellett egy óvóbácsihoz és egy óvszerhez hasonlított);
• a közönséget („egy komolyzenei koncert legbosszantóbb momentuma mégiscsak a nézők”, illetve „kérem, tegye fel a kezét, aki nem önszántából van ma itt!”);
• magukat a zeneműveket (miután kifejtette, hogy Strauss Denevérnyitányát a szalagavatókról vagy a Tom és Jerry rajzfilmből lehet ismerni, Rossini Tolvaj szarkáját pedig a tésztareklámokból és a rossz amerikai filmekből).

És mindeközben a Sziget Fesztivál-os videókban debütált zeneutánzó képességét is megcsillantotta. A közönség pillanatok alatt partner lett ebben, és ha a zenekarra irányuló tréfái az én ízlésemnek időnként túl erősek és ledorongolók voltak is, az egész terem gurgulázva vette a poénokat, és

bónuszként végre megkapta, amire vélhetően mindig is vágyott: lehozták mellé a földre a fennkölt klasszikus zenét.

Janklovics magánszámának egyik kiemelkedő pillanata volt, amikor a Wagner-sznobériát állította pellengérre. Bayreuthban a Bayreuth Festspielhaust még Wagner életében építették, a saját felügyelete alatt, a zeneszerző sírja is ott található. A koncertet vásott füllel hallgató Grafitember szerint a wagneristáknak Bayreuth olyan, mint Stonehenge a druidáknak, csak nem a Nap mozgásait ünnepelni jönnek össze évente, hanem a fesztiválra. Az egyik ismert magyar wagnerista amúgy Farkasházy Tivadar, szóval akár kollegiális kikacsintásként is lehet értelmezni a wagnerozást. Mindenesetre nagyon furcsa szubkultúrán belüli szubkultúrának tűnnek a wagneristák, és ebbe öröm volt bepillantást nyerni.

Ahogy még sok minden másba is, mert mindenképp gazdagodtam tudásmorzsákkal. Sőt, még azon is elgondolkodtam, hogy veszek egy jegyet a következő előadásukra is, ahol operákkal szórakoztatják a nézőket. Mi van, ha ott annyira megtérítenek majd, hogy utána a Bartók Rádióról már csak akkor tekerek el, amikor a hírek jönnek, az operákat pedig üdvözült mosollyal hallgatom végig? Jelenleg mondjuk ezt teljesen kizártnak tartom.

(Vincze Barbara)

Innentől pedig következzenek a cikk csodás illusztrációit is jegyző Grafit kolléga benyomásai:

Nem vagyok igazán szakavatott, a viszonyom a klasszikus zenével egy állandó tanulási folyamat, és szerintem az is marad. Azért járok egyre gyakrabban koncertekre, mert az ott hallható zene számomra még nincs kész akkor, amikor elhangzik. Azt magamon is át kell szűrni, dolgom van vele, nem csak egy kész információ egyszerű befogadása ez. Ez együtt ad olyan élményt, amit a könnyűzene nem. (Amiből szintén van, amit szeretek és hallgatok is.)

Magyarországon történelmileg úgy alakult, hogy a 20. század mindenféle sorscsapásai ellenére a zenében maradt kontinuitása egy világszinten is mérhető magas minőségnek. Nagyszerű zenekaraink és szólistáink vannak. Talán valóban túl sok zenekarunk van az ország méretéhez képest, de melyik szűnjön meg és miért? A túlélésnek két útja van, az egyik a forrásteremtés, a másik a közönségszervezés. Nyilván gyakran összefonódik ez a két feladat. A Zenegyűlölő egyfajta megoldás ezekre a kihívásokra. Szerintem bőven lehetne még csiszolni rajta, és szerencsére a lehetőség is adott. Az est nem egy partitúrába vésett, szent kompozíció, akár minden alkalommal változhat, ami Janklovics szerepét illeti.

Nyilván az ismeretek, amik itt megszerezhetők, nem teszik az embert vájtfülű, fekete öves klasszikuszene-hallgatóvá. Szerintem nincs is ilyen. Arra viszont tökéletes, hogy az ember később nyugodtan vásároljon koncertjegyet egy olyan előadásra, ami valami miatt felkeltette az érdeklődését. Senkit sem fognak kinézni onnan.

Az elhangzott művek simán megjelenhetnének egy „Oldies but Goldies” válogatáson, de pont azért népszerűek, mert jók. A Danubia egy remek csapat, és a Zenegyűlölő során többet is nyújtanak, mint egy zenekar. Spoilerveszély miatt nem írnék részleteket, a lényeg az, hogy hangszeresen-szakmailag is hallhatunk olyan bravúrt, amit egyébként normál helyzetekben nem.

Nyilvánvaló, hogy a felhangzó részletekből nem derülnek ki Hámori Máté művekhez kapcsolódó elképzelései. Nem tudjuk meg, hogy mit gondol Beethoven hetedikjéről.
Úgy hangoznak el a zenék, ahogy az ember rájuk talál a Spotifyon vagy bárhol máshol a neten. Abszolút kottahű, profi és pontos volt az előadás, az élvezetet a helyszín akusztikája rontotta csak el. A RaM színház hang szempontjából döglött létesítmény, a hangszerekből kiszálló hang elrepül fölénk, majd leesik és slussz. Semmilyen visszhang nincs, minden puha, minden elnyelődik. A pianissimók (nagyon halkan játszott részek) alatt valami ventilátorzajt is hallani lehetett – hogy a szellőző volt az vagy a reflektorok hűtése, nem tudom.

Ha valaki már több szezonbérletnyi zenei élménnyel a fülében megy el egy Zenegyűlölőre, az sem fog csalódni. Más élményben lesz része, mint az Akadémián vagy a Müpában, de éppen ez a lényeg. Ez egy olyan este, ahol senki sincs igazán „otthon”: sem a zenekar, sem a közönség. Bárki kényelmetlenül is érezhetné magát, de szerencsére a tapasztalat pont az ellenkezőjét mutatja.

(Grafit)