Virtuóz nagybőgő és hangzó vattacukorfelhők intim hangulatban

„Az olasz belcantótól napjaink koloratúr hangzásvilágáig” címmel rendezett kamarazenei koncertet az Accademia Ducale a Zeneakadémián november 4-én, pénteken. Ez egy dél-olaszországi intézet, ami széles körben foglalkozik a zenével, a többszintű hangszeres és énekes oktatással és zenetudománnyal is. Illetve elveszett, elfeledett művek felkutatásával, bemutatásával, jellemzően kamarazenei keretek között.

Talán vannak az olvasók között olyanok, akik még nem jártak a Zeneakadémián. Most kifejezetten megkérem őket, hogy látogassanak el oda. Az alig tíz éve csodálatosan felújított épület mindannyiunké, nemzeti kincs. Idegsimító hatása van már egy sétának is a belső tereiben. Nem beszélve arról, hogy a Zeneakadémia, a magyar zene temploma szinte minden nap kínál valamilyen eseményt, a növendékek vizsgaelőadásaitól a mesterkurzusokon át a nagy koncertekig.

A kamarazenében azt az intimitást szeretem leginkább, amit nagy termekben, nagy apparátust messzebbről hallgatva nehéz átélni. Évszázadok folyamán a zenehallgatás többnyire lakások nagyobb helységeiben, családok, baráti társaságok előadásában felcsendülő művek élvezetét jelentette. A komponisták fontos bevételi forrása volt ezen együttesek számára zenét szerezni, nyilván szem előtt tartva az előadók képességeit. Persze születtek virtuóz darabok is, ahogy azt ezen az estén is hallhattuk, de a cél elsősorban a szép melódiákban gyönyörködés volt.

Az Accademia Ducale együttese sem vállalkozott másra, mint gyönyörködtetésre. A három művész, Erminia Nigro (klarinét), Sara Moro (zongora) és Giuseppe D'Amico (nagybőgő) előadásában olasz szerzők kompozícióit hallhattuk a romantikától a kortársig. Ugyan a kiadott műsortól eltért a koncert programja, nagyon ízléses, finom válogatást raktak össze.

A koncert első darabja Busoni Melódiája volt. Az ajtók záródtak, és elindultunk az utazásra, sikerült kizökkennünk a mindennapi gondolataink hálójából. Erminia Nigro sóhajtott és mesélt a klarinéttal. Negyedikes nagybőgős növendék vagyok, így kellemes meglepetés volt a – kiadottól eltérő – következő szám, Bottesini Elégiája, a darab, ami minden nagybőgős válogatáskazetta első trekkje.

Bottesinit a nagybőgő Paganinijének tartották már életében is. Rengeteget tett azért, hogy a hangszer kilépjen a zenekari kisérő szerepéből és szólóhangszerré váljon. Nem csak nagybőgőre komponált, jelentős számú más művet is írt, amelyek kevésbé ismertek. Szerintem azért, mert a romantika díszletei között is dúsnak, sziruposnak ható darabjainak hamar lejárt a szabatossági ideje.

Visszatérve az Elégiára, ez egy igazán érzelmes és virtuóz darab, a nagybőgő kifejezőerejének bemutatására íródott. Érdekes volt olasz művészek előadásában hallani. Giuseppe D'Amico elragadó érzékenységgel játszott, finom megoldásai egyértelművé tették, hogy kívülről-belülről ismeri és szereti a darabot. Ami némi hiányérzettel töltött el – és ez igaz az est másik Bottesini interpretációjára is – az az, hogy nem éreztem benne a dögösséget. A virtuóznak igenis fel kell csapnia bőrzekéje gallérját és odarakni azokat a frázisokat, amitől elkerekedik a szem, és kinyílik a száj. A mű szépségeit viszont így is hiánytalanul megkaptuk, soha rosszabb előadást!

A hangzó vattacukorfelhők után ismét a zongoráé és a klarinété volt a főszerep. Erminia Nigro klarinétjátékának minden hangját élveztem. Intenzitás és gyöngédség, egyszerre határozott és finom előadásmódja igazán varázslatos volt. Pedig…
Valószínűleg valami nem volt rendben a hangszerével, küzdött néha vele, de minden elismerést megérdemel, hogy muzsikájában ez nem volt hallható. Nino Rota zenéje mindig működik, így volt ez most is. Nunzio Ortolano kompozíciója (Románc klarinétra és zongorára) viszont ismeretlen volt számomra, és nagyon kellemes meglepetést okozott. Ortolano kortárs szerző, izgalmas projektjeit szerintem érdemes lesz figyelemmel követni.

A szóló zongorás részt Respighi Notturnója indította. Majdnem megkönnyeztem, utálom, hogy ilyen fiatalon így hatnak rám zenék. (Negyvenöt vagyok, és kemény, mint a vídia.) A továbbiakban Gilberto Bosco képviselte még a kortárs vonalat, Ostinato című művével. Sara Moro, aki az egész koncertet végigjátszotta zongoráján, nagyszerű teljesítményt nyújtott. Valahogy az olasz művészeknél teljesen magától értetődő, ahogy érzéseiket átadják, fel sem merül, hogy ez manír lenne. A rövid alkotás meglehetősen széles érzelmi amplitúdóval operál, Moróval maradéktalanul bejártunk minden magasságát és mélységét.

A koncertet a Tosca egy részlete zárta, ismét zongorán és klarinéton, hiszen hogy is lehet másképp kigömbölyíteni egy ilyen tematikájú alkalmat, mint Puccinivel. A termet teljesen megtöltő hallgatóság a tapsokból ítélve elégedetten sétálhatott el a szemerkélő esőbe.

Összességében megkapó volt átélni az olasz együttes felkészült, összeszokott előadását. Nem hakni volt, hanem szépen csomagolt, értékes ajándék ez az este.
A koncert ingyenes volt, még regisztrálni sem kellett. Csak besétálni Budapest egyik legszebb épületébe és élvezni a zenét, értő előadásban. A Zeneakadémia jelentős energiákat fordít arra, hogy napról-napra jusson ilyen élmény. Úgyhogy nincs más hátra, kamarakoncertre fel!